Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
D ifasärnap F 1990. X. 5. Nem tehet mindenkit egy kévébe kötői Gyermekkorom megrázó jelenetei közé tartozik a bártfai péró tűzvésze. Felhőkkel terhelt téli alkonyaikor, amikor éppen szállingózni kezdett az első hó, megkondultak a harangok.- Ég a péró! - jött a hír innen is, onnan is. Hát odasiettünk. A Topol folyó partjára tákolt viskók úgy lángoltak, mintha papírból lettek volna. Annyi sírást, kiabálást, lótás-futást, kétség- beesést soha életemben nem láttam. Egy égő palota gazdája nem jajve- székelt volna annyit, mint ott a gyermekeiket mentő cigányasszonyok. A magyarázat nagyon egyszerű: nekik mindenük odaveszett, a fejük feletti tető, egész vagyonkájuk. Míg a gazdagnak csak egy háza ég le. Néhány évvel később Dunjszer- dahelyen cigánygyerekekkel jártam egy osztályba. Egyikük főorvos, a másik Amerikában áruháztulajdonos.. . És amikor az egyik cigánylány meghívott 13. születésnapjára - elmentem. A péróba. Bizony, nagyon szegényesen éltek: ágy-ágy mellett, földre vetett szalmazsák, hatalmas asztal, a két hosszú pad. Ezen a napon valamennyien, a családtagok, a szomszédok, megmosdottak, kiöltözködtek, malacot sütöttek. Mert a cigányok számára a gyermekáldás az isten legnagyobb ajándéka. Zenéltek, énekeltek és táncoltak. Gyönyörű volt, azért is, mert beilleszkedtem, befogadtak. A vendég náluk sérthetetlen, figyelmességgel halmozzák el, törődnek vele. Az esemény után a város minden cigánya messziről köszöntött engem és családtagjaimat, csak azért, mert velük egy tányérból ettem, tudomásul vettem emberi mivoltukat. Húsz évvel később kórházba kerültem. Bizony nem voltam a legjobb állapotban. Tízünket helyeztek el eg£ hatalmas kórteremben. De csak egyetlen fiatalasszony figyelt fel fájdalmamra. Megmosdatott, megetetett, átöltöztetett, kávét főzött, vigasztalt. Sőt, girbe-görbe betűkkel levelet írt a férjemnek, hogy ne aggódjék, rendben vagyok. És úgy vitte le a portára, hogy nem is tudtam róla. Ez a fiatalasszony roma volt. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Segédszakácsnő egy kifőzdében, a férje pincér, két gyermekük kitüntetett tanuló... Néhány éve a Szepességen nyaraltam. Házigazdánk figyelmeztetett, ne menjünk az erdőbe, mert rengeteg a cigány, őt is számtalanszor meglopták, „valamennyiüket fel kellene akasztani“ - vélte és bigott katolicizmusa ellenére, felebarátot nem ismerve, szitkozódott, átkozó- dott. Kislányommal mégis elmentünk egy túrára. Öt, baltával felszerelt ijesztő külsejű cigánnyal találkoztunk. Amint megpillantottam őket, mi tagadás, a torkomban dobogott a szívem. Amikor viszont megszólítottak, nyugalmat erőltettem magamra. Végül is elbeszélgettünk, gyermekemnek gombát és szelídgesztenyét adtak, simogatták és énekeltek neki. Aztán békésen elváltak útjaink. Amikor Havelt köztársasági elnökké választották, amnesztiára került sor. Lipótváron vártam be az esemény első napját. A főtéren gépkocsimban éjszakáztam. Valamivel" távolabb cigányok egész hada várakozott. Észrevették. Csoportosan jöttek hozzám, elfogott a félelem. Fölöslegesen. Itallal és kaláccsal kínáltak. Azt hitték, én is várakozom. Egy börtöntöltelékre, valakire, akinek az övékhez hasonló sorsa volt. Ezekre és a hasonló eseményekre visszaemlékezve eszembe jutott 1968. március 3-án az Új Szóban közölt riportom: Birdács Karcsi és a többiek. Idézek az írásból: „Kicsináljuk magát, tanító néni“! A fenyegetőzésnek nem volt foganatja. Pet- rásné (a járási ügyvéd felesége, ki minden bizonnyal akárhol másutt is taníthatott volna - most hozzáfűzött megjegyzésem) Sáron maradt, a cigányosztályban, 24 csupavér csemete között. Nem csinálták ki, nem futott el, kibírta. Szeretik. Ragaszkodnak hozzá. Mert ő is szereti őket...