Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
Tizenöt éves lehettem... 1990. XI. 16. Valaki azt kérdezte tőlem, mi rigón írok oly magabiztosan Bartók Béláról? Egek ura! Magabiztosan? Véres verejtékkel kaparom, szedegetem elő a régi és tegnapi emlékmorzsákat. Úgy érzem, nem mehet veszendőbe, aminek birtokába a sors különös, olykor érthetetlen kegyéből jutottam. Es ha már elhangzott a frivol kérdés, meg kell rá felelnem. Ellesett pillanatképek a zeneszerző életéből Bartók neve 1929 táján egy otthoni ebéd közben jött szóBá. Apám közölte anyámmal, Bartók Béla hosszabb levélben arra kérte, segítsen növendékének. tVe/ss Emma, aki nála tanult és tavaly végezte el a művészképzőt, szeretné elnyerni a komáromi zeneiskola tanári, illetve igazgatói állását. Albrecht Sanyi bácsi, családunk régi ismerőse, Bartók volt iskolatársa buzdította a mestert, forduljon ez ügyben egyenesen apámhoz. Weiss Emma elnyerte az állást. Nálunk odahaza intenzív zenei élet folyt, a koncertek látogatása az élet természetes velejárója volt. Húgom a bécsi konzervatórium növendéke lett, majd Pesten, a Zeneművészetin folytatta tanulmányait Kodály Zoltán és Faragó György növendékeként. Közben férjhez ment Végh Sándor hegedűművészhez. így akarva-akaratlanul Bartóknak, Kodálynak, Dohnányinak, Veres Sándornak, Zátureczky Edének, szóval az akkori pesti zenei élet nagyjainak közelébe kerültem. Sok rosszmájú irigyem szerint tolakodtam, hogy kegyeikbe kerüljek. Magyarázatként talán ennyi is elég, az írás elején feltett miértre. Később már tudatosan kutattam a Bartók életével összefüggő eseményeket, kerestem azokat, akik kapcsolatban álltak a művésszel, akik tisztelték, vagy fordítva, irigyelték szédületes, emberi tragédiákkal is zsúfolt életét. Arra szeretnék vállalkozni, hogy megpróbáljam Bartók Bélát közelhozni a mai ember számára. Láttam őt, ismertem, elmondhatom, hogy röpke pillanatokig kezét kez.emben tarthattam. Ő nyújtotta felém egy felejthetetlen hangverseny után, a Zeneművészeti Főiskola művészszobájában. Rám nevetett, mikor megtudta, abból a számára oly kedves városból jöttem, mely ifjúságát jelentette. Béla fiától tudom, mennyire szeretett barangolni, sétálni az erdők, hegyek közötti városban, a régi Pozsonyban. Igaz, akkoriban felmászni a Zer- ge-hegyre, kirándulásszámba ment, a Bimbóházak utáni Machnác az ősvadont jelentette. A város a Palugyainál ért véget, a Szent András temető mögötti kisállomásnál már a Csallóköz kezdődött. Megváltozott a világ azóta, nagyot változott maga a város, a környék is, ahová a századforduló idején a fiatal Bartók édesanyjának vagy gyerekkori pajtáséinak a társaságában ki-kijárt. A volt machnáci vadon felé, ahol parázsban gesztenyét sütöttek. Sok szál, sok emlék kötötte a mestert Szlovákiához, nemcsak az, hogy itt, Pozsonyban végezte iskolaéveit, itt alkotta első műveit, ennél is erősebbek a kötelékek. A Hajó utca Éveken át a pozsonyi Duna-part lakója voltam. Valahányszor a szerkesztőségből hazafelé tartottam, mindig felötlött bennem, hogy a mai Dévény Szálló melletti, akkor Hajó utca egyik emeletes házát le kellene fényképeznem. Addig-addig mondogattam, míg végül elmulasztottam megtenni. Kár! Hogy miért? Mert e háznak történte volt. Kedves eseményeknek, zenedélutánoknak volt a színhelye. A házban a fiúk és lányok táncához a zenét olykor egy fiatal, halk szavú, zárkózott természetű legényemberke szolgáltatta. Bartók Bélának hívták. Egy tavaszi délutánon, a ház zeneszobájában, a mamák s papák elé állva, Albrecht Sándor, a Dóm-templom későbbi chor-regen- se, városunk neves zeneszerzője ekként fordult az egybegyűltekhez: - Kedves szülők és kedves vendégek! Most bemutatásra kerül fiatal barátunk, Bartók Béla Opus I. című műve, előadója a szerző. - A zongorából valami szokatlan, újszerű zene áradt szét a lakásban. A társaság fiatalabbjai közül néhá- nyan már akkor megérezték, hogy itt megfogalmazásában és kifejező erejében valami újszerű muzsika van születőben, mely a maga nemében, a honi zenei életben forradalmat jelent majd. - Mi, akkori fiatalok, lelkesen megtapsoltuk Bélát - emlékezett vissza erre a házi hangversenyre Albrecht Sanyi bácsi valahogy már akkor megéreztük Bartóknak e korai művéből a későbbi nagy alkotó zsenialitását. - Persze, a szülők összesúgva, elképedve fogadták a produkciót, de még Béla édesanyja is szörnyűlködve lépett fiához. - Nem, Bélám - mondta -, ez szörnyű, hisz teljesen érthetetlen ez a te első opuszod. Azt mondja a fáma... A nagy emberekkel kapcsolatban a halandókat általában az érdekli leginkább, milyenek voltak gyermekkorukban, vidámak, életrevalók-e, vagy zárkózottak, hogyan tanultak, mi volt a kedves szórakozásuk. Hosszú évtizedes újságírói munkásságom során riportalanyaimat én is hasonló kérdésekkel zaklattam, így Kodály Zoltán például nevetve mesélte: - Képzelje csak, a galántai iskolában zenéből kettesem volt, amúgy színjeles voltam. — a világhírű Selye János professzor, bizony, a komáromi gimnázium egyik osztályából a másikba inkább csak azért léphetett át, mert édesapja a tanári kar, illetve a bencés urak háziorvosa volt. Matura után mégis ő lett a Károly Egyetem egyik legkiválóbb növendéke, így nyerte el később a Rockefeller-ösztön- díjat. Bartók Béláról azt mondja a fáma, hogy gyerekkorában Bartók néninek minden anyai szigorával élnie kellett, latba kellett vetnie minden pedagógiai tudását, hogy a gyerek meg ne szökjön a zongoraóráról, meg hogy a napi gyakorlási időt komoly munkával töltse, ne ugrabugrálással.- Férjem - mesélte nékem Pásztory Ditta - már fiatal korában zárkózott természetű ember volt, ám azért szerette a mókát, a vidámságot, sőt, szerette meghökkenteni a nagyokat, a finomkodókat. Itt lakik Bartók Béla? Sok-sok éve annak, hogy Albrecht Sanyi bácsi társaságában jártuk ifj. Bartók Bélával a várost. Nos, az Óbchodná egyik emeletes háza előtt megálltunk, és Sanyi bácsi nagy huncutul rávett bennünket, ugorjunk fel az első emeleti lakásba, csengessünk be, keressük ott Bartók Bélát. Az ajtót nyitó lakónak feltettük a kérdést: Prosím vás, byva tu ho- dobny skladatef, Béla Bartók? (Tessék mondani, itt lakik Bartók Béla zeneszerző?) — Cső1 dálkozva nézett ránk: régóta lakik ebben a házban, mondta, de ilyen nevű lakóval még nem találkozott. - És nem is hallotta sose a nevét? — Nem!'— Ha az utca, melyben több éven át lakott Bartók, nevét viselné, tán még a ház lakói is tudnák, miért is nevezetes ez a mai Óbchodná utcai ház. Egy nagy zeneköltő lakott itt, aki annyira becsülte a szlovák népet, hogy éveken át e nép legnagyobb zenei kincse felkutatásának szentelte munkás életének jelentős részét. S itt megengednék magamnak egy, talán bizarmak tetsző javaslatot Szlovákia fővárosának magisztrátusához címezném: Vajon nem lenne-e szép gesztus, ha a szlovák népdalok világhírű gyűjtőjéről neveznék el az Obchodnát? Albrecht néni Albrecht néni így jellemezte a Mestert: -Félénk, magába zárkózott ember. Ha jött, bekukkantott, van nálatok valaki?, kérdezte. Ha társaság volt, inkább ment tovább. De tudott ő vidám is lenni. 