Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-10-05 / 40. szám
40 1990. október 5. XXIII. évfolyam Ára 3 korona akár az utcára lökött anyátlan elárvult kölyök kivert kutyaként szűkölök gátak és remények között eszmék és eszmények között verések s nyerések között pártok és pártütők között izgága percemberkék között törvények s örvények között kételyek s mételyek között igazak és hűek között vétségek s kétségek között szeretet s gyűlölet között szeszélyek s veszélyek között a már nem és a még nem között töprengve múlt s jövő fölött hová megyek honnan jövök végletek és végzetek között őrlő malomkövek között félelmek és hitek között között között között között Kulcsár Tibor mint sorsűzött hajótörött ki sziklafalnak ütközött lebegek ég és föld között Csallóköz és Bodrogköz között a Tátra és a Duna között As Prága Ágcsemyő között nekem szülőhazám ez a föld én itt nem lehetek üldözött népek és nemzetek között országok államok között határok s határtalanság között honom hazám az ősi rög s a széles nagyvilág között Cp pap, se jegyző, és elJC ment az utolsó tanító is. A népszokások szintén már csak az emlékekben élnek, így az imakönyvön kívül nem maradt semmi, mi a föld verejtékszagú, göröngyös világából legalább időnként szellemi tartományokba emelné a falu népét. Falu népe. Sehol egy fiatal, sok esztendeje, hogy elköltözött, elmenekült az utolsó is. A kapukban anyókák és apókák, akikhez a távoli központi község helyi nemzeti bizottságáról évenként egyszer azért kijönnek - összeírni a kutyákat. De elfogynak ők is lassan, az öregek. Mi lesz akkor? Jönnek gazdag emberek, fillérekért felvásárolják az üres házakat és dácsává alakítják át őket, és hogy semmibe ne szenvedjenek hiányt, hoznak magukkal üzleteket, vízvezetéket, gázt, szennyvíztisztítót, röviden, komplett infrastruktúrát, melyre sose tellett, amíg „a nép“ lakott itt, amikor a falu még falu volt, lehetett volna? Vagy buldózerek jönnek? Ennyi, mit annak idején, egy, azonnal eltervezett novellán kívül, írni tudtam volna arról a faluról, ahová kultúrát mentem el keresni. Kultúrát, ott, ahol a kutya is csont meg a bőr. Persze, amíg a saját szememmel nem látom, honnan tudhattam volna, hogy évszázados faluközösséget így el lehet intézni, két-három évtized alatt. És ha csak egyet intéztek volna el! Folyt könny, ó, mennyiben. Forrott düh, hiába. Pedig katasztrófának az bőven elég volt, mit az ötvenes években éltek át falvaink, amikor politikai és gazdasági bombák sorozatát robbantották bennük, a mezőket meg aláaknázták: ha rájuk léptek mint sajátotokra, a halál fiai vagytok. Akkor költözött az emberekbe a félelem. De a robbanásoknak más következményei is érezhetók-érzékelhe- tők a mai napig, még a leggazdagabb, vagy egyszerűen csak életerős községekben is. Az egyén és közösség lelkületén, tudati világán kívül leginkább talán a kultúrában. A falu kulturális életében. Van, ugye, ahol ilyen élet már nincs is, van, ahol pislákol még, van, ahol időről időre fel-fellob- ban valamilyen kezdeményezés formájában, mely aztán hirtelen hamvába hal. Legkevesebb az olyan hely, ahol eleven és folyamatos. Olyan meg talán nem is létezik, ahol a kultúra, beleértve Bölcső és kultúra az egyházi kultúrát is, meghatározó erő lenne manapság az egész közösség és külön-külön minden tagja erkölcsi arculatának, magatartásának és értékrendjének a formálásában. Hogy is létezhetne ilyen, amikor az elmúlt negyven évben természet és józan ész ellen való ezer meg ezer előírás, intézkedés, ellentmondást nem tűrő hang szabta meg a falusi ember életmódját, életvitelét, akadályozva közben szabad mozgását, korlátokat emelve alkotói képességeink kibontakozása, valamint az önkifejezés lehetőségei elé. Ne álmodjunk tehát. Okunk már csak azért sincs rá, mert a kultúrateremtés tárgyi feltételei vagy meg sem voltak, vagy lerongyolódtak, forrásai beszennyeződtek, elmocsarasod- tak. Ez utóbbi meg a fentebb idézett állapotok miatt is: micsoda tévedés volt azt hinni, ha új művelődési házat kap a falu, egycsapásra megoldódik minden probléma, máról holnapra pezsgő lesz a kulturális élet. Láttuk, látjuk. Persze, művelődési ház kellett, hogyne kellett volna. Csak élet nem tudott beleköltözni, sok helyütt, ezer ok miatt. Ami mégis, mindezek ellenére is született kulturális-művészeti életünkben - a legtöbb esetben igen-igen nagy áldozatok árán. Meg annak eredményeként, hogy nemzeti kisebbségünk berkeiben is mindenkor akadtak emberek, akiket hajtott alkotói láz, dac, lelkesedés, a csak- azértis, vagy szelleme a lázadásnak, ellenállásnak: ha másutt nem mondhatom ki, hát kimondom a színpadon, a művészet nyelvén, amit ki kell mondani, amit el kell mondani. Hogy nem mindig sikerült magas szakmai színvonalon? Istenem. A közösség azért megértette, tudta, érezte, miről van szó. Egyrészt így. vált számunkra a kultúra egyebek között megtartó, anyanyelvűnket, hagyományainkat megőrző-ápoló eszközzé. Melyről holnap sem szabad lemondanunk, bármennyire is nehezebbnek rajzolódik jelen pillanatban a helyzet a kulturális szférában, legalábbis egyelőre, mint eddig volt. Igaz, számos helyütt, ahonnan az utolsó tanító is elment, rosszabb idők már nem jöhetnek a kultúrára, csak jobbak, boldogabbak. Ha visszatér, helyreáll, újra izmosodni kezd az élet a legkisebb településen is. Ha az anyókák és apókák mellett unokák is feltűnnek majd az udvaron, utcán. A koporsók mellett — bölcsők. Bodnár Gyula BÁ RIL YEN JÓ KEDVE LENNE A VILÁ GON MINDEN G YEREKNEK!
