Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-11-16 / 46. szám

Egy a sok; nem is tudom hány közül. Ki is tudja pontosan? Evekig ezzel az „üggyel“, a kitelepíté­sekkel nem foglalkoztunk. Most tépjük fel a már gyógyultnak vélt sebeket. Csak akkor bizonyoso­dunk meg arról, hogy gyógyulásról szó sem lehet, amikor őszintén és meghitten elbeszélgetünk azok­kal, akik annak idején, néhány kilónyi batyuval elhagyták szülőföldjüket, akiket új otthon alapítá­sára kényszerítettek... HAZÁMAT, APÁMAT, ANYÁMAT VESZÍTETTEM Békéscsabai háza takaros, bár kissé távolabb esik a központtól. Igaz, a Liszt Ferenc utcát, ahol lakik, még nem aszfaltozták, elég sötét és néhány éve még ablakai alatt bűzlött a kanális. Özvegy Hajdú Lajosné, született Szabó Hermina mégis büszkén mutogatta otthonát. Megértet­tem, hiszen egész életének a mű­ve. A négy- vagy ötszobás (nem emlékszem pontosan) kétbejára- tos lakásban Editke lányával és György vejével lakik.- Nagyon jól megvagyunk, szerető gyerekekkel áldott meg a sors, bár sok mindentől meg­fosztott.. . Rövid hallgatás után — ki tud­ja, merre barangolt gondolatai­ban - így fotytatta:- Közös konyhán vagyunk és ez sok mindent elárul. Ahogy tapasztalom, a fiatalok az öre­gekkel ritkán tudnak meglenni. Nem úgy, mint a múltban, ami­kor nemzedékek éltek egy fedél alatt. Editke titkárnő a városházán, György karbantartó a Kner Nyomdában és a mama már nyugdíjas. Éveiből nyugodtan le­tagadhatna akár tízet is. Napon­ta eljár egy több mint 80 éves nénihez, hogy az ne legyen egyedül, legyen aki ellássa, meg­fésülje, megfőzzön neki, sétálni vigye.- Nagyon szívesen teszem, jól megvagyunk. Nemrég gyógyke­zelésemről visszatérve könnyek­kel a szemében vallotta, hogy már nagyon várt... A zamatos, forró kávé mellett a múltba kanyarodunk. Hermina asszony - aki nem szereti a nevét és sohasem szok­ta meg — jól tudja, miért jöttem. Valahogy mégis mindketten ne­hezen térünk a lényegre. Csak később értem meg, hogy ven­déglátóm nem szívesen emlék­szik vissza múltjának eme szaka­szára, én meg tapintatosságból nem akarom erőltetni. NEM HITTÜK, MÉGIS IGAZ LETT- Ha jól emlékszem, hozzánk 1945 őszén jutott el a „fehér lap“ híre. Az apám azt mondta, áttelepítések lesznek és nagyot nevetett. Ilyet mégsem tehetnek velünk, itt születtünk, itt élünk, itt gazdálkodunk. Süket propa­ganda. Ám ahogy teltek a hetek, hónapok, s mind biztosabbá vált, hogy nem rémhírről van szó, egyre komorabb lett. Akkor már tudta, hogy elsősorban a nagygazdákat küldik a határon túlra, neki meg 42 holdja volt. Ennyi hold a jussa nagyanyám 173 holdjából. Kamocsán mó­dos, szorgos, okos gazdának tar­tották. Erre nagyon büszke volt. 1947 májusában aztán ránk is sor került. Összeszedtük kis mo- tyónkat és az állomásra men­tünk: édesanyám, édesapám, Béla és Dénes bátyám meg én. Akkor 16 éves voltam. Az egészből nem sokat értettem, azt viszont jól láttam, hogy szüleim büszkén, szó nélkül viselik szám­űzetésüket.- Megértettem, hogy az apám ekkora megaláztatásra mégsem számított. Nyolc családdal együtt, egy vagonban, egy hétig döcögtünk az ismeretlen holnap felé. Végül is egy majorba küld­tek bennünket, ahonnan viszont a svábokat telepítették ki. Csalá­dunk öt holdat kapott megműve­lésre, állatj szerszám nélkül. Apámat, anyámat azóta nem lát­tam mosolyogni. Alig beszéltek. nem utazom Szlovákiába. 1980- ig be is tartottam. Akkor a lá­nyom, Editke erősködött, hogy ő látni szeretné, hol születtem, hol éltek nagyszülei. Addig-ad- dig, hogy ráadtam a fejem. Min­den megismétlődött. Ráadásul Editke velem sírt. Hát így volt, ennyi. Többet nem megyek...