Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám
A humorest már a közepe táján tartott. A kulisz- szák mögött álltam, fél füllel hallgattam, hogyan olvassák írótársaim a színpadon műveiket. Vártam, mikor kerülök sorra. Kezemben idegesen szorongattam az új humoreszket tartalmazó papírlapot, és egy dolog foglalkoztatott: vajon sikerül-e megnevettetnem a nézőket, rájuk ragad-e az alkotói hangulat, gondolataim bűvkörébe tudom-e vonni őket. Fél szemmel követtem a költőt, aki kezével hadonászott, mintha legyeket kergetett volna, és a maga „pegazusain“, „Parnasszusain“ és más „usain“ hahotázott. A közönség tartózkodóan hallgatott. Félelem fogott el. Aztán egy komikus futott be a színpadra. Koros volt, ráncos homloka csupa púder. Roppant fürgén mozgott. Szomorú volt nézni, hogyan mókázik, ugrabugrál, mint egy kamasz; a megerőltetéstől arca még öregebbnek, ráncai még mélyebbnek tűntek. Mindenki tudta, hogy pár éve van a nyugdíjig, és ezért mindenáron ki kell „tartania“. A nézők kényszeredetten mosolyogtak és udvariasan tapsoltak. Ahogy hallottam a gyér tapsot, még inkább pánikba estem. A mai közönség igényes, hogy az ördög vigye el!... Vendégségben a jó étel mellett röhög a legócskább viccen vagy legbutább négysoros versikén. De itt? Itt, látod, rubellel fizetett — akármivel nem állhatsz elő... Ej... Hirtelen meghallottam a nevemet, és hátba löktek. A kulisz- szák mögé befutott az öreg komikus. Nem látszott elkeseredettnek, inkább fordítva: örült, hogy elvégezte a robotját és most lemoshatja a verítékkel vegyült púdert... A színpad... milyen nagy! Raa fodrásznál... Divatos ruhák — mennyit rohangáltak, míg anyagot kaptak, hány órát elvesztegettek, amíg rendes ruhát szereztek... A nyakkendőért egész maratoni futást rendeztek... És mindannyian dolgoztak a munkahelyükön, aztán siettek az üzletekbe, lökdösődtek az autóbuszon, lélegzetvisz- szafojtva kapkodtak otthon, hogy elérjenek ide, a humorestre... Hiszen olyanok, mint egy mókusok - egy pillanatra kimenekültek bűvös körükből, hogy fellélegezzenek, megfeledkezzenek magukról, nevessenek és újra forogjanak, forogjanak vég nélkül... Mit csodálkozik az ember azon, hogy igazi nevetésre vágynak? Hát nem érdemlik meg? Felemeltem a tarka papírlapot, és habozni kezdtem. Képes vagyok-e azt nyújtani, amire olyan türelmesen várnak? És ha nem? Akkor mi lesz? Roppant igazságtalanság lenne... Be kell váltanom a reményeiket - másképp nincs miért itt álinom a színpadon... Bizonytalanul kinyitottam a számat, hogy kimondjam az első mondatot. De... milyen lapos... Nem, képtelen vagyok! Mennyi szem! Hogy álljak ki én, ha egy ilyen tapasztalt komikus, egy ilyen híres költő... De... meddig állhatok így? Dönteni kell!... Újra kinyitottam a szám, aztán ismét becsuktam. Valami áthatolhatatlan korlátot éreztem. A szemem megtelt könnyel. A betűk egy csillogó folttá olvadtak előttem... Megértettem, hogy végem van. Nincs más megoldás, mint kimenni a színpadról. De így? Sehol semmi? De ha rosszul értenek, ha azt gondolják, hogy tiszta félelemből vagy üres makacsságból?... Nem, ha így van — inkább tudják meg, mi történik a szívemben...- Maguk mind... — szólaltam meg, - mind... annyit fáradoztak, idegeskedtek, kínlódtak, amíg idejöttek nevetni... A terem fülelni kezdett. Itt-ott vihogtak.- Mennyit tolakodtak a fodrászatban, amíg művészi frizurát csináltak, mennyit ácsorogtak a szabónál, amíg mértéket vett... a divatos színárnyalatú nyakkendőkért lefutották a lelkűket... - mondtam, könnyekkel teli hangon. A termen vidám nevetés hullámzott végig.