Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-26 / 43. szám
ÚeUJBSEfl » 3 1990. X. 26. Magyar iskolába Jártam TÓTHNÉ PARASZTI ERZSÉBET, orvos, huszonkilenc éves, férjezett, egy kislány édesanyja. A dunaszer- dahelyi rendelőintézetben dolgozik.- Szüleim magyarok, családunkban ezért nem is képezte vita tárgyát, milyen iskolába járjak. Én is természetesnek tartottam, hogy anyanyelvemen tanulhatok. Később már tudatosan választottam a magyar tanítási nyelvű gimnáziumot. A gimnáziumban arra is gondoltam, hogy jelentkezem valamelyik külföldi egyetemre, de mivel akkor Selmecbányán kellett volna elvégeznem a negyedik osztályt és érettségiznem, ráadásul nagyon jó társaság volt a mi osztályunk, erről inkább lemondtam. Egyébként, egyáltalán nem tartom jó ötletnek ezt a megoldást, hiszen harmadikban még az ember nem tudja pontosan, hogyan tovább.- Okozott-e gondot az egyetemen, hogy szlovákul kellett tanulnia?- Az első két évben sokkal többet kellett a tanulással foglalkoznom, mint évfolyamtársaimnak, mert a dolgok megértésén kívül azt is be kellett gyakorolnom, hogyan adom majd elő mondandómat. Viszont megérte, mert amellett, hogy diplomát szereztem, majdnem tökéletesen elsajátítottam egy másik nyelvet is. Mindenképpen sokat segített, hogy kollégiumban laktam és a szlovákot állandóan gyakoroltam. Mert meg kell mondani az igazat, az alap- és középiskolákban a szlovák órákon nem tanítják meg a diákokat a legfontosabbra - a társalgásra. A tanuló ugyanis bemagolja a tananyagot, de szlovákul beszélni, beszélgetni nem nagyon tanul meg. Pedig erre kellene a legtöbb figyelmet fordítani.- És az egyetem elvégzése után?- Sajnáltam és hovatovább mindinkább hiányát érzem, hogy nem magyar főiskolára jártam. Főleg a szakkifejezések miatt. Amikor ugyanis elkezdtem dolgozni, kellemetlenül éreztem magam a betegekkel szemben, mert egyszerűen nem jutottak eszembe magyarul egyes kifejezések. (Mellesleg megjegyzem, óriási szükség lenne egy tökéletes magyar-szlovák, szlovák-magyar szótárra!) A páciensek több mint kilencven százaléka magyar, magyarlakta területen élek és dolgozom, úgyhogy mára már visszazökkentem a helyes kerékvágásba és örülök, hogy nem okoz gondot megértetni magam szlovák kollégáimmal és pácienseimmel sem.- Hogyan vélekedik a nemzetiségi kérdésről?- örülnék, ha ez nem lenne téma és az sem, ki milyen iskolába járjon. Számomra egyértelmű, hogy az anyanyelvén képes az ember a legkönnyebben és a legmaradandóbban elsajátítani a tudnivalókat. Az a magyar, aki nem jár legalább magyar alapiskolába, meg van fosztva anyanyelve szépségeinek ismeretétől, a magyar irodalomtól és történelemtől, csak a konyhanyelvet ismeri és talán sohasem találja meg önmagát. Valahogy úgy kellene az oktatást megoldani, hogy az ember legalább három nyelvet ismerjen tökéletesen es akkor nem lenne kérdés, hogy milyen iskolába járjon a gyerek, mert nyilvánvalóan az anyanyelvén tanulhatná a tantárgyakat és külön a nyelveket. így megadatna számukra, hogy egyformán becsüljünk minden embert, bármilyen nemzetiségű is. Én nagyon örülök annak, hogy szüleim így döntöttek, mert biztos, hogy szilárd alapokra építhettem és tisztábban érzem, mit jelent magyarnak lenni. Szeretném, ha gyermekeim is így éreznének majd, de a legjobban annak örülnék, ha nekik már senkivel nem lenne nézeteltérésük nemzetiségük miatt. Beszéljünk bármilyen nyelven, csak emberhez méltóan viselkedjünk BÖJTÖS JÓZSEF mérnök, a Keletszlovákiai Energetikai Művek beruházási igazgatóhelyettese: