Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
Könyvvásár, Frankfurt 1990 Dorothee Hess-Maier a német könyvterjesztők társaságának elnöknője, megnyitóbeszédében arra figyelmeztetett, fogadjuk be azt, ami idegen, s vegyük pozitív kihívásnak. A számunkra, európaiak számára idegen Japánra lehet érteni szavait, s az ugyancsak idegen, másként idegen keletre, az európai keletre. Szép gondolat, kivált azon a napon, amely az új és egyesült Németország születésnapja. „Jó reggelt, Németország!“ ünnepeltek hajnalig a vásár megnyitásának napján országszerte, immár nem kevesebben, mint 78 ezren. A frankfurti dóm előtt éjféltájt ellentüntető mintegy másfélszáz NDK-drukker, vagy a berlini Alexen kitört tombolás nyomán lángot vető Mercedes egymondatos üzenete aztán néhány napig ott díszelgett még a frankfurti belváros egyik fehér márványfalára pingálva: Halál a nyugatnémet kapitalizmusra! Apropó, fal! Ezen az éppen negyvenkettedik könyvvásárláson sem nélkülözhették a legendás berlini falat, az utóbbi egymástól év változásainak szimbólumát, ott díszelgett hát egy tonnányi belőle az október harmadikétól nyolcadikéig tartó vásáron. Rekordokat döntött a rendezvény. Nyolc és fél ezer kiállítója 382 ezer könyvet tett közszemlére, s az egyszeri látogató elcsodálkozik, no lám, már mindent megírtak, már mindent megjelentettek, amit csak lehet ezen a világon. Ha mindent nem is, de sokat. Mondanom sem kell, sokat írtak, adtak ki a keleti világról. A német nyelvű könyvtermés négy- emeletes pavilonjában naprakész friss ismeretterjesztő és történelmi elemző művek, művészettörténeti albumok tömkelegé foglalkozik a Kelettel. Mind Japánnal, mind a keleti tömb egykori országaival. Japán múltja és jelene, irodalma és művészete mutatkozik be német és japán szerzők tollával zsebkönyvben vagy magas művészi kivitelű képeskönyvekben. Ugyanakkor hatalmas irodalma vonul föl a peresztrojkának, a keletnémet kérdésnek, a keleteurópai emigráns szerzőknek. A Hauser kiadó Kundera két legújabb regényét reklámozza. A halhatatlanság az örók kunde- rai képlet szerint, négy különféle módon egyrfiáshoz kötődő ember bonyolult kapcsolatrendszerének ábrázolásával próbálja megkeresni a nagy kérdésre a választ, lehet-e s hogyan az ember, a haladó, a mindennapi halhatatlan, ha művész, ha nem, ha tudós, vagy mégsem. Ugyanez a kiadó jelentette meg slágerkönyveként a magyarul már ismert észt író, Jaan Kross regényét, A cár őrültjét. Trockij naplóját egyszerre látni a német és a szovjet kiállítók polcán. A szovjet pavilon a peresztrojkával büszkélkedik, Szaharov- val, Gorbacsowal, Ahmatová- val, Trockijjal. Különben látványosan szegényesek a „keleti“ kiállítók. Külsőleg még a magyar a legvonzóbb, a Kultúra Kereskedelmi Vállalat pavilonjában a Helikon, az Akadémia és a Corvina Kiadók könyvei reprezentatívak. Saját pavilonban mutatkozik be - egyedül ők győzték pénzzel - az egykori Medvetáncból lett Atlantisz Kiadó, amely idestova tízesztendős múltra tekinthet vissza kiadási politikájában, melynek elejétől fogva a vezérelve a cenzú- rázatlanság volt. Mára komoly kínálattal lép az igényes olvasó elé szellemtörténeti kiadványaival.