Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
fOO^át Vasárnap 1990. október 21. A NAP kel - Kelet-Szlovákia: 06.06, nyugszik 16.40 Közép-Szlovákia: 06.13, nyugszik 16.47 Nyugat-Szlovákia: 06.19, nyugszik 16.53 órakor A HOLD kel - Kelet-Szlová- kia: 09.18, nyugszik 17.29 Közép-Szlovákia: 09.25. nyugszik 17.36 Nyugat-Szlovákia: 09.31, nyugszik 17.42 órakor Névnapjukon szeretettel köszöntjük ORSOLYA - URSULA nevű kedves olvasóinkat • 1750-ben született Juraj FÁNDLY szlovák író (f 1811) • 1790-ben született Alphonse Marie Louis Prat de LAMARTINE francia költő, politikus, akadémikus, a francia romantika egyik jelentős képviselője (f 1869). A VASÁRNAP következő számának tartalmából A MEGBÉKÉLÉS NAPJÁN irta: A. Nagy László, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke UNOKÁINK NYELVE IS Fülöp Imre írása ÁRVÁTÓL A MAGURÁIG Hajdú András riportja KÁRTYAPARTI Z. Németh István elbeszélése AZ UTOLSÓ BETYÁR Móricz Zsigmond novellája Állandó rovataink: GYERMEKVILÁG HÁZUNK TÁJA HOGY MIK VANNAK HUMOR Egykor a Kis-Duna a horgászok paradicsoma volt Adamcsik Ferenc felvétele, Sellye I Levelek Vélemények Szaporodó magánvállalkozók Pozitívumként kell elkönyvelnünk a magánszolgáltatások hálózatának bővülését országszerte. Ennek köszönhetően Losonc arculata is megváltozott. Rövid idő alatt a város legforgalmasabb helyein új boltok, vendéglők, szolgáltatóházak nyíltak. Május óta a járásban több mint négyszázan kértek engedélyt élelmiszerek készítésére és árusítására, vendéglátó-ipari tevékenységre, szabómühelyek és ruhaszalonok létesítésére. A minap egy szórólap került a kezembe, melyen a DODO magánvállalkozás ajánlotta szolgáltatásait. Megrendelésre naponta házhoz szállítaná a friss tejet, kenyeret, esetleg más élelmiszereket. Elvégezné a mindennapos bevásárlást, csekély illeték fejében. Gondolom, sokan megörültek neki. Én is örülnék, ha mondjuk milliomos lennék, aki egész nap otthon ül, esténként pedig szórakozni jár, s másnap akár délig is alszik. Nem kellene reggel az üzletbe szaladnom, mert a DODO cég házhoz hoz mindent. A gond ott van, hogy négytagú családom megélhetéséért nekem is dolgoznom kell, s reggelente munkába menet veszem meg a szükséges élelmiszert. A vállalkozó családunkat hétköznap nem is találná otthon, mert a gyerekek iskolában, mi pedig munkában vagyunk. S ami igaz, igaz, szeretek egyedül vásárolni. Tehát nem vesszük igénybe az ilyen szolgáltatást, s azt hiszem, a jövőben sem tartunk rá igényt. Sajnos, csoda nem történik, milliomos nem leszek. Sőt, inkább a munkanélküliség veszélye fenyeget. Akkor talán majd otthon lebzselünk, de a DODO céget úgysem vehetjük igénybe, mert a munkanélküli segélyből biztosan minden fillérre szükségünk lesz. A reggeli bevásárlást pedig majd szórakozásképpen végezzük, persze, ha lesz rá pénzünk. Gondolom, a magánvállalkozó ilyenek miatt, mint én, nem megy tönkre. Biztosan akadnak idősek, betegek, kisgyermekes anyák, esetleg gazdag családok, otthonüló háziasszonyok, akik igénybe veszik szolgáltatásaikat. Trest'ansky Mária, Losonc Köztisztaság taligával Szeretnénk, ha városaink tiszták lennének, ha a házak elejét virágoskertek, zöldövezetek díszítenék, ahol valóban virág nő és nem gaz terem. Csak hát ez Gútán lehetetlenség. Családi házban lakom, a ház előtt virágoskert van. No, ha egyszer már van, illik rendben tartani. Ugye a virágok közt is megnő a gaz. Csakhogy, ha kiszedem nincs hová tenni. Van szeméttárolónk, de egy hete hiába várom, hogy kiürítsék, állítólag a gazt nem kötelesek elszállítani. Jó, belenyugodtam. Gondoltam, eltüzelem. De még idejében figyölmeztettek, hogy ha nem akarok büntetést fizetni környezet- szennyezés címén, inkább