Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-07-13 / 28. szám

Szerkeszti Kövesdi Károly Csáky Pál A másik ember Nem bírom magamba fojtani, el kell, hogy mondjam: fantasztikus dolog más embernek lenni. Mint amikor újjászületik valaki, egyszeri­ben könnyű lesz, megtelik önbiza­lommal. Csodálatos érzés. Nem tu­dom, átélt-e már valami hasonlót a kedves olvasó, ha nem, melegen ajánlom. Az emberről egyszeriben lefestenek a régi terhek, a visszahú­zó cafatok, eltűnik a földhözragadt- ság, a nehézkesség; az új ember, mintha csak lélekből állna, száguld, repül a föld felett. Már a nap is másként kezdődik, mint azelőtt. Reggelente, amikor be­megyek a vállalathoz, a kapusok már messziről köszönnek, fennhan­gon: - Jó reggelt, igazgató úr! - Úr! Igazgató ÚR! Nem tudom, érzékeli-e a kedves olvasó e szó nemes veretét? A benne rejlő fönséges gazdagságot? Egyszeriben mintha szivárvány fut­ná körbe a bejáratot és virágillatú lesz minden. ÚR! Igazgató Úr! Ezt bizony Amerikában sem tudnák szebben mondani. Igen, kedves barátaim, megval­lom önöknek, én teljesen más em­berré váltam. A patina, amely ezt a szót körülöleli, teszi ezt talán: képes mintegy bearanyozni az em­ber szerveit. Mennyire más ez, nagystílűbb, elegánsabb, mint az ed­digi „elvtárs“! Az fád volt, lapos, míg emez csillogó, fényes. Soha nem gondoltam volna, hogy egy szó eny- nyire képes legyen megváltoztatni az embert. Mit mondjak: felszabadít. Azután is, amikor összeülünk az elvtár... — pardon, a vállalati vezető testülettel, mintha egy teljesen kicse­rélt gárdát látnék magam előtt. Mert ülésezni ülésezünk, úgy, mint aze­lőtt, ugye, dolgozni kell, az élet - és főleg a termelés •«- nem állhat meg, a dolgoknak menniük kell a maguk útján. Nem mondom, persze hogy mindenki így gondolkodik a vállalat­nál, vannak itt is, mint mindenütt, hogy úgy mondjam, rebellisek, akik úgy gondolják, mindent jobban tud­nak, mint mások, mintha nekik vala­miféle természetfölötti adottságuk volna ahhoz, hogy mindent és min­denkit meg tudjanak bírálni; eldön- tenének ezek helyettünk is mindent, ha hagynánk. Mivel azonban mi a rend hívei vagyunk, és, mint már említettem, az életnek, csakúgy, mint a munkának, mennie kell tovább, azt hiszem, fölöttébb logi­kus, hogy nem hagyunk beleszólni a dolgainkba. Erre persze mindenfé­le rágalmakat terjesztenek rólunk, micsoda pofátlanság, rólam például hogy a régi rendszer híve vagyok, hogy elavult nézeteket vallók, régi sablonokban gondolkodom, meg ha­sonló badarságokat, s ami a legszem­telenebb arcátlanság: hogy képtelen vagyok a megújulásra. Na majd ép­pen ilyen csavargók fognak engem lekáderez... - pardon, véleményt mondani rólam! Az érv, hogy húsz éve ezen a poszton vagyok, most döntse el maga a kedves olvasó, érv az? Hogy engem, úgymond, a régi rendszer emberei tettek erre a poszt­ra? Kérem, a legfényesebb bizonyí­ték ellenük éppen ez az időtartam: a húsz év alatt a párttitkárok cseré­lődtek, a politikai vezetők jöttek- mentek: én maradtam. Kell ennél fényesebb bizonyíték a tehetsé­gemre? A közelmúltban bizalmi szavazá­sok voltak, ugye, a mi vállalatunknál is, amely szavazásokon, hogy úgy mondjam, simán átmentem. Ezzel is visszaélnék, persze, tücsköt-bogarat összehordanak erről a szavazásról is. Egyészen véletlenül nálam vannak a hivatalos eredmények, leírom ide, döntse el a kedves olvasó, kinek is van igaza. Vállalatunk öt részlegből áll, az első részlegben győztem 25-22 arányban, a másodikban 31:28 