-Románia piciny helyen kuporog, érdeklődöm a magyar kiadó, a Kriterion felől, de még nincs jelen az illetékes, talán holnap, mondják kedvesen. Annyit azért megtudok, hogy Domonkos Géza után Szász János vette át a kiadó igazgatását Bukarestben. A csehszlovák pavilonban tétován topog a látogató, mintha nem lennének kiadói ennek az országnak, egyetlen ömlesztett könyvhalmaz az egész, talán három magyar nyelvű Madách- könyv akadt közöttük. Megtudni valamit egyedül a külcsín híján való kiadói brosúrákból lehet, ami roppant kevés az elkényeztetett szemnek. Mert elkényeztetik a színpompás látványos pavilonok a könyvvásár látogatóját. Egy japán kiadó például úgy reklámozza könyvét a sixtusi kápolna restaurálási munkálatairól - melyet természetesen a japánok végeztek el - hogy pavilonját hatalmas Michelangelo poszterekkel borítja be, s a labirintusszerű folyosókon szemtől szembe találom magam Zakariás próféta könyvbe mélyedő profiljával. A japán csoda itt is tetten érhető. Miközben egész Frankfurt tele van különféle japán kiállításokkal, s az ősi japán művészettől kezdve a modern japán formatervezésig, a hűvös számítógépek világáig minden látható, a világhírű szótár- és nyelvkönyvkiadó, a Langenschiedt- Verlag - természetesen számtalan japán útikönyvet, kalauzt, nyelvkönyvet és szótárat adtak ki az idén - jellegzetes sárga könyvborítóinak színébe öltöztetett pavilonja előtt Namine Takamatsu, egy törékeny, kimonós japán fiatal lány pingálja tusba mártott vastag ecsetjével s kecses mozdulatokkal az előtte so- rakozók, többnyire németek nevét japánul a hosszúkás papirosra. Néha láthatóan el-eltöpreng, a vaskos Gertrudék meg Joachi- mok és Wolfgangok japán kalig- ráfiával bizony kissé bonyolultan adhatók vissza. Nincs viszont semmi bonyolultság a vásár menetében. Minden működik, remek a tájékoztatás, a többkocsis, lassú vásári minibuszok körpályájukon percenként hordják szét az érdeklődőket a pavilonok között. A vásár első két napja a szakmáé, üzletkötők sietnek vagy tárgyalnak éppen, egy japán gyerekkönyvkiadó irodájában illusztrációit szeretné eladni a német grafikusnő. Biznisz. Mint ahogy biznisz az is, hogy osztogatják már az új Németország térképét, a tizenhárom tartományra osztott, október har- madiki dátummal jelzett új Németországét. Amelyiknek ugyebár nincs porosz tartománya. Érthető. Különben a sok politikai kiadvány között jelentős számú foglalkozik a közelmúlt történetével, a fasizmus legkülönfélébb megnyilvánulásaival. Az 1950-es születésű Alwin Meyer tanulmánykötete: Gyermekek Auschwitzban (Kinder in Auschwitz) a Lamuv kiadó sztárkönyve. Az Eichbom kiadó viszont kötetbe gyűjtötte az NDK-nak szóló üzleti és kereskedelmi ötleteket. Tudni akarjuk, kicsoda is a hazájában nagyon népszerűtlen, de nyugaton kedvelt, a Kelet első asszonyának rangját viselő hölgy? Elolvashatjuk Ra- issza Gorbacsova életrajzát egy német szerzőnőtől. Vagy a német kancellárra vagyunk kíváncsiak? Krimibe illő izgalmakat ígér a Fekete könyv (Schwarzbuch) szerzője, aki a vaskancellár és a „Nagy Pénzek“ összefüggéseire derít fényt. Arra a kérdésre pedig, vajon csakugyan a szocializmusra mértünk-e csapást erre mifelénk, vagy csupáncsak az eszmét meghamisító uralkodó rendszerre és gyakorlatára, bizonyára fájdalmas következtetésekkel próbál maga a kérdésfeltevő Stefan Heym, egykor keletnémet író választ adni könyvében: Sztálin elhagyja a teret (Stalin verlässt den Raum). A tér, a térség baloldali gondolkodóinak kérdése ez. Kérdés persze az is, lehet-e sorrendet