Kíváncsi természetű vagyok, nem elégszem meg a puszta tények regisztrálásával, igyekszem felfedni a dolgok lényegét. Hogy ez született tulajdonságom, vagy annak idején, kicsi koromban eresztett bennem gyökereket - amikor gyakran azon töprengtem magamban, miért nincs szülőfalumban, a Nagykürtöshöz közeli Terbegecen villany, miért nem jár mifelénk vonat -, nem tudnám megmondani. Ha az utóbbi az igaz, akkor a világot járt nagybácsimnak az amerikai műszaki csodákról tartott élménybeszámolói bizonyára szerepet játszottak. Később Jakus Vince tanítóm és Lakatos igazgató úr, majd a kőkeszi iskolában Cseri József, Németh Ödön, Sándor Emília és még néhány további pedagógus segített egyre tágabbra nyitni előttem az élet kapuját, s felkelteni az érdeklődésemet a társadalom törvényei és törvényszerűségei iránt. Megtanítottak figyelni és érteni, értelmezni a világ jelenségeit, változatlanságait és változásait, s a sok könyvvel, anyanyelvemen írt újsággal, folyóirattal, s nem utolsósorban Cselényi László Einstein versével együtt elfogadtatni velem, hogy „amiben senki nem kételkedett, az nincs bebizonyítva“. Ha ehhez hozzáveszem a komáromi gimnáziumban töltött éveimet, akkor csak hálálkodni tudok egykori iskoláimnak az indíttatásért, az útrava- lóért. Kocsis Imre osztályfőnököm egyebek között a történelmi vonulatokba ágyazott magyar irodalomtörténet segítségével felébresztette bennem és helyes irányba terelte a magyarság- tudatot. Oláh Imréné és Dr. Miklós Elemér a matematikát, fizikát, valamint az ábrázoló geometriát anyanyelvemen úgy megszerettették velem, hogy a középiskolában szerzett tárgyi tudásom később a Prágai Műegyetemen egykettőre átlendített a kezdeti nyelvi nehézségeken. Apropó, tárgyi tudás. Tanítómestereimnek köszönhetően én a műegyetemen sem megtá"- nulni, bemagolni igyekeztem a tananyagot, hanem boncolgatva, részeire szedve -megtanulni azt. így annak ellenére, hogy az alapokat magyar nyelven ismertem meg, a cseh egyetemen mégis a legeredményesebb hallgatók közé tartoztam, még a diákéveim alatt három esztendeig az energetikai tanszéken segédmunkatársként is dolgozhattam Jifí Klíma professzornál, az egyetem későbbi rektoránál. Természetesen, közben az anyanyelvemről sem feledkeztem meg, ahhoz sem lettem hűtlen. Csehül tanultam, ám a magyar szépirodalom mindig kéznél volt, meg aztán a prágai Ady-kömek is törzstagja voltam. A tanulás mellett találtam időt a klubösszejövetelekre, a máig emlékezetes és hasznos vitaestekre. Ügy érzem, ha akkor csupán a könyvet, a műszaki irodalmat bújtam volna, s azóta is szemellenzősen csak a munkára figyelnék, a közösségi lét egyéb összefüggéseit pedig mellőzném a gondolat- és cselekedetvilágomból, akkor félember lennék. Engem viszont érdekelnek a társadalom fontos kérdései, érdekel nemzeti kisebbségünk helyzete, sorsa, hiszen én annak vagyok tagja. A minőségi munka híve voltam az iskolában, majd a vajáni villanytelepen, a szövetségi energetikai minisztérium dolgozójaként, s vagyok évek óta a mai munkahelyemen is. Minőség a nyelvtanulásban is! Ez talán az egyetlen, amit a kapott útravalóból hiányolok, illetve felrovok magamnak. Szlovákul és csehül tudok, ám milyen jó lenne több világnyelven beszélni! Persze, nem a nyelvtudás az egyedüli fontos erény. Ahhoz, hogy megértsék egymást a különböző nemzetek és nemzetiségek, mindenekelőtt embernek kell lennünk. Jól képzett szakembernek, egymást tisztelő földi lénynek. Mert a kisebbséghez tartozó egyén is egyenértékű a többség tagjaival, ha