ne tegyem. Ezt meg is értettem. Csak azt nem tudom, akkor hová tegyem a gazt? A városi szolgáltatóvállalat nagyon jól tenné, ha kiadna egy rendeletet, amely meghatározná, hogy mit lehet a szeméttárolóba tenni. A többit majd felrakom taligára és kiviszem a szeméttelepre. De akkor évente ne fizessünk 66 koronát a szemét elhordásáért, csak a felét, mert a heti két szállítás helyett csak egy van. Varga Katalin, Guta Fagyasztott „töltött“ csirke Mielőtt elégedetten felkapná fejét a kedves olvasó: lám csak, újabb termékkel szaporodott a háziasszonyok munkáját segítő félkész áruk skálája - ki kell ábrándítanom. Igaz ugyan, hogy „töltött" csirkéről van szó, de ezt a „tölteléket“ nem mesterszakács receptje szerint készítették Mégcsak az egészségügyi minisztérium élelmezési osztálya sem engedélyezte forgalmazását. A csirke ezzel a „töltelékkel“ kelt ki a tojásból, vele nőtt, vele élt. S miután a Nyugat-szlovákiai Baromfi-feldolgozó Vállalat dunaszerdahelyi üzemébe került, mintegy 2 kilogrammosán, nem fosztották meg tőle. így került igelit zacskóba, a fagyasztott áruk sorába. A vásárló meg kiválasztotta. Mert a komáromi hentesüzletben - ahol egy évtizede vásárolok, a kiszolgálás udvarias, a vásárlók igényeit a lehetőségekhez mérten kielégítik. A hentesüzlet vezetője természetesen elismerte jogos panaszomat és szinte kérés nélkül kicserélte a csirkét. Persze nem csirkére, erre egy ideig nem lesz étvágyam, hanem szép sertéshúsra. Ennek ellenére keserű maradt a szám íze. Hát már így is lehet? Ahhoz hozzászoktam, hogy a kiolvasztott csirkét alaposan meg kell tisztítani. De ez a mostani eset, túllép a „tisztítás" fogalmán. Vajon nincs lelkiismeret-furdalása annak a dolgozónak, aki így végzi munkáját? Talán időszerű lenne elgondolkodnia rajta? Megtanulni becsületesen dolgozni! Hiszen a privatizáció után az ilyen hanyag munkára és munkásra nem lesz szüksége sem a nagy- sem a kiskereskedelemnek. • Pál Emilia, Komárom S ok mindent megél az ember, mire megöregszik, különösen az állíthatja ezt bizton, aki jócskán benne van a korban. A Monarchiában születtem, az első Csehszlovák Köztársaságban éltem gyerekkoromat. Ebből az időből maradt meg az emlékezetemben egy feledhetetlen élmény, amit most elmondok. A húszas évek elején - a pontos dátumra nem emlékszem - az ország választásra készült. A szavazás napján (vasárnap) a kora délutáni órákban a kürti iskola udvarán öt-hat leánytársammal együtt játszottunk. Az iskola utcai részén a kántortanító, a ,,mester úr“ lakott, akinek velünk egyidős leánykái voltak, így mi vasárnap délután is játszhattunk az udvaron. Az iskola egyik helyiségében zajlott a szavazás. Az emberek jöttek-mentek, mi pedig játék közben be-bekukucskáltunk az ablakon, kíváncsiak voltunk, hogyan is történik a szavazás. A terem ki volt ürítve, a bizottság asztalnál ült. Az egyik sarokban ponyvával elkerített fülke volt. Futkostunk, játszottunk tovább. Egyszer csak a főjegyző úr kijött Életem első szavazása a teremből, és intett nekem, hogy menjek oda. Kicsit megszeppenve - hogy talán rendreutasítást kapok, odamentem.- Kislányom, ugye te tudsz olvasni? - kérdezte.- Igen - feleltem,- No, akkor gyere velem a terembe. Bementünk. Ott egy idős bácsi állt, botra támaszkodva.