Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-19 / 42. szám
¥ Uram, világosítsd meg a mi elménk^ teremts nekünk minisztereket, hóhányókat és zongorahangolókat, szabadíts meg bennünket a fülcsengéstől, a fülcimparángatástól és nyelvátültetéstől, mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz, és kemény is, mint a kosok szarva, tekints parasztjaidra, Uram, nyakig a földbe dugva, mint a hagyma, nem teremnek csak száraz szitkokat, valamit tégy velünk, Mindenható, ne fogdossunk galóca módra legyeket mindörökké, ültess le fényes küszöbödre, dugd szivarzsebünkbe névjegyed, s avass be titkaidba! Továbbá: szívesen fogadnánk Tőled néhány hatalmas harsonát, szamárállkapcsot, kénköves esőt, miegymást. Légy jó szívvel hozzánk, Uram, kerítünk néked égő csipkebokrot, amelyből tündöklő kegyelmed minket is verhet most és örökkön-örökké Ámen. (1971) Államalkotó nemzetiségek Beszélgetés Gyönyör Józseffel 3. oldal Gyógyító tűszúrások Péterfi Szonya riportja az akupunktúráról 7. oldal Pihen a csónak, kihalt a táj (Molnár János felvétele) V alamikor a hatvanas évek elején szülőfalumban voltam lakodalomban. Míg a násznép nagy vigadalom közepette indította közös útjára a fiatal párt, a kamrában, csapra ütött hordó mellett vitattuk meg a világ és természetesen a falu dolgait idősebb férfiak, mondhatnám a „vének“ társaságában. Panaszból akkor is akadt bőséggel. Többek között sehogy se voltak megelégedve a nemzeti bizottság titkárával, akit a járás küldött a „nyakukra“, mivel akkortájt a titkárt még nem választották, hanem a hatalom delegálta. A politika sodrába került fiatal újságíróként bizonygattam a gazdag élettapasztalaté egykori gazdáknak, akkor már szövetkezeti tagoknak, hogy mi sem egyszerűbb, mint a nem megfelelő tisztségviselők lecserélése. Akkor még naivan azt hittem, hogy a nép akaratát valóban tiszteletben tartják. Hallgatóim a savanyú vinkót kortyolgatva némán néztek maguk elé, majd egyikük megszólalt: Isten ments! Most váltanánk le, amikor lassan már felépíti a házát, egy új pedig még csak ezután kezdene hozzá... Ilyen életbölcsességgel szemben igazán nem találtam érvet. Valaha - alig néhány évtizeddel ezelőtt- a falu még zárt közösség volt. Nem tépázták pártharcok, s ha voltak is érdekellentétek, a köz dolgában általában szót értettek. E közösségnek megvolt a bölcse, vagy voltak bölcsei, akikre mindenkor hallgattak. Minden községben akadt egy-egy tekintélyt élvező gazda, akitől tanácsot kértek, s adtak a szavára. Kik voltak ezek a „bölcsek“? Nem képviseltek pártokat, nem volt hangzatos programjuk. Természetes tekintélyüket mindennapi munkájukkal, eredményes gazdálkodásukkal, rendezett családi viszonyukkal, emberi tulajdonságaikkal, életvitelükkel és -szemléletükkel vívták ki anélkül, hogy erre bármiféle formában is törekedtek volna. E zárt közösség minden idegennel, nem közéjük valóval szemben bizalmatlan volt. A máshonnan érkezőkkel csakúgy, mint a számukra idegen politikai áramlatokkal szemben is. Miért a múlt emlegetése? A községek, városok egykor zárt közössége a gazdasági, társadalmi és politikai hatások súlya alatt folyamatosan fellazult. Ezen kár is lenne siránkoznunk, mert az élet hozta magával. Múlt és jelen között mégis húzható bizonyos párhuzam... Helyhatósági választásokra készülünk. Azokra adjuk voksunkat, akiket közösségeink - falvaink, városaink - ügyeinek intézésére alkalmasaknak tartunk. Nem pártokra, programjaikra, hanem egyénekre adjuk le szavazatainkat, akik majd nem csupán egyes szervekben képviselik érdekeinket, hanem mindennapi életünk irányítói lesznek. Az elmúlt évek folyamán sokszor eszembe jutott szülőföldem öregjeinek veleszületett bizalmatlansága az idegenekkel szemben. Nem hittek az ígérgetőknek, mert az ígérgetés már önmagában is gyanús. Csak azokban bíztak, akiket jól ismertek. Tudták, hogy aki jó gazda a sajátján, az a közösség ügyeinek intézését is becsületbeli ügyének tekinti. Tudták, hogy a magánéletében erkölcsileg szilárd egyén a politika berkeiben is megőrzi erkölcsösségét. S ma már a falu akkori öregjeinek gyermekei, unokái bizonyára azt is tudják, hogy amennyiben az állampolgár nem akar politikai áramlatok puszta kiszolgáltatottja lenni, magának is befolyást kell gyakorolnia a politikára, az élet folyásának alakulására. Úgy vélem, nem árt öregjeink bölcsességéből okulnunk, akik ugyan rettegtek a politikától, de akaratukon kívül is szükségszerűen belesodródtak. A legtöbbször rájuk erőszakolt szerepben. Végre megadatott a lehetőség, hogy a falvak, városok lakossága felső beavatkozás nélkül, maga válassza meg képviselőit. Kár lenne elszalasztani a lehetőséget. Legyünk hát ott mi is! Zsilka László