cselekedeteiben egyenértékű velük. A munkahelyemen én is igyekszem úgy helytállni, úgy teljesíteni feladataimat, hogy senkinek se lehessen kifogása. Jól kijövök a szlovák, valamint más nemzetiségű kollégáimmal, mert az alapvető dolgokban egyformán gondolkodunk, egy a célunk. Egyébként remélem, hogy a gyermekeim, a most gimnazista fiam és alapiskolás lányom sem érzik majd hátrányát szülőföldjükön és másutt sem a világban annak, hogy az élet összefüggéseit, a dolgok lényegét elsősorban anyanyelvükön tanulják, vizsgálgatják a Kassai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskolában és Gimnáziumban. Az anyanyelvről töprengve sok minden eszembe jut. Azt hiszem, ha az ember szüleitől kap valamilyen örökséget, elsősorban édesanyjától, akkor az mindenekelőtt anyanyelve, mely egész életére meghatározó. Anyanyelvűnkön fejezzük ki gondolatainkat, bánatunkat és vágyainkat. Minél jobban megismerjük nyelvünket, annál gazdagabbnak érezzük magunkat. Ismerete biztonságot, bátorságot is ad, megerősíti azt a tudatunkat, hogy valaha, valakikhez tartozunk. Azokhoz, akikhez szüléink, testvéreink, hozzátartozóink kötődnek. Megnyugvással tölt el bennünket, hogy őseink nyelvét őrizzük. Bár egyének, nemzedékek kihalnak, nyelvük utódaik ajkán tovább él. Gyermekeink is megőrzik nyelvünket. Csorbítatlanul? Teljes gyönyörűségében? Minek tagadnám, ilyen kérdések is agyamba villannak. Már gyermekkoromban is eleitöprengtem az ilyesmin. Például akkor, amikor játszótársaim, akiknek szülei ugyanazt a nyelvet beszélték, nem tudtak magyarul olvasni, mivel szlovák iskolába jártak. Ez magyar beszédjükön észrevehető volt, jóllehet szlovákul még kevésbé tudták magukat kifejezni. Azt hittem, később megtanulnak magyarul írni, olvasni és behozzák a lemaradást. Ezt egy részük nyilván meg is tette, de gyanítom, hogy a szlovák iskolát végzettek többsége ezt később sem pótolta. Később már aligha hozható be a lemaradás, noha a közmondás szerint jobb későn, mint soha. Katonakoromban konkrét példák győztek meg róla, milyen tartós hézag keletkezett a nem anyanyelvű iskolát végzettek tudásában. Nem egy magyar katonatársam levelezett magyar kislánnyal, s engem kértek meg nyelvi hibáik kigyomlálására, sőt többnyire a levél megírására is. Szüleiknek a hibáktól hemzsegő leveleket sem szégyellték elküldeni. Ezért esetleg a szülők szégyellhették magukat, hiszen az ő elhalározásuk szerint nem tanultak gyermekeik anyanyelvükön. A két szülő véleménye nem mindig egyezik abban, hogy milyen iskolába adják gyerekeiket. Olykor családi konfliktusok is keletkeznek. Olyan esetről is tudok, amikor emiatt a fiatal házaspár már a családtervezéskor összeveszett egymással. Végül kiderült, hogy nem is lehet gyerekük. A vegyes házasságok esetében talán érthető, ha a két szülő véleménye eltér az iskola megválasztásának kérdésében. Általában szlovák iskolába kerül a gyerek, függetlenül attól, hogy a férj, vagy a fele- ség-e a szlovák. Vagyis nem az anya nyelve, azaz az anyanyelv a döntő. Olykor - s ez a szerencsésebb eset - attól függ, milyen iskolába íratják gyermeküket a szülők, hogy x kettejük közül melyikük segíti majd a tanulásban. A vegyes házasságok a nemzetiségileg vegyes lakott területen természetesnek tekinthetők. Akadnak családok, ahol az egyik gyerek ilyen, a másik olyan iskolába jár. A szülők elhatározása sok mindentől függ. Korántsem csak a nemzetiségüktől. A legtöbb szülő azért íratja anyanyelvű iskolába gyermekeit, mert tudja, hogy az ismeretek ezen a nyelven