Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-13 / 28. szám
: én már ilyen ok. Szeretem nem avatko- n előzködöm údok, mindig zt vásárolok, aki rám ordít, — a közelem- y ló, rettene- de néha két :tlen vagyok, írvosság nem megbokroso- a történelem, len közelem- igazán megértek és min- t mondják neennem. Miért a nép képvise- , most azon- nyira megira- rtem rá egyet- udtam, mivel :g szerencse, adást kaptam, ndta, hogy ez veszélyes és ri. Hazamen- yba, betartot- nert ha nem e, ha elvtársi .ogy néha lop- tűnt, hogy az :hát biztosan ak? Vagy höl- igijedtem, de :nki a Vencel guk, de fültő- os a Vencel kell ismernie itt megfertőz- ert, és külön- agyon rosszul a fülem alatti én lassan ké- i megyek. De y időközben valamilyen n-e igazgató másvalami, a elkötelezet- í, ilyen kevés . Ezért inkább amíg lábadolásik szeme is alt asztalunk- beszélgetés. tett újságként címszó bele- SEK FEKETE RG FEKETE ini. lacskodott -, Az élet alapnevetséges, ancsi. és Ju- őbe, a farkas agymamát. :, én nagyon Démoni szösllenségem. magamnak, usság a köméregettük elemezhetet- eztem mene- san mondott aloldanak, az íl rájuk, cozni voltam, 'esebben behajtott, egy- agára vonni Ó, ÉN SZEGÉNY PÁRTONKÍVÜLI! Balázs F. Attila Megcsalt Sziszüphosz homlokomon gyöngyöző konoksággal hej, hányszor újrakezdeném virágzó tűz-tenyérrel birkóznék a kővel fény patakzana bőröm alatt azt sem bánnám ha agyontaposna kisajtolva rossz híremet de hol az a szikla és hol az a hegy Vörös Péter a kényesnél ha... úgy a pont s a fény is a cél elérhető de - a fényes végtelenből több a kényelmetlen: törpülhet a végtelenben az is meglehet... a pont elé temetkezem Mihályi Molnár László ,,Szurdokban árnyék' „azt hinné az ember, hogy mihelyt a bálványok ledőlnek, visszatérhetnek a száműzöttek, csakhogy hova lesznek addigra a száműzöttek...“ (Köntös-Szabó Zoltán) mert fiad látja a seb helyét majd unokád az ő szemét s még akkor is sajog a forradás ezek a sebek ^ túlélnek minket is amikor már rég elrozsdált a kés zom, kiveszem az évi rendes szabadságomat. Ám ez nem segített. Megyek bevásárolni, hát Vódrázka szomszéddal futok össze, a nevén kívül semmit sem tudok róla, de ő mellém szegődik, köszön, és megszólít: Üdvözöllek, barátom! Lépj be közénk, a szociáldemokrata pártba, szükségünk van rád! Mire feleszméltem az ijedségből, már jelentkezési lap volt a kezemben, Vódrázka pedig sehol. Alig mentem két lépést, amikor a trafik mögül elém ugrott egy ismeretlen ember, ő is jelentkezési lapot nyomott a kezembe, és a fülerpbe súgta:- Annak ne higgyél, ők csak sírásók, mi vagyunk az igazi szociálde- mókraták! S máris Vódrázka nyomába eredt. Zaklatott állapotban belépek az üzletbe, s látom, itt már maszek a figyelmet. Végül a borbélyom megszánta: Ni csak, Klapacsek úr, már ezer éve nem láttam. Mire a pasi: Nem is láthatott, mert infarktusom volt - zavartan elhallgattam. - Nem tudom elmesélni a történet ízét.- Miért ne tudnád? Végszó: infarktusom volt. Borbély: Ne mondja! Neked meg szörnyű nevethet- néked támadt, mert érezted, kitömheti magát, senki se kíváncsi rá...- Honnan tudod?- Ismerem ezeket a teatrális helyzeteket.- Igen, csakhogy... a pasas ma reggel meghalt.- Na és?- És erről Sanghaj Lil jutott az eszembe. Nem azért, mert kivitték a frontra, ebben nincs semmi különös, ö volt a legjobb százméteres síkfutónk. De hogy azokkal a fut- ballbelsőkkel egyszerűen fejbe lőtték, abban van valami groteszk. Mintha az én röhögésemet lőtték volna fejbe.- Iszunk egy konyakot? A konyak visszakanyarított a játékhoz. Azzal a javaslattal huza- kodtam elő, játsszuk a2t, hogy egymással szeretnénk cserélni. Én lennék ő, ő lenne én.-Jó - hagyta rám, de láttam, nincs sok kedve a játékhoz. - Kezdd.- Ezt nem lehet hangosan játszani - tiltakoztam, és rendeltem még egy konyakot. Eleinte örültem a csendnek és a barátom körüli fantazmagóriá- lásnak. Állítólag rengeteg nője volt. Minden kalandjá't elmesélte. Próbáltam végigélvezni a kalandokat. tulajdonos van. Kalous a neve. Nem voltunk sokan. Mikor rám került a sor, Brouková asszony, egy igen rendes hölgy, belépési nyilatkozatot adott nekem a Fogyasztók Szövetségébe.