Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-16 / 46. szám
El i/asárnap 1990. X I. 16. Nyugat-európai kiküldetésre sohasem számíthattam, de hiába tevékenykedtem különféle szervezetekben, ingyenutakra még a „szocializmus“ országaiba is mindig mást választottak ki. Mígnem eljött az idő és valaki, valahol a kérdésre, ki mehetne el Moszkvába, hogy előadást tartson a csehszlovákiai változásokról, engem ajánlott: nyugdíjas, ráér ilyesmire. Kinek is fogok tulajdonképpen előadni, kérdeztem Prágában. Fogalmuk sem volt róla, majd Moszkvában megmondják, hangzott a válasz. Aztán meg is kaptam a programot. Kalauzom, Vologya A legszívesebben a sofőrrel beszélgettem, Vologya miután visszavitte hivatalába a kísérőmet, nagy köröket tett meg velem városszerte. Megmutatta, hol dolgozott Kalinyin, melyek azok a nevezetességek, ahová különben már nem jutnék el. Felhajtott velem a diáknegyedbe, ahonnan szinte egész Moszkvát beláthattam. Onnan nagy ívben lefelé a Novogyevicsij-temetőbe, amelyről elmondta, hogy ott pihen Nyikita Szergejevics Hruscsov, akit nem tartottak méltónak arra, hogy a Kreml falánál helyezzék örök nyugalomra. „Nem, megnézni a sírját nem lehet, de megtekinthetjük a metropolita székhelyét és az orosz egyház templomát“, mondta Vologya és figyelmeztetett: „Csak rajzot, festményt ne vegyen, mert egyik sem adja vissza hűen a valóságot és istentelen pénzt kérnek ezekért a giccsekért. Főleg ha észreveszik, hogy idegen. “ Ezután tömbről tömbre, hol ide, hol oda meg amoda mutatott: „Itt lakott Gorkij. Emitt Majakovszkij“. Nem győztem kapkodni a fejem. Majd megállította a kocsit, rámutatott az épületre, amit a szürkületben meg sem ismertem: „És itt lakik ön, csak még a márványtábla hiányzik...“ Egyéni portyák Volt egy-két nap, a'mikor a magam szakjára indultam útnak. Egyik délután kérdem: Melyik irányban van a Kreml? Szálláshelyemről metróval közelítethetem meg, gyalog elég messze van, mondják. Az eredeti irányt megjegyezve nagy kerülővel menetelek, s nem is bánom meg. A találomra választott utcán a hajdani Moszkva idejében épült, de csinosan tartott paloták, a szocialista korszak“ monsztrózus építményeihez képest filigrán épületek. Egyikét-másikát külképviseletek rendelkezésére bocsátották, a színpadi díszletszerű látványt csak a rendőrszemek piszkosszükére mázolt bódéi csúfítják. Ilyen házakban azonban más intézmények is helyet kaptak, tudományos, kulturális, kereskedelmi szervek, vállalatok nevét olvasom a házfalakon, kerítéseken. A földszinti ablakokon belátni; emitt csöndben kávézó és körmölő hivatalnokok, amott székeken, asztalon elhelyezkedő, vitatkozó csoport, lehet, hogy taggyűlés, de az is lehet, hogy csak egyszerűen a gondjaikat beszélik meg vagy a főnököt csepü- lik. Körülöttük akárcsak minálunk rengeteg papír, aminek a fele bizonyára itt is teljesen felesleges. Dom Lityeratorov - betűzöm az egyik villa homlokzatán. Eszembe jut Konsztantyin Szimonov, akinek „Várj“ c. költeményét diákkoromban én is lefordítottam magyarra. Hol a síremléke, kérdem, virágot vinnék oda... Halvány sejtelmük sincs. Azonban megmondják, hol nyugszik Vlagyimir Viszockij, aki már egy más nemzedék költője, de őt is rendkívül csodáltam. Egy forgalmas útkereszteződésnél a TASZSZ, a hivatalos sajtóügynökség palotája. Arrébb egy mellékutca már a Kremlhez