fölállítani a korunk Günter Grass szerinti három fő témájaként fölmerülő problémakörben, ő ugyanis a harmadik világ elnyomorodása, s a német kérdés mellett az ökológiai katasztrófát legalábbis egyenrangúnak tartja. Új könyvében (Holt fa - Totes Holz), ebben a fekete-fehér skiccekből álló, nagy hatású képeskönyvben, magas irodalmi szintű szövegeivel, megdöbbentő tényfölsora- koztatásával kényszerít minden olvasót állásfoglalásra. „Pan“ azaz Kari Dedecius német kiadó és műfordító lett az idén a német könyvkereskedők békedíjának kitüntetettje. Ö a lengyel irodalom apostola immár negyven éve Németországban, munkássága fölmérhe- tetlen becsű a két nyelv és irodalom közvetítésében. Tavaly ugyanezt a díjat egy drámaíró kapta Prágából. Václav Havel. * * * Miközben valamelyik olvasóklubban a haiku-versekről csevegnek költők és versolvasók, miközben a vásár vetítőtermében a tragikus sorsú költőnó, Anna Ahmatova életével találkozik a lírai dokumentumfilm nézője, lassan-lassan csitul a könyvéhség a látogatóban. Sejti már, hogy a túlkínálat voltaképpen nem más, mint a szabadság, hogy a piac útvesztőiben maga a kockázat leselkedik, s mindez a nem is sejtett lehetőségek útjára vezet. Nagy Judit Japán lett a nagy találkozó központi témája ► A „beépített“ ember Irodalmunknak kevés olyan őszinte, nagy barátja volt, mint Emil B. Lukác, a huszadik századi szlovák líra kimagasló alakja. Kitűnően ismerte a hazai és a szomszéd orszá- gokbeli magyar irodalmat, fordította költőink és elbeszélőink munkáit és számtalan tanulmányban, esszében, cikkben tett hitet a szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok elmélyítésének szükségessége mellett. A hatvanas évektől kezdve alig volt olyan irodalmi eseményünk, amelyen ne vett volna részt. Felszólalt, vitatkozott, Csokonai, Petőfi, Ady, Illyés és mások verseit adta elő magyarul és - saját fordításában - szlovákul. Emlékszem, milyen viharos ovációban részesítette a hallgatóság, amikor 1977 őszén a Debrecenben rendezett Ady-centenáriumon dobogóra lépett és nagy költőnk néhány versét emlékezetből, magyarul mondta el. Csaknem minden könyvheti ünnepségen is részt vett. A hatvanas évek második felében a Szép magyar könyv versenyének zsűrije által díjazott könyvek kiállítását kivételesen nem a könyvklubban, hanem a Csepel Művek művelődési házában rendezték meg. A megnyitó beszéd elhangzása után Emil B. Lukáccsal együtt indultam megtekinteni az állványokon levő könyveket. Lukác fejlett esztétikai ízléséről tanúskodott, hogy percekig elgyönyörködött egy-egy művészien tipografált és illusztrált könyvben. Az egyik állvány előtt összetalálkoztunk Orbán Lászlóval, aki mint á művelődési miniszter első helyettese jelent meg az ünnepségen.-Engedje meg, Orbán elvtárs - fordultam hozzá hogy bemutasSÁNDOR LÁSZLÓ sam önnek Emil Boleslav Lukácot, a mai szlovák líra kimagasló személyiségét.- Ó, nincs rá szükség, régóta ismerem. Ha nem tudná, elárulom: Lukác barátunk beépített emberünk Szlovákiában. Lukáé „vette a lapot“, s hozzám fordulva, így szólt nevetve:- Persze, persze, de nehogy elmondd valakinek, maradjon köztünk a dolog. Erdélyi írók Losoncon Az erdélyi írók 1937 novemberében megrendezett csehszlovákiai előadókörútja nem mindennapi kulturális eseménye volt a kisebbségi sorsban élő magyarság életében. Erdély magyar irodalmát olyan neves írók képviselték, mint Tamási Áron, Kacsó Sándor, Ligeti Ernő, Molter Károly és Szentimrei Jenő. A losonci est megrendezésében jómagam is részt vettem, és így szinte állandóan a vendégek társaságában voltam. A zsúfolásig megtelt losonci városháza dísztermében lezajlott nagy sikerű előadás után az írók velem és rendezőtársammal sétára indultak Losonc utcáin. A városban nemrég megnyílt bár elé érve a társaság egy pillanatra megtorpant.