- Én magam is -, nyújtottam előre a lábam -, egészen belefáradtam, amíg fogtam egy feketézőt, aki szerzett megfelelő cipőt, hogy eljöhessek a humorestre... — szipogtam. A terem már dőlt a nevetéstől. Valaki elégedetten üvöltött.- Maguk... mi... - birkóztam a sírógörccsel - kitörünk, mint a mókusok a körből, hogy halálra nevessük magunkat, majd visszaszökjünk a körbe... Mindenki nyerített, az öreg csillár is remegett a mennyezeten.- És ezért... fizettek egy rubelt ... szeretnének a nevetéstől... sé-é-érvet kapni... — legyintettem a papírlappal, és keserűen felzokogtam. A terem is könnyezett a nevetéstől. Egy ideig mindnyájan egy hangon sírtunk. Megismételhetlen perc volt. Az ilyen pillanatokról mondják, hogy a legnagyobb jutalom az alkotóknak. Hogy más egy egész életen keresztül sem részesül benne... Szegény! Bán Péter fordítása Lubomír Feldek A hivatalba járó költő A hivatalba járó költő, a zsűrikben, gyűléseken, tanfolyamokon, bizottságokban ücsörgő, aki mindenütt lesi, hogy valami elismerést, díjat kapjon, titulusokat, magas példányszámot, második kiadást, jelöléseket a külföldi utakra s az exportra készült antológiákba -, az ilyen költőnek is (az istenért, véletlenül nem én vagyok ez?) van egy-egy pillanata, amikor átszáll agyán a vers. Ilyenkor a horgászra hasonlít, akinek a hal megérinti a horgát, s ö felkapja felszerelését, s rohan a következő ülésre az örömteli gondolattal: holnap majd megfogom. Kulcsár Tibor fordítása N ekiütközött a cápa a bálnának. Az óceán hatalmas kiterjedésű, a különféle áramlatok hord- ják-viszik a híreket. Nem csoda hát, hogy vízalatti berkekben hamarosan suttogni kezdték, miszerint némelyik cápa vérében magas az alkoholszint - nem sokkal a tenger szintje alatt. Már a vizsgálat kezdetén kiderült, hogy a sajnálatos eseményt rftegelőzően a delfin találkozott a cápával. Beidézték hát tanúnak a delfint.- Tudatában van annak, hogy ittasan veszélyes közlekedni a tengerben? - kérdezték tőle. A delfin bólintott. És tudomása van arról is, hogy röviddel a cápával történt STANISLAV KOMENDA találkozása után a cápa csaknem veszélybe sodorta a bálnát? És baja is lehetett volna belőle? A delfin egyetértett vele, hogy ilyesmi megeshetett volna. Hisz köztudott, a cápa többé- kevésbé rendszeresen iszik, és bárkit veszélyeztethet. A vizsgálatot folytatók fölhorkantak:- És ezt csak így mondja? Tudja, hogy nem szabad vedelni. Beismeri, hogy a cápa ittas volt. Le sem tagadhatja, hogy találkozott vele. S önnek közömbös, hogy az ön vétkes mulasztása miatt a bálna csaknem megsérült? S mire az ámuldozó delfin észbe kaphatott volna, bírsággal sújtották, állampolgári kötelességének elmulasztása címén, amiért életveszélybe sodorta két polgártársát: a bálnát és a cápát. A delfin ennek ellenere elégedett a sorsával, hisz el tudja képzelni, hogyan járhatott volna, ha figyelmeztetni próbálja az ittas cápát. Vércse Miklós fordítása Bű (valamit adjatok . rabbá te: meg szál összeköt kitalált \ ha Iccsui ntegtaps őrült na/ ad iátok naggyá t mindem, kinevezi biblia ht papírra i nézők s< rá mese adjatok vaddá tt csúnya I legyen s vegvsze viz nem pálcnrii meghal, adja/tik s megáll M indegyikünk számára létezik egy híd. Egy biztosan. Távol van vagy közel, egyre megy. A vágy, hogy a túloldalra jussunk, így is, úgy is magával ragad, s a kockázat, hogy mit nyerhetünk, és mi az, amit elkerülhetetlenül elveszítünk majd, vagy amit a véletlennek különös összjátéka ragadhat el tőlünk - riadt és visszatart. A hársfák, a néma márványok között egy percre mindig megállók József sírja mellett, s óhatatlanul visszarévedek a távoli múltba. Gyermeklelkünkben József