“ Ebben látom a cigánykérdés megoldásának a kulcsát. Az előítéletek félretételében, a toleranciában, életmódjuk és kultúrájuk tisztelésében. Csak úgy mellesleg, Birdács Karcsi és a többiek még évekig nagy ünnepekkor üdvözletüket küldték egy-egy képeslapon. Hajsza Ma olyan időket élünk, amikor a demokráciát ízlelgetjük, és azt gondoljuk, hogy mindenkiről mindent mondhatunk, mindenkivel szembeszállhatunk. Ritkábban fogjuk valaki pártját. Mennyire fájlaljuk, ha támadják a magyarokat, magyarságunkat. Azzal érvelünk, hogy több mint félmilliónyian vagyunk, jogaink vannak, kultúrigényeink kielégítését, nyelvünk szabadhasználatát, iskolahálózatunk kiépítését követeljük. Mindezt természetesnek és jogosnak véljük. Ha viszont hasonló jogokkal akarnak élni a romák - meghökkenünk, megrökönyödünk, megbotránkozunk, mondván: hiszen megvannak a lehetőségeik, mégis képtelenek beilleszkedni. Sokan valóban képtelenek. Ma, most. Úgy vélem, mi viszont képtelenek vagyunk kilépni szűklátókörűségünkből. Intoleránsak és türelmetlenek vagyunk. A statisztikai adatok szerint a romák száma Cseh-Szlová- kiában eléri a 600 ezret, ami körülbelül annyi, mint a magyar nemzetiségűek száma. Ezt nem lehet nem tudomásul venni. Sokan degenerál- tak, betegek, rokkantak, mert családon belül házasodnak, rosszul táplálkoznak, nem tartják meg a higiénia alapszabályait, mert mint mondani szoktuk: „Vérükben van a rossz“. Nap nap után a kölcsönös megtorlások híreit közük az újságok, sugározza a rádió, a televízió. ...néhány cigány halálra késeit egy nyugdíjast kassai lakásán... Po- lichnón egy fiatal munkás négy fiatal cigányt lőtt le, legálisan tartott vadászpuskájával, az ötödiket súlyosan megsebesítette... Ki-kitől féljen? A köztársasági elnök irodájában szaporodnak a romák panaszai: üldöznek, lenéznek, irritálnak és gyilkolnak bennünket. Félünk. Tegyenek végre valamit az érdekünkben.. . Václav Havel köztársasági elnök a nemrégen nálunk rendezett cigánykultúra világfesztiválján megígérte, hogy ez az etnikum (mert már eleve nem tekintjük őket nemzetnek vagy nemzetiségnek) több jogot, figyelmet élvez majd a jövőben. Ám konkrét ígéreteket nem tett, nem terjesztett elő semmilyen akcióprogramot. Csak úgy mellesleg, ez a fesztivál nagyon színvonalasnak bizonyult, keresztmetszetét adta a cigánykultúrának, valóban a zene és a tánc színpompás szemléje volt. Mégsem töltötte be küldetését. Miért? Mert a szemlélők javarészt cigányok voltak. Csak nagyon kevés „fehér“, „gádzsó“ ment el a szemlére, pedig a cél éppen az volt, hogy megismerjék egymást, hogy az itt élő cseh- szlovák-magyar-ukrán-lengyel-né- met és más náció betekintést nyerjen az évszázados hagyományokba, azok ápolásába, a cigányok mai törekvéseibe. Merjük kimondani: lenézzük őket. Nem bőrszínük, hanem életmódjuk és viselkedésük miatt. Tegyük fel a kérdést: mennyit cselekedtünk értük? Bárki azt mondhatná, hogy a szocializmus senkit sem támogatott annyira, mint a cigányokat. Ez tény és való. Pénzt és lakást adtunk nekik - amit sok esetben nem tudtak megbecsülni. Úgy ráztuk le őket, mint elkényeztetett gyermekeinket, kiknek anyagi javakat és pénzt adunk, csak hagyjanak bennünket békén. A