- No, ide bemegyünk! - jelentette ki kategorikusan Tamási Áron. Kollégám megpróbálta lebeszélni, mondván: nem a szellem emberéhez méltó helyiség a bár, de Tamási ügyet sem vetve az elhangzott intelemre, kitárta az ajtót, és valameny- nyiünket betessékelt a meglehetősen barátságtalan, obskúrus helyiségbe, ahol kis kerek asztalok mellett gyanús külsejű férfiak társaságában néhány éjjeli pillangó ült. A látottak alapján valamennyien igazat adtunk kollégámnak, és egy pohár savanyú vinkó elfogyasztása után sietve távoztunk. Még jóformán ki sem értünk az utcára, amikor megszólalt Molter Károly:- Barátaim, odahaza aztán egy szó se essék erről, mert ha tudomást szerez róla a feleségem, isten legyen nekem irgalmas! Sok-sok évvel a történtek után Kolozsvárott járva az Utunk folyóirat szerkesztőségében véletlenül összetalálkoztam Molter Károly fiával, Péterrel. Beszédbe elegyedve vele, felidéztem édesapjával való találkozásom emlékét. — Erről a losonci előadóestről jut eszembe - mondta nevetve Péter -, hogy anyám nem sokkal az eset után tudomást szerzett a Losoncon történtekről. Azóta, valahányszor anyám valami miatt le akarja trom- folni apámat, végső érvként mindig a losonci bárban történt „züllését“ hányja a szemére, és ilyenkor apám mindig a rövidebbet húzza. Hétköznapi zsdanovizmus A Kiadói Főigazgatóság égisze alatt zajlott Szép Magyar Könyv verseny zsűrije hosszú ideig minden évben az előző év terméséből kiválasztotta a díjazásra vagy dicséretre javasolt kiadványokat. E munkát a hazai könyvkiadás vezető szakemberei - könyvművészek, műtörténészek, könyvgrafikusok, tipográfusok- végezték. Munkájukban - tanácsadói joggal - a szocialista országok küldöttei is részt vettek. A zsűri döntését általában esztétikai szempontból kiindulva hozta meg. Történt azonban egyszer, hogy az esztétikai szempontok a politikai szempontokkal szemben háttérbe kerültek. A zsűri ugyanis Anna Ahmatova 1967-ben megjelent Idők futása című, szépen megformált verskötetének értékelésekor úgy döntött, hogy e művet díjazásra javasolja. Ekkor azonban a zsűri vendégtagjai közül szót kért a szovjet küldött. Azzal kezdte, furcsállja, hogy a kiadó ilyen szép külsőben jelentette meg s hogy egyáltalán megjelentette ennek „az anakronisztikus, szoba- intimitású, budoár-költészetet művelő“ költónőnek a kötetét. De leginkább azt furcsállja, hogy a zsűri díjazásra javasolja a kötetet. Szavait dermedt csend fogadta. Az egyik irodalmi műveltségű zsűritag azonban kisvártatva védelmébe vette a költönöt. Kifejtette, hogy Ahmatova lírájának ez a minősítése méltatlan a költónőnek a háború és a háború utáni nagy megrázkódtatások nyomán született verseihez, a béke vágyát kifejező poémáihoz. Végül is a vita kompromisszummal végződött. Győzött az akkor még mindig ható zsdanovi művelődéspolitika szelleme: a zsűri díjazás helyett csupán dicséretre javasolta a kötetet. 1990. XI. 2.