1917-ben történt, sógornőm eljegyzésének estéjén ő is jelen volt. Jó hangulat kerekedett. A fiatalság, mármint mi, szerettünk volna táncra perdülni. Béla odaült a zongorához és majd egy órán át szolgáltatta a táncmuzsikát. Roppantul szerette a gyerekeket, egy gyermekmosolyért képes volt még a mókára is. Sosem felejtem el, kislányom azt kérdezte tőle: - Tud-e zongorázni, Béla bácsi? - Nemcsak kézzel - mondta nagyot nevetve -, lábbal is kislányom! - S Béla, hogy lányomat meggyőzze szavainak hitelességéről, odaült a zongorához, először szabályosan eljátszotta a Boci-boci tarkát, aztán... igen, hát aztán lekerült a cipő, s úgy is kipötyögtette a boci-bocit. Honoráriumként egy puszit kért leányomtól. Persze, nagy ribií lió után meg is kapta. Kinek szól a taps? Valla Frigyes, régi koronázó városunk, valamint a háború előtti és a két háború közötti zenei élet nagy ismerője, újságíró kollégám is sokat mesélt a város és Bartók kapcsolatáról. Belém karolva, az öreg város tekervényes, szűk utcáit járva, a Dóm felől, a Káptalan utcán át cipelt a Klarisszák felé, aztán itt, így mondta el a maga mondókáját:- Bartók imádta ezt a várost, szerette lakóit, ám kerek-perec megmondta véleményét a hangversenyre járó, de a zenéhez sok esetben nem értő közönségről. Mert, akárcsak ma, akkor is „schickes“ volt, kiöltözve, botfüllel hangversenyre járni. A Redout termében még tapsolt a közönség, amikor a művészszobába belépve így szólt hozzám Bartók: - Tudja, milyen furcsa ez a közönség? Minden szerzeményemnek egyformán tapsoltak. Nem éreztem ki, hogy melyik tetszett jobban, melyik szerzeményemmel kerültem közelebb szívükhöz, melyikkel kevésbé. Nemcsak a vendégnek szólt a taps? És nem a műveimnek. Még valamit szeretnék elmondani. A Doh- nányi-Bartók viszonnyal kapcsolatosan. Sokan erősen hangsúlyozzák, hogy Dohnányi negatívan viszonyult Bartókhoz. Véleményem szerint ez helytelen. Elfogadom, gyermekkorukban volt köztük bizonyos fokú riva- litás, de Dohnányi, tekintettel éppen gyermekkori kapcsolataikra, a legnezebb években, amikor nemcsak süket fülekre talált a bemutatkozó Bartók, de egyenesen elutasításra, sőt, hivatalos megbélyegzésre, éppen a Berlinből Magyarországra visszatért Dohnányi Ernő volt az, aki művészi súlyával mellé állt, és nem volt jóformán egyetlen fellépése sem, amelyen ne propagálta volha a hivatalos állásponttal szemben Bartókot és Kodályt is. Rimaszombatban, látogatóban Megkapó emberi emlékképem van anyósáról. Pásztory Ditta édesanyjáról. Már nagy tempóban folytak a Bartók Béla nyomában, a Garamvölgyi szlovák dalosok közt“ munkacímet viselő szlovák-magyar koprodukciós filmnek az előkészületeit, melynek én voltam riportere és narrátora. Pásztory néni akkor már nagybeteg volt. Mégis megható szeretettel fogadott a fehér damaszt ágynemű közt fekvő idős, fehér hajú hölgy. Ditta lánya jobbról, én balról álltam ágya mellett. Mosolyogva, kedvesen beszélni kezdett vejéről. „Tudja, kérem, én itt a betegágyban is meghallom a jó és a rossz beszédet. Béláról az emberek összevissza beszélnek, hogy szigorú, magányos, zárkózott, emberkerülő. Én vidám, kedves mosolygós, nagyszerű emberként ismertem meg Bélát. Pedig elejével ellene voltam a házasságnak, de Ditta keresztanyja egyre rágta a fülemet, hogy hát léteznek még nagyobb korkülönbségek is. Ditta ekkortájt nagyon szép lány volt, szeretett szépen és feltűnően öltözködni. Bartókot meg az egyszerűség megtestesítőjének mondták nekem. Aggódtam. Mindkettőjüket féltettem. Nagyon szerettem a vejemet, és ő is becsült bennünket, de nemcsak bennünket, mindenkit, aki csak megnyitotta előtte a szívét. Idefigyeljen, fiam - ugye, mondhatom így -, ha nem lett volna igaz ember, hát a sok kicsi falu egyszerű, szemérmes, istenhívő asszonyai és leányai, itt a mi vidékünkön, a Garam mentén és másfelé, amerre csak járt, tán kitárták volna szívüket, ahogy azt tették Bártól Béla kedvéért?