Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
\ Egy narkós vallomása Maga elé meredve ül a sarokban. Keze az ölében pihen, s csak itt-ott emelkedik fel - talán védekezésképpen? Összefüggéstelen mondatok hagyják el ajkát, aztán tágra nyílt szemekkel felénk néz. Fölugrik, a szék nagy robajjal felborul. - Bocsánat - motyogja —, s visszaül a sarokba.- Jöjjön, Juraj - szólítja a rendelőből dr. Hana Lovásiková pszichiáter, s a nagydarab férfi kissé imbolygó lépésekkel teszi meg a rövid távot. Még miejőtt az orrunk előtt betenné az ajtót, megkérjük, szeretnénk jelen lenni a beszélgetésnél. — Engem már semmi sem zavar - közli beleegyezőleg, leül s kényelmesen kinyújtja bakancsos lábát.- Anarchista vagyok, nem szeretem a kommunistákat és a fasisztákat. Mégis fasiszta tanok népszerűsítése miatt vágtak sittre. Merthogy a dzsekimen horogkereszt volt. Arról, hogy át volt húzva, a bíróság nem akart tudomást venni. Tíz hónapot kaptam, s ez alatt sok megaláztatásban volt részem. Bent a börtönben elhatároztam, bosszút állok. Aztán kikerültem, s ott folytattam, ahol abbahagytam. Újból kábítószerezni kezdtem. Nem, nem gyógyszereket szedek, azokat utálom, én szipuzok. Huszonhat éves vagyok, tehát éppen 13 esztendeje már... Néha sikerült abbahagynom, viszont akkor a toluén belélegzése helyett iszom.- Nemcsak egyszer került börtönbe, ugye? - szól közbe a pszichiáter, s Juraj nem tagad semmit. Elmeséli, egy kiadós szipu-sorozat után, alaposan elkábulva, betört egy élelmiszerboltba, alkoholt lopott. - Nem voltam észnél, éjnek évadján fehér köpenyben mászkáltam az üzletben. Csoda hogy a zsaruk kiszúrtak? Ez lett volna a bosszúm a jogtalan börtönbüntetésért. Húsz hónapot sóztak rám. Ez betett, elhatároztam, soha többé nem akarom már látni a börtönt belülről. Iha tok egy kis vizet? - szakítja félbe mondanivalóját. - Másnaposán hamar kiszárad az ember szája. Nem is tudom - mondja kortyolgatás közben -, tegnap, abban az állapotban hogyan voltam képes eljönni a detoxikáló állomásra. Hülyén viselkedtem, ugye? — szögezi a kérdést a doktornőnek. Az nem akarja megbántani betegét, gyorsan arról faggatja, miért, mikor kezdett kábítószerezni. — A fene tudja az okot. Nyolcadik osztályig kitűnő tanuló voltam, pedig már akkor is szagoltam a rongyot. A szakmunkásképző intézetben alaposan rákaptam. Azonnal hallucinálni kezdtem, csodálatos vízióim voltak. Mindig emiatt kaptam újra rá, gyönyörű képeket láttam. Észrevettem, hogy szépeket hallucinálni csak magányosan tudok. A helyszín lehetett pince vagy erdő, s amit láttam, az olyan volt, mint egy filmvetítés. De az évek során egyre nehezebben voltak jó hallucinációim. Ezért kipróbáltam a ragasztót és a „hatezrest“ (oldószer). Ezektől sohasem tudtam mit teszek, agresszivitásom fokozódott. Sőt, később kimondottan szadista vízióim támadtak. Visszatérő horrorok. Csak egy példa: tüskés bokrok vettek körül, s százával jöttek felém a világító szemű, villogó fogú, acsarkodó macskák... ■BMHVVIVIVIMMniVHHHH 1983-ban, rossz testi és lelki állapotban elhatározta, kezelteti magát. Végigcsinálta a detoxikációs kúrát, végigszenvedte az elvonásos tünetek fájdalmait, majd megszakította a kezelést. Tehette, hiszen önkéntesen vágott bele a gyógy- kúrába, önkéntesen abba is hagyhatta. Saját bevallása szerint, rövid ideig bírta „szűzen“, kárpótlásul az elmaradt szép hallucinációkért italozni kezdett. — Az őseim állandóan balhéztak. Azt akarták, ne szipuzzak, ne igyák. Elszöktem tőlük, a nagyanyámhoz mentem, Vajnoryba. A baj az volt, hogy a nagy- anyó ivott. Bortermő vidéken mindenki megissza a magáét. — Juraj segíteni szeretett volna nagyanyján, elhatározta, közösen gyógyíttat- ja magát a hetvenéves nénivel. A kezelés eleinte sikeresnek tűnt, ám később, amikor azt tapasztalta, nagyanyjával nem megy semmire, nem jelentkezett többé s folytatta az ivást. - Úgy látszik, nincs akaraterőm. Most meg kimondotJVRAJ, A VISSZAESŐ A pozsonyi detoxikáló állomás nyilvántartásában körülbelül ezer kábítószer élvező szerepel. A listára újak is kerülnek, évente kb. 2 százalékos a növekedés, de sokak nevét örökre kitörlik a jegyzékből. A többség önkezével vet véget életének. A kábítószerezést valaha serdülőkorban kezdték, manapság a 10-12 évesek is szipóz- nak. Az idősebbekre, a 30—40 évesekre a gyógyszerfüggőség a jellemző. Ez ideig a kemény drogokat élvezők csak elvétve akadtak köztük. A határok megnyitásával hazánkban