beilleszkedés problémája A cigányproblémát abban kell látni, hogy életmódjuk, felfogásuk, moráljuk távol áll a civilizált emberek Birdács Karcsi és a többiek • Gádzsók és romák egy országban # A cigány kultúra világfesztiválja - nálunk • Munkakerülők, tolvajok és gyilkosok • Ilyen és olyan tapasztalatok és - előítéletek életvitelétől. Mi pedig azt akaijuk, hogy ránk, csakis ránk hasonlítsanak, elfogadják gondolkodásmódunkat. Eszünk ágában sincs követni történelmi életútjukat. Mindig és mindenütt kivetettek, üldözöttek voltak. Bármennyire is próbáljuk tagadni - ma is azok. A romák Indiából az ötödik és a tizedik század között vonultak Európába. Őshazájukban a legelmaradottabb népréteghez tartoztak, melynek alapvető jogaik sem voltak. A legalantasabb munkákat végezték - szemételtakarítást, faszénégetést, állati bőrök feldolgozását, lókupeckedést, kígyó- és majomidomítást, hivatásos tolvajokká váltak, mert a munkáért kapott bérből egyszerűen nem tudtak megélni. Tiltott volt számukra a fehérekkel való keveredés, együttlakás, házasodás, a művelődés, az iskoláztatás. A jobb jövő reményében hagyták el szülőföldjüket, őshazájukat. Ám Európa kénytelen volt-többet nyújtani, mint India. Globálisan. Akadtak olyan országok, ahol befogadták őket, ahol beilleszkedtek és nincs velük probléma. Ezek közé sorolhatjuk Németországot, Belgiumot, Franciaországot, Olaszországot, Svájcot, mert ott nem cigányokként, hanem emberekként kezelték őket, önbizalmat és lehetőséget adtak nekik. Nem könyöradományt, nem pénzjuttatást. Csupán annyit, mint minden állampolgárnak. És a velük szemben támasztott követelmény is ugyanannyi volt. Ez nem mese, hanem valóság. Meggyőződtem róla az említett országokban... őszintén felháborít a cigányok elleni hajsza, éppen úgy, mint a magyarok, a vietnamiak, a zsidók, egyszerűen a más fajok üldözése. Felháborítanak azok a kirohanások, melyeket kollégáim tollából olvasok, akik egy cseppet sem képesek beleélni magukat mások helyzetébe, akik mindenkit egy zsákba dobnának, egy kévébe kötnének. Meggyőződésem szerint nem lehet, nem szabad hasonlóképpen válogatni az embereket, mint a lencsét. A Plus 7 dní riportere, Mária Krivu- sová, azon csodálkozik, miért is akar 600 ezer cigány, roma iskolát? Miért is? Mert van nyelvük, múltjuk és kultúrájuk. Kinek árthat az, ha valaki anyanyelvén tanul? Higgyük, hogy a lehetőség megteremtésével sokkal inkább tudnak közeledni többi polgártársukhoz, más lesz állami indentitásuk. Természetesnek vesz- szük a bolgár iskolák létezését, az angol és a német nyelv preferálását, de tiltakozunk (tiltakoznak) a magyar és netalán a roma iskolák ellen. Cikkében arról ír, hogy amióta a világ világ, a cigányoknak mindig alkalmazkodniuk kellett. Igaza van. Tán ez a legnagyobb hiba. Ám Kri- vusová ezt természetesnek veszi, normának fogadja el. És hosszú írása lényegéből kicseng a cigánygyűlölet. Csakis negatívumokat sorol fel, hangulatot akar teremteni, cigányellenes hangulatot... Ilyen összefüggésekben más írásokat is elemezhetnék. íróikat sajnálom. Többek között azért is, mert nem látnak tovább az orruknál, mert nem illenek bele a demokratikus társadalomba, mert előítéleteik vannak, mert nem ismerték Birdács Karcsit és a többieket, mert végkimerülésükben nem cigányasszony figyelt fel szenvedésükre, mert csak a rosz- szat képesek látni... Ha nem veszik rossz néven, cigányügyben még majd néhány dolgot elmondok... Ozorai Katalin Marián Márton felvétele