visz. Kávézó, cukrászda, világítástechnikai szaküzlet és egyéb boltok. Egyiktől a másikig bukdácsolok, mert a lejtős úton — a szovjet főváros szívében — felszedték a burkolatot, földhányás, homok, kavicshegy, gödör, csővezeték, ám mindenütt gondosan elkészített és elhelyezett falépcső, fogózókorláttal ellátott palló és egyéb biztonsági intézkedés óvná testi épségemet, de elbámészkodom egy modern színház merész plakátján és mégis megbicsaklik a bokám. Ketten is kérdik, bajom esett-e, nincs-e szükségem a segítségükre. Már otthon hallottam, hogy az Ismeretlen Katona síremlékéhez sokan elzarándokolnak még ma is, ifjú házaspárok helyezik el itt csokraikat. Sok virágot látok, egy része vásárolt, szalaggal átkötött, de van családi kertben nőtt virágból kötött csokor is. Egy magányos nő a pár lépcsőn fel sem megy, kisfiát küldi, hogy odahelyezze csokrát a többi mellé. Kire emlékeznek vajon, hol esett el békeidőben, miért maradt ismeretlen őmaga, meg tán még a sírhelye is, ha ugyan van valahol? Azóta már a háború után kettéosztott s most újraegyesített Németország vezetői is megkoszorúzták az emlékművet; történelmi jelentőségű bocsánatkérés, talán kölcsönös alapon, hogy bízzanak a népek, új korszak kezdődik. S én újra Szimonovra gondolok, versére a párját "vigasztaló katonáról, aki ugyanúgy elhitte, hogy hazájáért küzd, mint a német, a szlovák, a magyar vagy az olasz harcos az orosz télben. A Vörös téren, a mauzóleum előtt feszes vigyázban, díszegyenruhában s fehér kesztyűben két katona őrt áll. A híres GUM A tér egyik sarka felé valahogy többen özönlenek mint máshová. Rá is jövök: Goszudarsztvennij Unyiver- szalnij Magazin, már Prágában megmondták, oda el kell menni. Valóban impozáns kereskedelmi intézmény, ahol sok mindent vásárolhattam volna, ha szükségem lett volna rá, vagy rábukkantam volna valamirevaló ízléses vagy ötletes emléktárgyra, de... egy kopejkát sem hagytam ott. Vitathatatlan tény azonban, hogy az egyes részlegek, osztályok előtt vásárlók és nézelődők tömege várt sorára. Textil- és bőrárú, fényképezőgépek, hangszerek, audiovizuális technika, óra és ékszer, kozmetika. Az elárusító személyzet előzékeny, türelmes, a távolabbi szovjet köztársaságokból és a külföldről érkezett vásárlókkal szemben egyaránt. Kissé csodálkozom, mert még az állatokat is megtűrik, igaz, a kutyákat pórázon kell tartani, de a macskák szabadon portyáznak, nyilván küldetésük van az áruházban, amely az otthonuk. Egy másik GUM-ot is megismerek, a Gorkij úton, a központi posta- hivatal szomszédságában. Ez lényegesen kisebb méretű, valaha nagyúri család háza lehetett. Szemrevaló, praktikus női és férfi öltözékek, felöltők, bélelt kisbundák, nem is tűnik soknak az áruk, amíg a száznyolcvan vagy háromszáz rubelt meg nem szorzóm tízzel, hogy koronában is lássam az értékét. Látok aztán e tájon még más boltokat is, amelyeket nyilván csak az elit vagy az üzérkedők rétege látogathat, esetleg az extravagáns, valutás külföldi, hiszen a ruhák, kelmék, kozmetikai cikkek ára megítélésem szerint még egy jól kereső szakember számára is megfizethetetlen. Foglalt éttermek valutáért Rubeljeimért a csehszlovák kolónia konyhájának főztjén élhetek. Azért mégis el szeretnék menni valamelyik étterembe vagy esti szórakozóhelyre. Naiv elképzelés. Ahol próbálkozom, már a bejárati ajtón foglaltat jelző felirat. Szállodai