arányban, a harmadikban, igen, ez kis osztály, 12:7^rányban, nos, itt van, fehéren-feketén. Igaz, hogy a másik kettőben veszítettem, az egyikben 158:47 arányban, az utolsóban pedig 211:59 arányban, de hát a fentiekből világos, hogy mindez nem lehet mérvadó, az összesítésben az eredmény 3:2 a ja­vamra, ami önmagában véve tisztes eredmény, s csak az vonhatja kétség­be, aki ötig sem tud számolni. Ugyanígy támadják az igazgatóhe­lyetteseimet is. Méghogy én tartom őket, kéz kezet mos alapon? Hallat­lan! Tény, hogy az öt közül ketten nem kaptak bizalmat, mit tehettem velük? Az ellenségeim persze erre is azt mondják, hogy kijátszottam az alkalmazottainkat meg ilyesféléket, pedig teljesen nyilvánvaló, nézzék meg: a gazdasági igazgatóhelyettest lefokoztam a gazdasági főosztály ve­zetőjévé, minek erre a főosztályra igazgatóhelyettes, nem igaz? Hogy ugyanabban az irodában ül, mint azelőtt? Istenem, már ilyen piti dol­gokon lovagolunk? Valahol csak ül­nie kell, nem tehettem ki a folyosó­ra! S hogy a fizetése is megmaradt? Hát kérem, aki ezt mondja, abból már tényleg a sárga irigység beszél. Elvégzi a munkáját? Elvégzi. Ugyan­azt a munkát, amit annak előtte? Ugyanazt. Megérdemli tehát ugyan­azt a pénzt érte? Megérdemli. Hogy a műszaki igazgatóhelyettes sem kapott bizalmat? Kérem, már nem műszaki igazgatóhelyettes. Ne­kem nem vethet senki semmit a sze­memre. S arról talán én tehetek, hogy a vállalatunk éppen ebben az időszakban ért el olyan fejlettségi szintet, hogy szükségünk lett egy fejlesztési és kutatási igazgatóhelyet­tesre? S hogy éppen őt tettem oda? Ezt megint «csak a szűklátókörűség mondatja az emberekkel. Ennek az elvtár... - pardon, helyettes kollégá­nak ugyanis olyan összeköttetései vannak a minisztériumban, hogy egyszerűen botorság lenne lemonda­ni azokról a lehetőségekről, amelye­ket ezek a konnexjpk biztosítani képesek. Az emberek csak egy-két hibáját látják, nem alkalmas, szaj­kózzák, de hogy a másik oldalon, éppen ezen a láthatatlan oldalon, mennyi segítséget jelent a vállalat­nak, azt csak az tudja, aki tényleg belelát a kártyákba. És én tudom, ezt elhihetik nekem, s azt is, hogy mind­ez végső" soron a mi drága vállala­tunk érdekében történik, amely bíz­vást tönkremenne, ha nem mi irá­nyítanánk. Nem öndicséretből per­sze, de gondolja meg a kedves olva­só is, ki más látná át olyan mélység­ben-a vállalat ügyeit, mint az, aki már húsz éve ezt csinálja, nem igaz? A tapasztalatok, a rutin, uraim, amit egyszerűen nem lehel megfizetni! De mit mondjak, ha ezek a szeren­csétlenek erre nem képesek önma­guknál rájönni? Remélem, a tisztelt olvasók reali­tásérzéke messze fölülmúlja az emlí­tett deklasszált elemekét, s legalább ezen a fórumon nem kell újfent el­magyaráznom, hogy nálunk minden a legnagyobb rendben van. Amikor befejezzük az értekezletet és végig­nézek a kollégákon, akik eddig elv­társak voltak, de mostanra teljesen megváltoztak, és azt mondom nekik, köszönöm, uraim, csupa átszellemült arc, csupa új gondolkodástól áthatott koponya néz rám, és én újra és újra átérzem a fenségét annak, milyen csodálatos, milyen ritka, megismé­telhetetlen dolog, amikor az embe­rek újjászületnek! Zalaba Zsuzsa Kiállítás Amikor Kassák valaki más Beléptem. Elém állt a fal. Fordulhattam: magamra csukódottan. Átrendeződött pillanat: fel-felszálló korom. Üvöltés a fal: felsorakozom. Elmozdított utak a repülés őszülő követei... Kijelölt szabadság az üzenet vaskeretei. Tűszúrás. Súrlódás. Ahogy a fű. Ahogy a kövek. Elhagyhatatlan, hallgatag KÉPEK.