“ Pásztory néni nem várt kérdésére feleletet. Tudta. Biztos volt benne, hogy igazat adók neki. Kezet csókoltam az idős hölgynek s csendben távoztam. A rövid beszélgetés nagyon felizgatta. „A rosseb egye meg...“ Ruitner Sándor, a Bartók-film rendezője, amikor megkezdték a külső felvételeket, foty- ton-folyvást Gerlice-puszta felől érdeklődött. Tudtam, hogy valahol Gömörben van. De hol? Valósággal regénybe illő módon jöttünk rá. A régi tanya, illetve gerlicei kastély már romba dőlt, azért a stábbal ott is megfordultunk. Ott, azon a tájon szereztünk tudomást arról, hogy a kastély tulajdonosának egyik leszármazottja még él. Az idős néni jól emlékezett rá, hogy a kastélyban megfordult Bartók Béla.- Fiatal lány-gyermek voltam, hisz a látogatás 1906-ban zajlott le, de elfelejteni- mondta szinte pityeregve az idős nénike- sose fogom azokat a napokat. Bartók naphosszat gyakorolt, s bár a házban két zongora is volt, egyikkel sem volt megelégedve. így a Fischer család akkor már majd nyolcvanéves sarja, képzelje csak el, Budapestről elhozatta Bartók zongoráját. Tornaijáig vasúton jött a zongora, ott felrakták szekérre s a kacska- ringós utakon úgy hozták a kastélyba, hogy elöl ment az igásszekér kocsisa, a szekér mögött meg Bartók Béla ballagott, remegve, ijedezve, hogy baja ne essék féltett hangszerének. Bartók Béla gerlicei tartózkodásáról többek között így ír egyik levelében: „Vasárnap lesz a koncert. Nagyon kelletlenül jött ez a szereplés. Fél év óta alig zongoráztam valamicskét. Most, két hét óta. ugyancsak nekiláttam. Zongorámat a híres Gerlice-pusz- tára vitettem. Sehogy sem ízlett a gyakorlás,- a rosseb egye meg! Szerettem volna inkább több dalt gyűjteni, így három hét alatt mindössze 150-et tudtam esténként lekottázni a szlovák falvakban és 80-at lefonográltam.“ Az utolsó pesti hangverseny Ott voltam a pesti hangversenyteremben, amikor Bartókék előadásában utoljára hangzott el Mozart Doppelkonzertje. Csak napok múlva vált ismeretessé, hogy ez volt Bartók Béla búcsúfellépése Magyarországon. Kénytelen volt távozni - az okokat jól tudta a világ. Azt hiszem, érdekes lehet, ha ennek kapcsán felidézem Végh Sándor, a világhírű hegedűművész nekem elmondott visszaemlékezését:- A koncertet követő napon a belső barátok, a magyar kultúráiét elitje, valóságos búcsújárással szállta meg a művészpár lakását. Szinte nyomasztó, hideglelős, temetési hangulat járta át a vendégeket, Istenveledet mondtunk annak, aki számunkra már akkor a humánum, a bátorság szimbólumává vált. Amikor késő délután a vendégek távozni kezdtek, úgy gondoltam, hisz az egyik legfiatalabb látogató voltam, hogy én is távozom. Az előszobában Bartók karon ragadott: „Végh, maga maradjon - mondta, és megismételte -, maga ne menjen, várjon míg a többiek elmennek!“ így tettem, s amikor az utolsó vendég mögött is becsukódott az ajtó, Bartók így szólt hozzám: „Jöjjön a konyhába. Ditte egy csodálatos tortát sütött, a nagyobb része még megvan - nosza hármasban elintézzük“ A becsomagolt kofferek, a leszögezett ládák közt ülve fogyasztottuk el a felséges tortát. Ő osztotta el, a legnagyobb szeletet az én tányéromra tette. Ez a közös tortaevés a bartóki konyhában, Magyarországról, Európából való elutazásának előestéjén volt. Utolsó találkozásom a Mesterrel, Tanítómmal, ott a konyhában. Emlékbe, kedves szavak kíséretében, dedikált fényképét adta át nekem. Végh Sándor azóta is, valahányszor összejövünk, és Bartók Béla szóba kerül, mindig visszatér erre az utolsó, megrendítő élményre. Nagy Jenő ALBRECHT SÁNDORRAL A HAJÓ UICAI HA/ TERASZÁN