ugyanúgy hozzátartozott a magukba süppedt utcák poros fülledtségéhez, mint a cseréptetős házakon túli tájédes kakukkfű illata s a Garam vizének halk csobogása. József, túl a harmincon is, szelíd, együgyű gyermek volt. Hajlott termete és bicegő járása megfáradt öregemberre emlékeztetett. Arca az untalan vigyorgástól idő előtt megráncosodott, mégis úgy éreztük, félany- nyit sem tud a világról, az emberekről, mint mi, gyermekek. Gyakran 'megállt mellettünk a folyóparti réten, ahol heve- résztünk, tervezgettük a jövő majdnem biztos boldogságait: tucatszám szőttük a zsenge pókhálókat... Mint akinek folyton sietős a dolga, csak egy percig maradt a közelünkben. Üdvözlésképpen szélesen vigyorgott, de látva, hogy ügyet sem vetünk rá, elkomorult, és szótlanul odébb- állt. Nem gúnyoltuk mégsem Gáspár Mária esetlen járását, hosszúra nyúlt ábrázatát, mert a kopott férfizakó és az elmaradhatatlan sildes sapka, s főleg a lényét beburkoló különös csönd tiszteletet ébresztett bennünk. A faluból két út vezet a Garam felé. Ezt a két utat rótta József naphosszat, fáradhatatlanul. Mintha kötelességből tenné, mintha küldetése lenne, hogy számon tartson minden bokrot és fát, minden kinyíló virágot. Amikor a folyóhoz ért, elálldogált egy kicsit a kavicsos fövenyen, majd hazaballagott, hogy rövid pihenő után újra kezdje. A két ösvéi mi sem váll ménytelenü zsef napjai gyorgása la: cáról, külöi a világra, a nem értetté ismétlődő ú pésre, észn Egy nap« nagy, odva: ig nézte, hogy ezt látta. Idege remén állt. fel előtte, é fordult vis a part mer szuszogássa a szabadsá) Egy pill Csapatnyi < előtt a fák megrakott 1 a mosásból anyja, és j madt a leli tudatosított gos létezésé S ekkor lyót átszelő Sokáig* k az a hír j fulladt. Ne: átment a hí Vytauté Zilinskaité Humorest gyognak a fényszórók... kezdetben semmit sem látni, aztán kígyóinak az arcok, az arcok, az arcok... Hirtelen hogyan hasonlítanak egymásra! Választékos frizurák, divatos ruhák, díszes nyakkendők... Én őket néztem, ők engem bámultak és vártak. Én, mintha megbabonáztak volna, nem tudtam levenni a szemem róluk. Elegáns hajviseletek - tudom, tudom, menynyit vártak és idegeskedtek Szerkeszti Kövesdi Károly RAVASZ JÓZSEF Európai erdők a világban mindehova oda képzelem talpalatnyi részemet európai erdők nádasok mellékhelyiségek gyötrő kínját több-több évtized más irányrendszerét az ezzé-azzá-kell-hasonulni módosításokat egy közös fedél alatt itt a mérsékelt békeidőben eme IDŐig mivé képzett a képzelet? acél ritmusok lánc-láz kör kör kör és nem megyek sehova itt volt van józsef attila e főid •Hátából szippantottam az ELSŐ \AGYOT itt jelölnek születési évszámmal itt kell megtanulnom meghalni elégedettként acélritinusos lánc-híz óva ints az idegen zenétől ne kenyszeríts leülni! BALÁZS F.^TTIU \ Hiányzik mé{ abból a könyvből, ami lehetsé forgatókönyve annak, amire v elkoptatott szavunk: élet(em), hiányzik valami - példának okáért egy szerelem nagy betűkkel kellett volna ín melyet úgy éltem volna át, ah csak egy kamasz álmaiban vaj öreg emlékeiben lehetséges - mint kidobott részeg, önmagái botlik a képzelet - lesz egy nap amikor szembefo a fénnyel a legősibb ösztönök lesz egy nap, amikor megbabc jelenéstől a virágért nyúlsz mt én szakítok neked egy még m: réten és veled számolom a szí eresztett szirmokat lesz egy éjszaka, amikor része szénaillatban az űr egy fix pót bámuljuk a holdat lesz egy pillanat, amikor érteli minden szó és mégis érteni főj amikor felrúgunk minden egye a halál fogadott gyerekeit s mint rög a röghöz simulunk s a földhöz mely behálóz haj£. KOPÓCS TIBOR RAJZA