éttermek ajtónállói értésemre adják, hogy csak saját vendégeiket engedhetik be. Egy orientális cukrászda és falatozó neve Baku, szomszédságában előkelőnek látszó hely, félig üres. Kitárják előttem a kulcsra zárt üvegajtót, kérdem: Beméhetek? „Természetesen,“ hangzik a válasz, „valutával“. Elnézést kérek,és odébbállok, az én valutám nem elég kemény. Bíztató cégfeliratot veszek észre egy helyütt: BAR. Ámde csak egy várószerű előtérbe jutok, székeken é^padokon várják a vendégek, hogy bejussanak, ha yalaki távozik. Erre sajnálom az időt, másnapra halasztóm a görbe estét. A városközponttól távolabb, egy pályaudvar közelében kis park, pázsitja elgazosodott, aszfaltozott sétányán dülöngélő csoport közeledik felém, nyilván vendéglő van a közelben. Rá is bukkanok egy talponállóra, silány bort mérnek, ki is fordulok. Odakünn azonban felkelti valami a figyelmemet és meghatódom: a bódé mellett egy téglafal, amit a kőműves úgy húzott fel, hogy a nyírfa útban álló oldalágát nem fűrészelte le, hanem elég nagy nyílást hagyott, hogy még évekig vastagodhat. S újrq este van. Messziről látom a világszerte ismert neonfeliratot: McDonald’s. Odaérek az épülethez, a pompásan kivilágított, étteremben békésen falatozó, beszélgető embereket látok az óriás ablakokon át. Egyenruhás férfi állja utamat, udvariasan magyarázva, hogy ez itt a kijárat. Most látom, hogy rendőr az istenadta, a társai húsz-harminc méterrel arrébb vigyázzák a rendet a bejárathoz igazgatva a hordozható vaskorlátokat, amelyekből folyosófélét képeztek a sorbanállók számára. Látom, számomra ez is reménytelen... Aki rászánja magát, hogy a parkosított teret körülvevő várakozók sorába álljon, valamelyik húszas csoporttal egyszer csak bejut és majd eldicsekedhet a munkahelyén vagy barátai körében, hogy itt vacsorázott. Mit esznek a moszkvaiak? Családi házak, üzemi étkezdék, iskolai konyhák főztjét nem volt alkalmam megismerni. Úgy látom, ha nem is volt pár napig kenyér, volt mit enni. Bulocsnaja i kongyityersz- kaja, Moloko, Kolbasznaja és egyéb fontos cégfeliratok lépten-nyomon és nem üresen. A pék- és cukrászboltokban perec, kalács meg más sütemény. Ä tejesnél nemcsak tej, hanem túró, sajt, gyümölcsízű kefir és különféle finomságok. Látok árulni zöldséget, gyümölcsöt, friss meg aszalt állapotban. Igaz, hogy a szárított barack Csábító kupacából egy kilót 20 rubelért mértek, de akinek nem telt annyira, legalább 25 dekányit vásárolt. Fiatalok, öregek egyaránt szeretik a nyalánkságot. A Majakovszkij tér közelében egy Pingvin elnevezésű fagylaltozóban nyitástól zárásig sorban állnak. Meddig még? Magam sem tudom, hogyan kerültem a Moszkovszkije Novosztyi szerkesztősége elé. Egy ősz hajú, szemüveges bácsika meghívót nyom a markomba: „Jöjjön el, olyan tüntetés lesz, amihez fogható 1917 óta nem volt Oroszországban!“ Meg is őrzöm a kézzel írott, sokszorosított szöveget. A ház falára erősített táblákon tanulmányozom az olvasni- és néznivalót. Felhívások, bíráló megjegyzések, szatirikus rajzok, bizonyára még ma is jó adag bátorságra van szükség a kiragasztásukhoz, ám úgy látszik, a merész hangú lap szerkesztőségének közelsége is biztatja az embereket. A járdán kisebb-nagyobb csoportok vesznek körül vitatkozókat: A hallgatóság közül is sokan közbeközbeszólnak, idősebb nők, férfiak, fiatalok is. Ismerős epizódok, az elmúlt