- Hogy többé ne csaljanak a mérlegek! - mondta, és nyájasan mosolygott. 1 Kalous, ezt hallva, szintén mosolyogni kezdett, és így szólt:- Ez az úr, amint látom, inkább hozzánk csatlakozik, a Vállalkozók Szövetségéhez. Az egész országban már 70 ezren vagyunk, és Bat’a küldött nekünk három írógépet! Ettől már annyira meg voltam rémülve, hogy kenyeret nem is vettem, csak kihátráltam, hogy hazamenjek, s be az ágyba, a nyugalomba. Á parkon mentem keresztül, vesztemre. Egy nagyhajú, bajuszos férfi elállta az utamat, és így szólt:- Na, döntöttél? - sürgetett a negyedik konyak után.-Tulajdonképpen nem is olyan egyszerű. - Láttam, szánakozva elhúzza a száját. - Az idővel van valami baj. Ha ugyanis azt sorol- gatom, amit már átéltél, ez nem vonz, kifakult. Ha valamiért cserélnék, az az lehetne, ami előtted áll. De nem tudom, mi áll előtted. Lehet, hogy éppen én előttem áll valami, amit kár lenne feláldozni.- Hülye vagy - mondta. Fizettünk. A kávéház előtt elváltunk. Átbaktattam a téren, s fölkapaszkodtam a villamosra. Ma is olyan zsúfolt volt, mint máskor. Ennek örültem. A sínek mellett hegesztővel dolgozott két munkás. Valahol szemeteskocsik csörömpöltek. Ez mindig ugyanaz. Ennek semmi köze nincs a játékhoz. Akkor vettem észre őt. A nevét, azt hiszem húsz év előtt sem tudtam. Termetes szatyorral furakodott fel a peronra. Barátom egyik, nem tudom hányadik, de kétségtelenül legirigyeltebb sikere volt. Egész asztaltársaságunk szerelmes_ volt belé. Reménytelenül. Én is. Ő tudomást sq vett rólunk, a szocialista realizmus egyik hőséhez ment férjhez. Attól kezdve csak a kávéház üvegablakán keresztül figyelhettük, ha férje oldalán délcegen végigsétált a téren. Egyszerűen nem tudtunk a közelébe férkőzni. Legnagyobb ámulatunkra barátom 'egyik nap a következő történettel állított be a kávéházba.- Megtörtént - sóhajtott fáradtan. - Megtudtam, hol lakik.- És? - hajoltunk közelebb, mert már ez is hihetetlen eredménynek hangzott.- És délelőtt, amikor férje a minisztériumban trónol, hatalmas vi- Ugye, önt is felháborítja a környezet? Nézze csak meg ezt a piszkos parkot! Csakis a Zöldek Pártja menthet meg minket! Én pedig már gépiesen nyújtottam is a kezemet, hogy elvegyem a jelentkezési lapot. Továbbmentem. Észrevettem, hogy egy jól öltözött férfi követ. Megálltam, ő pedig gyufát kért tőlem. Sajnos, nem tudtam adni. Aztán így szólt:- Azok a bajuszosok nem az igazi zöldek. Azoknak a szervezete a köz- biztonsági szervek kezében van, akik megbújnak ebben a szervezetben. Az igazi zöldek mi vagyunk! S máris a zsebembe gyömöszölt egy jelentkezési lapot meg egy zacskó erdei gyümölcsökből készült cukorkát. Meg voltam rémülve a lehető legnagyobb mértékben. Hazalopakodtam. A postaládámból kipottyant egy jelentkezési lap a zöldek harmadik pártjába, továbbá a Republikánus Unió, a Békevédő Liga és az Igaz Fényt Keresők Társaságának nyilatkozata, és egy röpcédula, melyen vörös és fekete betűkkel ez állt: „Világ anarchistái, egyesüljetek!“ Valamint az, hogy a Cseh Anarchisták Társasága egyesít minden anarchistát a megújulás és az erőszak elleni harc zászlaja alatt. Körök vibráltak a szemeim előtt, a lábaim rogyadoztak, de még feleszméltem. Nem kellett volna. Ugyanis előjött a házmesterné, mert a postás néhány ajánlott levelet hagyott nála a részemre. Már minden mindegy volt, felbontottam a leveleket. Ezúttal a Kereszténydemokrata Párt, a Szabad Demokraták Pártja, valamiféle neoromantikusok és a Cseh Asztrológustársaság kívánt soraiba toborozni engem.- Házmesterné asszony — sóhajtottam, betemetve a rengeteg jelentkezési lappal -, segítsen! Megvetően rám pillantott, és így szólt:-A kisujjamat sem mozdítom a maga érdekében. Hiszen maga tagja a Férfiak Szövetségének! Maga karrierista! Sági Tóth Tibor fordítása ragcsokorral becsöngettem hozzá. Ö nyitott ajtót: Mit keres itt? - kérdezte szigorúan. Imádom magát, csak ezt jöttem megmondani.