is beindult a fehérhalál- kereskedelem. A kemény drogokat kis adagokban - míg ki nem alakul a függőség - ingyen osztogatják a kereskedők, a 8-10 éveseknek. Jó lesz tehát riadót fújni: a jól működő kábítószerkereskedelem a fiatalkorúakra vetette ki hálóját. Dr. HANA LOVÁSIKOVÁ IGYEKSZIK SZENVEDÉLYÜKTŐL MEGSZABADÍTANI A NARKÓSOKAT (Méry Gábor felvételei) tan rossz passzban vagyok. Ez az oka annak, hogy újból elővettem a toluénes rongyot. A baj csak az, nem jönnek a víziók, a szép képek. Semmi sem jön, csak a depresszió. - Mi az a kötés a kezén? - kérdeztem, pedig előre sejtettem a választ. - Felvágtam az ereimet. Szépen gyógyul... - hallgat el a 26 éves fiatalember. S hogy ne legyen annyira bántó a csend, dr. Lovásiková elmondja, Juraj a leszokni óhajtók csoportjába tartozik, s ha kibírná kábítószer nélkül, ennyi év után is normális életet élhetne.- Nem akarok szürke ember lenni, elvegyülni a tömegben. Különbözni akarok a többségtől. Tény, végzettségem nincs, hiszen a szakmunkásképzőt nem fejeztem be, de értelmes munkát szeretnék végezni. Dolgozni akarok, dolgoznom kell, pénz nélkül még rohadtabb az élet- vetette oda csendesen. Újra és újra visszaesik — Juraj egy évig bírta kábítószer nél-. kül. Tavaly egyhetes táborozáson voltunk, amikor elhatározta, megpróbálja. Már-már reménykedni kezdtünk, sikerül féken tartani - igaz, Antabusszal - fellépő alkoholizmusát, amikor nemrég egy kellemetlen véletlen újból kizökkentette. Előbb csak inni kezdett, majd elővette a rongyot - tájékoztatott az orvosnő. — Pedig november óta, kisebb zűrökkel ugyan, de dolgoztam - egészíti ki a dicséretet az érintett. A pszichiáter elmondja, csoportos kirándulásra indultak Rózsahegyre, s Juraj, önhibáján kívül, lekéste a vonatot. Megértőn meséli, mekkora csalódás érhette páciensét, aki nagyon készült a rózsahegyi Hlinka-ün- nepségre. Visszaesett, s ami a legrosz- szabb, egy hónapja már dolgozni sem jár. Nincs orvosi igazolása, félő, enélkül szedheti a sátorfáját. Manapság nem könnyű munkához jutni, nem csoda, Juraj tőle várja a segítséget. Közösen kell megkeresniük a kiutat ebből a helyzetiből. Mert Juraj, és ezt többször is megismételte, dolgozni akar. Igaz, nem tetszik neki, hogy zöldségesládák számolásával telnek munkanapjai, hogy munkatársnői kikezdik hol punkos hajviselete miatt, hol azért, mert ha nincs egyéb dolga, olvasásba fog, s nem őket szórakoztatja.- A nők nem érdekelnek - legyint -, nem érdekelnek az emberek sem. A punkos csajok buták, kár velük szóba állni. Haverjaim nincsenek, a kocsmai dumák sem érnek semmit. Ott a berúgás a lényeg. Amióta összevertem a társaságot, már békén hagynak. Magányos farkasként élek, csak azt nem tudom, minek. Dr. Lovásiková néhány perc alatt helyre rakja Juraj lelki egyensúlyát. S mert a kábítószer utóhatásaként Juraj erősen remegni kezd, kiküldi pihenni egy kicsit. Amikor kettesben maradunk, előveszi Juraj kórlapját. - Megállapított tény, vannak narkósok, akik génjeikben viselik a hajlamot. Ide sorolhatók többek között az alacsony testsúllyal születettek éppúgy, mint a súlyos betegségen áteső újszülöttek. S ha ehhez hozzájön a rossz szociális háttér, vagy „csak“ a szülők nemtörődömsége (túlhajtott munkatempó az értelmiségieknél) a fiatal nem bír önerőből ellenállni a kísértésnek. Juraj- nál, újszülött sárgaság miatt vércserét hajtottak végre, itt kaphatott attakot az agya. Ötévesen el-elszökött szüleitől, s hiába tanult jól, gondjai voltak a családon belül, de az iskolában is. Tizenhárom évesen szipuzni kezdett, serdülőként már komoly narkósnak számított. Szülei kidobták, nagyanyjához került. Szerencsétlenségére, mert az ivott. Ki segített volna tehát Jurajnak?! Gyerekkorában ugyan szülei elvitték orvoshoz, serdülőként is foglalkoztak vele, pszichológiai tanácsadókba rendelték. A fiú megjárta a börtönt, végigjárt néhány elmegyógyintézetet és néhány éve rendszeresen megjelenik - ha bajban van - itt a rendelőben és csütörtökönként a csoportterápián. A bizalom jele, hogy ká- bultan is eljön, hiszen nincs is már hová mennie. Eljön akkor, ha unja társait és ha ki tudja hányszor, ismét abba akarja hagyni. Nem utalható kórházba, hisz nincs is hová. A kábítószer-élvezőket nem akarja senki, megbotránkoztatják a normális betegeket. Pedig intézetben volna a helyük, ahol kezelnék őket; ahol keményen dolgoznának. Úgy mint Lengyelországban a Monar-házakban. Péterfi Szonya 'V 6 1990. X. 5. uBUJ&SBfl