- Mára kiapadtak a könnyek, elmúlt a honvágy. Itt vagyok otthon, beletörődtem. Az ottani rokonaimmal nem tartom a kap­csolatot, úgy tudom, unokatest­vérem, Horváth Vince, nagygaz­da, ma is Nagymegyeren él, min­denét elvették, bányász is volt, sokat nélkülözött, ráment az egészsége, de nem mozdul. Hor­váth Lina unokanővérem meg Kamocsán volt tanítónő. Má­sokról nem tudok. Ha bá­tyáimmal találkozom, mindig a múltat emlegetjük. Nem szere­tem, nem jó. A mának élek, teszek-veszek, eljárok a néni­hez, a lányommal és a vömmel töltöm az estéket. Senkinek sem kívánom, amit én átéltem. NEM MARASZTALTAK EL — Annyit mondhatok, hogy miután idejöttünk, mindenki csak segíteni akart rajtunk. Átélték szomorúságunkat, megértet­ték, hogy hontalanokká, va­gyontalanokká lettünk. Fokoza­tosan beilleszkedtünk. Mosta­náig nem nagyon emlegették, hogy áttelepültek vagyunk. Meg a nemzetiségi kérdést se igen feszegették. Békéscsabán a szlo­vákok és a magyarok jól meg­voltak, meg is vannak. Csak a politikusok akarnak zavaros vizekben halászni. Nem tudom, mennyire szolgálja ez ügyünket. Igaz, a politikához nem nagyon értek, de azt tudom, hogy min­dig fáj, ha bántják a szlovákokat, ha bántják a magyarokat. Min­ket onnan elkergettek, itt befo­gadta^. Azt szoktam mondani, két hazám van: Csehszlovákia és Magyarország, viszont Békés­csabán vagyok otthon. Ezt már nem lehet visszacsinálni, és hi­szem, hogy ezt egyetlen áttele­pült sem akarja. Ráment az egész életünk, valamennyien már nyugdíjasok, nagyanyák és nagyapák vagyunk. Borítsunk fátylat a múltra, bocsássunk meg egymásnak. Már nem tudok és nem is akarok visszamenni. Bár­mit ígérnének, bármit ad­nának.. . Ozorai Katalin Aztán 1948 szeptemberében meghalt az apám. Ma is azt hi­szem, hogy búskomorságban, bár az orvosok szerint agyrák­ban. Fél évvel később, bánatá­ban az édesanyám is követte... Akkor még 18 éves sem voltam... FÉRJHEZ MENTEM, SZÜLTEM, MEGÖZVEGYÜLTEM — A férjem is áttelepült volt. Öt követtem Békéscsabára. Az ország túloldalán élő bátyáim­mal alig találkozunk, évente egyszer-kétszer, nagy ünnepek­kor, családi események alkalmá­val. Sajnos, már fiatalasz- szonyként megözvegyültem. Huszonhárom éve vagyok egye­dül. Editkét is segítség nélkül neveltem, végül ő is Szlovákiá­ból származó család fiához,ment feleségül. Harminc évig a vasút­nál, raktárban dolgoztam. Nem könnyű munka télben, fagyban, tűző napon, műszakokban min­den küldeményt, vagont átven­ni, időnként ki is rakni... Ennek ellenére szerettem a munkát. A kollégáim között voltak átte­lepültek is, azokkal gyakran feli­déztük a múltat. — 1956 májusában elhatároz­tam, hogy én bizony elmegyek a szülőfalumba, megnézem a há­zunkat, a tájat, a határt, tán találok még ismerősöket, roko­nokat is. Szívdobogva ültem a vonatra, és zokogva tértem vissza. Mondanom sem kell, hogy minden gyermekkori emlé­kem, lánykori élményem felele­venedett. Érkezésem örömére a szomszédokkal és a rokonok­kal elmentünk a vágfarkasdi bo­rozóba vacsorára. Ott a felszol­gálólány a szomszédunk Julcsija volt. Azonnal felismertem. Egymás nyakába borultunk. Ahogy fogyasztottuk az ízletes ennivalót, észrevettem, hogy a muzsikusok közül az egyik nagyon figyel. Szinte zavarba jöttem, az egyik volt ismerős fiút véltem benne felfedezni. Mond­tam is magamban: nem lehet más, csak a Sanyi. Vacsora köz­ben odajött az asztalunkhoz és megkérdezte: - Nem vagy te > Hermina? Az egész estét végig­sírtam. Mellém állt és a fülembe húzta: „A ti utcátokban fénye­sebb a csillag..!“, aztán el sem mozdult mellőlem és csak hall­gatókat játszott, nem érdekelték a táncolni vágyó vendégek. Nem tudtam a könnyeimnek útját áll­ni és megfogadtam, hogy többet EGYEDÜL ÖZVEGY HAJDÚ LAJOSNÉ MA „5J . „Z ELSŐHMKÖ-. AMB.V csabán készült Könözsi István felvétele Egy áttelepített emlékei j 6 1990. XI 16. I ilasárnap . . ii - ■M^^:^7:^^VKÉPe kamocsakól

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents