Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
HOTPRFIITAJA fl Törökország egyik különös vidéke Az őszi fényszegény napokon, amikor a szemerkélő köd szinte bemarja magát a bőrünk alá, menekülésnek számít a nyári verőfényes emlékek felidézése. A nagy barangolások, túrázások, hangulata felmelegíti körülöttünk a levegőt. Legyenek ezek akár a közeli Kis-Kárpátokban, akár valamelyik távoli országban átélt élmények. Az utóbbiak közé tartozik az Isztambultól Isztambulig megtett 4200 km-es körutazásom egyik lenyűgöző természeti csodája, a belső anatóliai Kappadókia, benne Göreme és környéke.- Kappadókia... Még ma is érzem azt a csintalan derűt, amivel földrajzimádó kisiskolás koromban ízlelgettem ezt a szót. Kapp-Kapp-Kap- padókia, ismételgettem, s akkor aligha gondoltam arra, hogy egyszer tanárom vetített képeit a valóságban is megcsodálhatom. Tudom, hogy e csoda eredője a táj fölé emelkedő közel 4000 méteres Erciyes Dagi. A sok évmilliók alatt kilövellt vulkáni por, hamu és törmelék 400-500 m-es rétegét a víz, a jégkorszakok és a napsugarak a világ egyik le„~.de- kesebb tájává alakították. A hegyóriás ma csendes, s békésen figyeli mesterművét. Holdbéli ez a táj, ahol szinte érvényét veszti a nehézségi erő. A vidék jelképe is lehetne az a két, valamikor zömök tufadomb, amiből a víz munkája következtében csak két, fölfelé karcsúsodó, gránitsapkás oszlop maradt meg. Figyeltük, hogy megmozdítja-e őket a vidáman kószáló, simogatónak aligha nevezhető meleg szél. Nem mozdultak. Nincs olyan írói tehetségem, hogy képet adhassak a természet e csodájáról, így a mellékelt képekre ruházom a feladatot. A táj érdekessége, hogy a völgyekben buján terem a bokros szőlő, a sok gyümölcsfa és a zöldségfélék. A kertek tele vannak virágokkal. A rezedák, petúniák, színes margaréták, tátikák és rózsák körénk varázsolták a hazai kiskertek hangulatát. Tufába vájt földalatti város Kappadókia nagy történelmi változások színtere volt. Hettiták, perzsák vágtázó lovasai után a hellenisztikus állam talán békésebb éve* két hozott, de Róma uralma alatt e távoli tartományba alig jutott el valami a gazdaság és a kultúra fejlődéséből. A birodalom széthullása után Bizánc birtokolta, s a zömmel örmény lakosság keleti keresztény- • ként dicsérte az Istent. Aztán megjelentek a szeldzsuk lovasok, s ekkor összefonódott itt a természet és, a történelem. A vidék emberét elrejtették a könnyen faragható vulkáni tufahegyek. Nem kis szorongással jártuk be az egyik Ürgüp melletti hétszintes földalatti város három emeletét. Az utcákéi keskeny, de magas folyosók helyettesítették, s innen nyíltak az egy-egy családot befogadó helyiségek. A háztartási eszközöket s valószínűleg vagyontárgyaikat is a falakba vájt polcokon, szekrénykékben tartották. Az alapvető élelmiszereket, a vizet és a világításhoz szükséges olajat központi raktárakban, földbe süllyesztett kerámiaedényekben tárolták. Az ember a föld alá is magával hozta építészeti szokásait, s az itteni településeknek is voltak főterei. A fiatalok, mai szó- használattal a fiatalok klubjában találkoztak. Az élet itt sem állt meg. Barátságok, szerelmek születtek, az emberek dolgoztak, szerettek, s feltételezzük, hogy a közös nyomorúságban kevesebb volt a gyűlölet, több a megértés. Itt éltek, itt haltak meg. A halottaikat a napfényes, növényekkel teli völgyekben temették el. Virágzó hitélet A menekülésre, szokatlan életmódra kényszerült embereknek az egyház adott lelki vigaszt és reménységet. A virágzó hitélet bizonyítéka a templomok egész sora. A göremei templomok völgyében a menekültek 15 templomban kérték az Isten védelmét. A völgy sziklakolostorában csendes csodálattal gondoltunk azokra a szerzetesekre, akik a csöppnyi ablakon természetes fénnyel megvilágított refectorium tufa-asztala melletti tufa-padokon ^fogyasztották el egyszerű ételeiket. A szépet a templomok freskói jelenthették. A sötét és száraz templomokban eredeti szépségükben maradtak fenn a zömmel kobaltkék és barnás alapra festett freskók. A legszebbek közé tartoznak a Kazalik bazilika Krisztus életét, mártíromságát, s a szentek életének egy-egy jelentős állomását megörökítő képek. Az oszmán törökök építették a környék fölé emelkedő ortahisari várat. A