- Vállvetve Kereszt - BENNEM A SZÖGEK. NAGY LÁSZLÓ: A TÁRGYAK TÚLÉLNEK. ?ett 10 Ján tíz Túl a hegyeken, sűrű rengeteg mélyén élt a remete a kutyájával és a macskájávalk Hogyan, hogyan nem, egy alkalommal leégett a vis­kójuk. Ők maguk megmenekültek ugyan, ám mindenük odaveszett^ A nyomor és az éhség arra késztette őket, hogy nyakukba vegyék a vilá­got. Mentek, mendegéltek, nagy utat megtettek, s egyszerre csak azt vet­ték észre, hogy eltévedtek. Az agg remete már érezte, fogytán az ereje, így szólt a társaihoz:- A csillagok megsúgták nekem, hogy csak egyikötökkel halok meg békességben. Menjetek hát más-más irányba, és keressetek emberi tele­pülést. Kérjétek meg a jó embereket, legyenek jószívvel hozzánk, fogad­janak be kettőnket, mert egyikőtök- től el kell válnom. Én azzal tartok, aki közületek a jobbik hírt hozza. A kutya a víz folyása mentén haladt tovább, a macska pedig a fo­lyással szemben. Egy idő után visszatértek mind­ketten. A kutya szólalt meg elsőnek:- Rossz hírem van. Csupán egyet­len hatalmas kőházat találtam. Már a külseje is szomorúságot árasztott, bizonyára belül is rideg lehet. Egy élő lelket se láttam körülötte, s a ko­pogtatásomra se nyitottak ajtót. De ha akarod, odavezetlek, és veled maradok a nyomorban is. A macska elégedetten nyalt egyet a bajszán és rákezdte: — Akkor én ügyesebb vagyok. Egy gyönyörű kis kunyhóra akad­tam, festeni sem lehetne különbet, s tele van jobbnál jobb dolgokkal. Kedves emberek lakják, és arra kér­nek, apóka, hogy mielőbb látogasd meg őket. Bizonyára jó dolgunk lesz addig is, amíg szebb helyet találok. A remete tűnődött egy ideig, az­tán elindult a kutya után. A magára maradt macskát elfogta a szomorúság abban a nagy renge­tegben. Úgy vélte, hogy az agg re­mete igazságtalanul bánt vele. Később találkozott a bagollyal, aki kioktatta:- Megérdemelted a sorsodat, mert be akartad csapni az apókát. Hiszen ő úgyis tudja, hogy az igaz szavak rendszerint kellemetlenek, a mézes­mázas szavak viszont nem igazak. A kőház az irgalmasok kolostora, míg a kunyhó, amelyet te csak mesz- sziről láttál, a zsiványok tanyája. Vércse Miklós fordítása A bban a kávéházban talál­koztunk, ahonnan annak idején - ha az ember nem volt különösebben elfogult vagy rövidlá­tó - a szocialista realizmus hőseire is kitekinthetett. A hősök nem jöt­tek be a kávéházba, nem ittak sem sört, sem feketekávét, talán nem is ebédeltek, kívül lebegtek a kávé­ház üvegablakán, és egész nap történelmi cselekedetekkel foglal­koztak. Végigtapogattam az asztal összehamuzott márványlapját, túl­néztem a sokszorosan átfestett fa­lak, perspektíváján, s mielőtt még fennakadhattam volna a változá­son, amely valójában a változat­lanságot idézi, a visszaemlékezés fényei azonnal kigyúltak bennem. Az se zavart, hogy a pincéreket egytöl-egyig kicserélték. A kenye­reslány se hiányzott. Régi embe­rek sohasem alkalmasak régi, kö­zös emlékek felidézésére. Közös emlék nincs, mindenki másképp éli át a múltat. Egyedül a barátomtól féltem. Gyanakodva hunyorogtam rá, attól tartottam, ha megszólal, ő, aki a Hősök korában szoknyava­dász hírében állott, valami olyan vaskos konkrétsággal kezdi, amely szétprüsszenti ezt a cigaret­tahamuban őrzött hangulatot. Sze­rencsére mással volt elfoglalva.- Szeretnék lány lenni - sóhaj­totta, és bosszúsan törölgette a harmadik korsó sörtől gyöngyö­ző homlokát. Értetlenül bámultam rá. - Ép­pen te, aki tapasztalatból tudod, milyen ócska stricik a férfiak?