- És? \ <- Elmosolyodott. Behívott. A többit képzelhetitek. Diszkrét história. A hölgy a legszebb asszony volt, akivel életemben találkoztam. Az előbbi cserejátéknál csodálatosképpen megfeledkeztem róla. Most minden állomásnál közelebb sodródtunk egymáshoz. Istenem, hogy elhízott. Megöregedett. Dupla tokája van. Szalmaszőkére festi a haját. Újabb és újabb elkedvetlenítő változásra figyeltem fel. Amikor már majdnem egymáshoz sodródtunk, észrevettem, hogy ellenkező irányba furakodik. úgy látszik, ki akar szállni. Utána nyomultam- Kezét csókolom - kiáltottam a megállóhelyen. Kedvesen hátrafordult.- Maga az? Ezer éve nem láttam - akárcsak a borbély. Különös, még sohase beszéltem vele, most köszönök neki először. *- Elkísérhetem?- Miért ne kísérhetne el? Tudja, hogy meghalt a férjem? Már két éve. - Játékosan meglóbálta szatyrát. Milyen csúnya és milyen öreg! Valószínűleg össztéveszt valakival. - Még mindig az a törzskávéháza? - kérdezte.- Igen... De hiszen maga nem szokott odajárni.- Ugyan már... Néha azért benéztem az ablakon. Maga mindig ott ült. Na hiszen - tette hozzá incselkedő hangsúllyal nagy nő- csábász volt, meg kell hagyni...- összetéveszt a barátommal.- Kivel? Igyekeztem minél élethűbben lefesteni barátomat. De mit segíthetnek az olyan meghatározások, hogy magas, kövér, alacsony, elöl kopaszodik a haja. Akkoriban nem kopaszodott. Végül virágcsokros hódítóútját is elmeséltem.- Nem emlékszem rá.- A történetre se emlékszik?- Az ember annyi történetet hall, miért emlékeznék pont erre? Csodálkozva pillantottam rá. Közben elérkeztünk a kapujához. Milyen csúnya és milyen kövér. Ez a nő képes felhívni a lakására.- Nem jön fel egy kávéra? ? -Na...gyón megtisztelő - dadogtam - csak... A kávéházban felejtettem az aktatáskámat.- Még mindig ilyen feledékeny? így nem hagyhatom faképnél, ha már belekezdtem és az aktatáskához is ragaszkodni kell.- Hívok egy taxit, ha ráér, elmehetnénk együtt az aktatáskáért.- Jó, elvégre mindegy, hol isz- szuk meg a kávét, a maga kávéházában, vagy nálam. Bár azt hiszem, én jobbat főzök. Amikor már a taxiban ültünk, megjegyezte, hogy a szatyrát otthon hagyhatta volna, a kávéházban azon sajnálkozott, miért nem öltözködött át. Én úgy tettem, mintha a táskámat keresném. A pincérek természetesen nem tudtak róla. Véletlenül ugyanahhoz az asztalhoz kerültünk, ahol előbb a barátommal ültem. Az ablak előtt rendőr ácsorgóit. Minket figyel. Be fog jönni, szőttem a gondolatot és felelősségre von, mit keresünk itt a kávéházban, mialatt a szocialista realizmus hősei...De aztán belenyugodtam, a szocialista realiz- i mus hősei már két éve özvegyek. A rendőr közönséges közlekedési rendőr, semmi köze hozzánk. De mit mondjak ennek a kávéját szürcsölgető, élemedett asszonyságnak?- Az én kávém jobb - állapította meg.- Húsz év előtt is ilyen volt... de akkoriban, ha az ember nem volt túlságosan elfogult vagy rövidlátó, a szocialista realizmus hőseire is ki lehetett látni. A hősök persze nem jöttek be a kávéházba... - azt ismételgettem, amit pár órával előbb az összehamuzott asztalon kitapogattam. E- Jó pofa maga.- És rpagára is ki lehetett látni. A kettő annyira különbözött, most mégis összemosódik. Mondja, ha akkor azzal a virágcsokorral magához megyek és becsöngetek..- Kinél csöngetett be? Annyi év után igazán bevallhatja.- Nem én, a barátom csöngetett be. Megbocsátóan rám mosolygott. Kicsit groteszkül, mint ahogy Sanghaj Lil a színpaddal kevert lövészárokból. Milyen rizikó is egy idegen élettel kicserélni az ember életét! Itt van például a barátom. Semmit se lehet pontosan tudni. Ha valakivel cserélnék, akkor talán ezzel az élemedett asszonysággal, aki azt hiszi, udvarolni akarok neki. Hajnaltájt vergődtem haza. Ami közben történt, már nem értem rá felismerhető, körülhatárolt gondolatokkal utolérni. A legjobban még Sanghaj Lil felfújt futballbelsőire és egy idegen, kékszínű fogkefére emlékszem. LÖR1NCZ ZSUZSA: A város peremén című ciklusból