télen a prágai Szent Vencel szobor előtt lejátszódott jelenetekre emlékeztetnek. Csak a tartalom még tragikuSabb, a hang elkeseredettebb, vészjóslóbbnak hallom. Nem felejtik a szenvedést, az igazságtalanságot, a kenyérmizériát, nőnek a gondok, a vezetés nem tudja, hogy nincs mit főzni a gyerekeknek, az öregeknek és betegeknek nincs gyógyszerük, stb. Aki csak felületesen ért oroszul, az is felfogja, ha jól odafigyel, mivel elégedetlenek az emberek: magával a rendszerrel, amely képtelen biztosítani, hogy a gabonát, gyümölcsöt, zöldséget, dohányt, amelyből elég megtermett a földeken, be is takarítsák, s az élelmiszert a központi raktárakból ki is szállítsák a városi és falusi boltokba. Bői a panasz, a visszafojtott keserűség a lelkekből. Nemzetiségek, városok, családok, egyének sérelmei. Ám a vitapartnerek, az őket körül- vevők is érzik, hogy az itt-ott kölcsönös sértegetéssé fajuló kiabálásnak az értelme talán csak az, hogy az államhatalom lássa, így nem mehet tovább. A kimondott kritikának, a szemrehányásoknak, a követeléseknek valahogy nincs címzettje. Ugyan hol is keressék: a tizenhetes forradalom, a vörös terror egymásra is féltékeny vezérei, a szovjetrendszer tartományaiban, a szocializmus és a kommunizmus nevében basás- kodó kiskirályok közt?... A Romanov-család sarja Kis asztalkán a cári családról szó- Icrkiadványokat árusít egy fiatalember, sokan vesznek a füzetekből, képekből. Mellette falra erősített plakát invitálja a lakosságot a moszkvai Ifjúsági Palotába, a megdöntött uralkodóházat bemutató kiállításra, előadásra. Rákérdezek, mit jelentsen ez. Ahányan, annyifélét mondanak. Van, aki ezt az érdeklődést annak tulajdonítja, hogy a cárizmusról hét évtizeden át hamis, egyszínű képet festettek a felnövekvő nemzedékeknek. Mások egyszerűen természetes igénynek tartják, hogy egy nép megismerhesse saját történelmének világméretben is jelentős személyiségeit. Ami valóban meglepett, egy hölgy, akivel alkalmam van hosszabban is elbeszélgetni, számontartja, hogy a cári család nem halt ki. „A kivégzett uralkodó, II. Miklós cár legközelebbi élő rokona Kirill Vlagyimirovics Romanov nagyherceg, II. Sándor unokája, aki valamivel az októberi forradalom kitörése előtt született Finnország területén és ma már túl van a hetvenen“, - tájékoztat véletlen ismerősöm. „Persze külföldön nőtt fel, Svájcban, Németországban, Spanyolországban, Nagy-Britanniában élt és ma Franciaországban, s úgy hírlik jövőre már el szeretne látogatni a Szovjetunióba is“. A tömeg az aluljáró lejáratához sodor. A lépcső alján szamizdat újság, arrébb a falon még néhány. Van aki közömbösen halad tova, de sokan megállnak olvasni, jómagam is. Az emberek kis idő múltán előzékenyen helyet váltanak, hogy a lapok más helyén levő cikket is kibetűzhessék. S el is időznek, hogy megvitassák az olvasottakat. Akárcsak minálunk, tavaly, a prágai metró forgalmasabb aluljáróiban. Szántó György GYAKORIAK A FŐVÁROSBAN A TÜNTETÉSEK. KÉPÜNKÖN AZ ALTERNATÍV KATONAI SZOLGÁLAT BEVEZETÉSÉT KÖVETELIK A FELVONULÓK. Archív felvételek Feltartóztathatatlan változások • A szovjet főváros egyelőre nem éhezik, de sokasodnak az ellátási gondok • Mindenki politizál, vitatkozik • Elégedetlenség, feszültség ANATOLIJ DENISZOV ELÉGEDETT SZÁZRUBELES NYUGDÍJÁVAL LEGNAGYOBB EMLÉKE A VILÁGHÁBORÚ. GYAKRAN ELJÁR A KLUBBA SAKKOZNI.