- Látod, talán ezért is. Meg­bosszulnám magam.- Kit? - kérdeztem, mert a „magam“ szó távolról sem volt egyetlen lényegiséggel meghatá­rozható - tündéri alaktalansággal ’ rakoncátlankodott a sörhab felett.-Természetesen lányi mivolto­mat ... Amellyel annyiszor kitol­tak... Disznósáa,— jelentette ki indulatosan, s Ólyan arcot vágott, mintha rajtam akarná kezdeni a megtorlást.- Jó - okosabb nem jutott eszembe. Határoljuk el magunkat a végső megfogalmazásoktól, is­1 Sanghaj Lil, a csúnya némber ko­szos lövészárkokban gubbasztott, és elesett a fronton. A valóságnak ez a tolakodó részlete elkedvetle­nített. - A csúnya némberek is bosszút állhatnak. Rádönthetik az éjjeliedényt, vagy fejbeverhetnek a húspotyolóval.-Áh - legyintett a barátom -, nem erről van szó. Én elbűvölő démon lennék, kék szemekkel, Nem tehetel zárkózott emb a békét és nyi zom bele semr senkivel, senki előre köszönő ami eppen var vagy ha - ne £ ben megbokro tesen megijedi napig is haszi ilyenkor semr segít. Most me dott melletten isten bizony, ; ben, hát mos ijedtem. Én mindem dent támogató kém, hogy ai ne? Én hiszek; lőinek bölcsei ban az esemé modtak, hogy érteni, sőt, ai kell egyetért hogy fültőmiri bár a doktorní az én korom! egyáltalán nei tem, lefeküdte tam az elóírá tartanám be, látogatás jönrrj va néztem a té elvtársak eltű úri látogatás jc gyek? Erre is nem jött senk téren volt, ez mirigy-gyullad térre menni, mindenkinek, hetnék 350 eí ben is, tömegb érzem magam. A betegség daganatok eltű szültem, hogy szörnyen félte nem adtak-e funkciót, nen vagy miniszte Ugyanis kicsi k len pártonkívü van, s ez most betelefonáltam csintani prób összerándult Fekete ári ra, megsza A fellazult tue lebegett. Aki fért. Ilyen is: TEMETŐBE SZÍVET!- Nem leh- De leh| mételgettem gondolatban. A vég­ső megfogalmazás a kíváncsiság halála. Akiben meghal a kíváncsi­ság, unatkozik. Mivel nyitott szem­mel nem ment, összehúztam a pu­pillámat, igyekeztem lánynak kép­zelni barátomat. Rettenetesen szőrös a lába és a melle. Na és? Semmi se lehetetlen. Nálunk az iskolában a legcsúnyább fiú ját­szotta Sanghaj Lilt, cérnavékony hangon kornyikált, tomboló sikere volt. - Emlékszel Sanghaj Lilre? - mondtam hangosan.- Pfuj - húzta ö is szűkre pupil­láit -, ennél rondább némberrel a valóságban sem találkoztam. Egy darabig mindkettőnket Sanghaj Lil csúnyasága kerített hatalmába.- Micsoda stramm műkeblei voltak, azt hiszem, futballbelsőből imitálta - pedig nem is erről akar­tam beszélni, hanem arról, hogy szőke hajjal, olyan ártatlan, mint egy... Láttam, zavarban van, az ártat­lanságnak a szimbólumait is elfe­lejtette. - Mint egy liliom - segítet­tem ki.-Vagy, mint egy angóra- macska.- Az angóramacskák ártat­lanok?- Egyáltalán nem ártatlanok, de úgy néznek ki... Szőke, kék szemű, ártatlan an- góramacska, szőttem barátomra a szavak fátylát, de vörös, izzadó homloka minduntalan előbukkant a fátyol mögül, nem lehetett elta­karni. Sanghaj Lil rondasága és a felfújt futballbelsők tovább is ott ármánykodtak körülöttünk.- Állítólag fejbe lőtték.-Kit?- Sanghaj Lilt.- Veled nem lehet játszani - ka­csák oda kell jában véve r Úgy kezdődi! liska elmennt akkor már mi-És?- így is fc szeretnék lár ke, kék szem- Én meg- Mit csínt- Megbocí- Hohó, e bőn. N Elkedvetle egymást. Va len hangulaté külni tőlük. / szavak sok rr ember csak f- Tegnap Bejött egy pa tántorgott, Ay szóval igyek

Next

/
Thumbnails
Contents