meredek lépcsők megmászásáért kárpótol a vidék és a városka látványa. Az égető nap elől a kis főtér fái alá menekültünk. Itt köszöntött ránk a dél. A müezzin imájára egyszerre megelevenedett az addig kihalt terecske. Az üzletekből, műhelyekből sötét ruhás férfiak igyekeztek a dzsámi felé. A kútnál megmosták a kezüket és az arcukat, majd a káván ülve elbeszélgettek, vitatkoztak. Pihentek. Szemünkkel az asszonyokat kerestük, de csak egy csendben szamaragoló, hátán nagy batyu száraz füvet cipelő fiatal nőt láttunk. Maga elé bámult, mintha ő is imádkozott volna. Vagy csak fáradt volt? Búcsúvacsora a föld alatt Elégedetten gondolok vissza a Göreme feletti magaslaton épült kényelmes és elegáns motelre. Az úszómedence melletti - nálunk jobbára ésak filmekből ismert — nyugágyakon pihenve kémleltük az alko- nyi horizonton felvillanó Avanos fényeit. A tulajdonos-asszony meglepett bennünket, s az utolsó vacsoránkat földalatti bárjában, a Pokolban szolgáltatta fel. Pincérek sorfala között jutottunk le a kékes-aranyos fénnyel megvilágított előcsarnokból a központi nagyteremben, ahol már a piros dominált. A pompásan tálalt helyi specialitások mellé ígért meglepetés, a népművészeti műsor mindnyájunkat megfogott. Peregtek a dobok, s most éreztem rá igazán arra a félelemre, amit a török hadsereg előtt haladó dobosok zenéje válthatott ki a megrettent magyar lakosságban. A piros, rózsaszín, sárga és fekete színekbe öltözött lányok és fiúk helyi szokásaikat táncolták el. A lányok itt is körtánccal múlatták az időt, a fiúk udvaroltak, lányt kértek, amit esküvő követett, de közben a féltékenység is tette a maga dolgát. Tapsoltunk, örültünk VALAHOL KAPPADÓKtÁBAN GÖREME a különleges élménynek, s kellemes visszaidézni ezt a pokoljárást. Fazekasok városa Törökországi utazásunk állandó kísérője volt a kerámia. A fényezett, díszítés nélküli használati edények, s a keleti ornamentikával teli, színpompás dísztárgyak. A fazekasság egyik nagy központja a göremei motelból kémlelt Avanos városkája. A sárgás-vörös vizű Kizilürmak partján fekvő település főterét is fazekasok tiszteletére emelt szobor díszíti. Vezetőnk az egyik ősrégi fazekasdinasztia, helyi szokások szerint hegybe vájt műhelyébe vezetett el bennünket. A falak mentén tufából vájt, kelimszónyegekkel leterített padokon teát és bort iszogatva hallgattuk a tulajdonos üdvözlő szavait. Mon- dókáját befejezve leült a korong mellé, s boszorkányos ügyességű keze pár perc múlva egy pocakos teáskannát emelt a magasba. Ki próbálja meg, hallottuk a kérdést, s a kissé korosodó csoportunkban azonnal megtalálta a jelöltet. De a magas, szép szőke, attraktív hölgy mosolyogva utasította vissza a felkérést. Ez a varázslat nem sikerült, s a művésznek meg kellett elégednie egy szürkébb, jelentéktelenebb jelentkezővel. A szomszédos mintaterem és áruda egyik sarka igazi keleti fogadószoba volt, ahol holland és belga turisták alkudoztak egy-egy csodára. A kobalt, világos- és türkizkék, piros, néhol zöld, kis sárgával kombinált keleti mintákkal díszített tálak, étkészletek s más használati edények igazolták a szeldzsuk-oszmán minták és hagyományok továbbélését emlegető tulajdonost, de a kiállított korsókat szemlélve örömmel nyugtáztam a régi görög és római formákat is. A nyugati turisták vásároltak, mi nézelődtünk, majd egyenként, észrevétlen akartunk távozni. De a tulajdonos a kocsiig kísérte ki a vásárlás nélkül távozó csoportunkat, s integetve kívánt kellemes utal. Gondolom, a mi kereskedőinknek is cl kellene látogatni a csodálatos Keletre. Vagy a megbecsülést és emberséget idehaza is meg lehetne tanulni? Meggyőződésem, hogy igen. Csak ehhez belső nyugalomra, a másik ember megértésére, elismerésére, s nem utolsó sorban elegendő árura lenne szükség. Mert az áruhiány magától teremti meg a pöffeszkedést, a lekicsinylő mosolyt. Kappadökiából mégsem mentem el üres kézzel. Az ürgüpi fiatalasz- szony kedves, komoly arcát idézi fel bennem az ott vásárolt, ékszerszépségű kis kancsó és a göremei táj egyik jellegzetessége, az ónixnak nevezett kőzetből csiszolt kis amulett. De jó lenne, ha visszavezetne még egyszer ebbe az áiomvilágba! Vadkerty Katalin 4 6 1990. X. 26 üasárnap HO LDBÉLI TÁJ AZ EGYIK TEMPLOM FRESKÓJA