szerezhetők meg a legkönnyebben és legtartósabban. Ez tudományosan bizonyított tény. Viszont nem mindenki van vele tisztában. A pedagógusok ugyan igyekeztek erre felhívni a szülők figyelmét, de felettes iskolai szerveik ezt nem vették jó néven. Sőt, gyakran nacionalizmussal vádolták a magyar tanítási nyelvű iskolák szorgalmazóit. Ugyanakkor mindig terjedtek olyan híresztelések, miszerint a magyar iskolát végzettek Csehszlovákiában nehezen (vagy egyáltalán nem) érvényesülnek. Az ilyen téves, vagy szándékosan elferdített állításokat nemritkán - mintegy önmaguk megnyugtatására - épp azok a magyar szülők terjesztették, akik szlovák iskolába íratták gyermekeiket. A magyar iskolába járatás ellenzésének okai - ma már ezt sem kell tagadni - arra is visszavezethetők, hogy mindig akadtak, akik nem örültek a kisebbségi jogok gyakorlati érvényesítésének és szívesebben látták volna az itteni magyarok asszimilálódását. Nem tudom, készült-e pontos szlovákiai felmérés arról, miként állják meg helyüket a magyar iskolát végzett fiatalok a szlovák vagy cseh nyelvű főiskolákon, egyetemeken. Viszont számos iskolában nyilvántartják, illetve figyelemmel kísérik egykori növendékeik sorsát, s nemcsak szégyenkezniük nem kell miattuk, hanem büszkék is rájuk. Saját pedagógusi tapasztalataim, ezt teljes mértékben alátámasztják. Vagyis mi lesz a gyerekből, ha nem szlovák iskolába adom? - kérdés helyett sokkal indokoltabb azt kérdezniük a szülőknek, nem gördítenek-e leküzdhetetlen, vagy csak nagyon nehezen leküzdhető akadályt gyermekeik elé, ha nem teszik lehetővé számukra az alapismeretek anyanyelven történő elsajátítását? Az idegen nyelvre átállás nehézségét az is bizonyítja, hogy a szlovák iskolába járó magyar fiatalok a folyosón egymás közt anyanyelvükön beszélnek. /$^lovák nyelv elsajátítása természetesen minden itt élő magyar nemzetiségű állampolgár saját érdeke, akárcsak az idegen nyelvek tanulása is. A döntő érv az iskola megválasztásában nem az, hogy a magyar gyerek megtanul-e szlovákul, -hanem az: tartósan elsajátítja-e az alapismereteket. A szlovák nyelv elsajátítására pedig a magyar tanítási nyelvű iskolákban minden lehetőséget meg kell teremteni. Csak aki magyar iskolába járt, tudja, mennyivel szegényebb volna, ha nem ismerné Petőfi, Ady, József Attila, Jókai, Mikszáth műveit. Annak, aki nem járt magyar iskolába, semmit sem mondanak őseink sokszáz éves tapasztalatait, bölcs tanácsait tartalmazó közmondásaink, szólásaink. Aki nem részesült anyanyelvi oktatásban, nem érzi nyelvünk ízét, még kevésbé tud bánni anyanyelvével, melyen minden gondolat, érzés, hangulat kifejezhető. Ennél is aggasztóbb, hogy sokan már nem, vagy csak törve beszélik szüleik, nagy- szüleik nyelvét. Méghozzá itt, ahol megvannak a lehetőségek nyelvünk elsajátításának, az anyanyelvűnkön való tanulásnak. Legalábbis alapfokon, de részben közép- és felsőfokon is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nincs tennivalónk az anyanyelvi iskolák bővítése, tökéletesítése terén. Kivált ott, ahol megszüntették, leépítették az iskolát - például a körzetesítés ürügyén. Ennek helyreállítása az elkövetkező esztendők sürgős és nem könnyű feladata. Ám az adott lehetőségek eddiginél jobb kihasználását objektív tényezők nem hátráltatják. Csupán a szülők elhatározásán múlik, élnek-e a társadalom biztosította lehetőségekkel. Az iskoláé a döntő szerep abban, hogy elődeink nyelve tovább él-e utódaink ajkán, s az unokák megértik-e szüleik, nagyszüleik nytlvel Fülöp Imre