- Ide figyelj, kislányom - mondta a főjegyző úr. - Te bemégy a fülkébe a János bácsival, s amelyik cédulának a számát mondja, azt beleteszed ebbe a borítékba, és odaadod a János bácsinak. A szavazólap számára nem emlékszem, csak arra, hogy a bal oldalon az arab számjegy mellett annyi kis fekete négyzet volt, ahányat a számjegy mutatott. Még abban az időben elég sok volt az analfabéta, János bácsi is azok közé tartozott. Nem tudom, hány éves lehetett. A mondott számot megtaláltam, és átadtam a bácsinak, ő a borítékba tette és beledobta az urnába. A főjegyző úr megköszönte nekem a segítséget, én meg boldogan futottam ki a társaim közé, ezt kiabálva:- Szavaztam! Szavaztam! Pán Béláné Vágsellye ■ ____-I a kisiparosról Szándékosan írom a címben a fo- galomteremtö határozott névelőt. Ugyanis a mester nem egy kisiparos a kevés közül, hanem a kisiparos. Egyébként egyszerű „foltozósuszter“, akinél hathetenként-kéthavon- ta tiszteletemet teszem. - Lássuk, mit hozott, szerkesztő úr. És átveszi tőlem az ócska szatyrot, amelyben néha nyolc-tíz pár cipőt is talál ömlesztett állapotban, összepárosítja, glédába állítja a lábbeliket, szemlét tart fölöttük, majd különválasztja a tüstént megjavíthatókat, feleségem sarkavesztett tűsarkújába sarkat illeszt, ahol a kavicsos út miatt lehor- zsolódott a lakk, ott befesti, feddőleg rám emeli dióbama szemét, és megállapítja, hogy a csizmám még hírből sem ismeri a cipőkrémet, és figyelmeztet, hogy ápolással kétszerannyi strapát is kibír. Még boldogult ifjabbkoromban ismerkedtem meg vele. Vettem egy pár nagyon kedvemre való fekete cipőt, a boltban felpróbáltam a jobblábasai, kényelmesnek találtam, megvettem. A ballábasról viszont - már otthon - kiderült, hogy valamivel kisebb a lábamnál. Valakinek tetszeni akartam, így mégis felvettem a parádés lábbelit, és - néhány órával később majdnem négykézláb vánszorogtam haza. Az állami gyorsjavítóban, miután arról érdeklődtem, nem lehetne-e a cipővel valamit csinálni, a hosszú körmű ügyintéző hölgy imigyen szólt hozzám: Elvtárs, mi anatómiával nem foglalkozunk. Vegyen egy számmal nagyobbat. Akkor bukkantam rá a mester műhelyére a Palisádyn (Védcölöp utca). Kaptafára húzta a cipőt, kényelmesre tágította, évekig viselhettem egészséggel. Valóságos csoda, hogy ez a műhely mindent túlélt, ami az utóbbi ötven-hatvan évben történt. A ház, amelynek alagsorában működik, stílusából ítélve, úgy a harmincasnegyvenes években épülhetett felsőbb középosztálybeliek számára. Az eredeti tulajdonosokat máshova költöztették az ötvenes évek elején, és állami hivatalnokoknak, alacsonyabb rangú pártfunkcionáriusoknak utalták ki a lakásokat. A környékbeli villákba pedig miniszterek, diplomaták költöztek, meg pártarisztokraták. Nemsokára megkezdődött az államosítás, és egyszerre csak kitalálták: nem szül jó vért, ha a szocializmusban csak úgy fogja magát valaki, és magánvállalkozik. Felszólították a mester apját (akkor még ő „vállalkozott“) lépjen be valamelyik kisipari szövetkezetbe. A jó öreg megnézte, hogyan működik egy ilyen szövetkezet, visszatért a műhelyébe, és végezte tovább a dolgát. Nemsokára újból eljöttek, és újból felszólították, lépjen be a szövetkezetbe. „No, de elvtársak, válaszolta, akkor ki foltozza meg a szegény emberek lábbelijét? Ki sarkalja meg a félretaposott cipőt? Láttam, a szövetkezetben nem vállalnak el olyan javítást, amilyet én még szívesen elvégzek. “ Csak mosolyogtak az agitátorok. Az öreg mester pedig húzta-halasz- totta a belépést. És csodák-csodája, a helyén maradt. Pedig élénk színekkel ecsetelték, hogy szegény ember már nem lesz, néhány év múlva megvesszük a cipőt, viseljük egy ideig, azután eldobjuk. Az apró műhely átvészelte a kísértéseket, egy ideig valóban gyérültek az érdeklődők. Később az öreg mester fia vette át az ipart, és - mindig tisztességesen megélt a cipőfoltozásból. „Mindig lesznek szegény emberek“. Ez a jelmondata. Mitagadás, az idő nem cáfolt rá. Mostanában már olyan cipöroncsokat is visznek a műhelybe, amilyeneket talán még az öreg mester se fogadott volna el javításra. ^-L I 2 1990. X. 19. uBUJgSEfl
