Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
Előbb hinták jöttek, díszes lovas kocsik, majd úttalan utakat járt ekhós szekerek és zörögve futó kordélyok, aztán táncosok, cigányzenészek és jelmezbe öltözött lovasok. Este hét óra felé már vásári hangulata volt a Blaha Lujza térnek. Ha él, Jászai Mari talán bokrétákat oszt az egybegyűlteknek, Déryné virágszirmokat szór pántlikás kosarából, Gobbi Hilda, szipkával az ujjai közt, dörgedelmes hangon mond valami meghatóan szépet. Cserhalmi György, a magyar színjátszás két évszázadának nyári ünnepén Molnár Gál Péter írását harsogta mikrofonba. „Itt állt, itt küzdött és itt tartotta magát a Nemzeti Színház... Úgy kellett felrobbantani életerős korában. Ennek huszonöt éve... Most kétszázévesek vagyunk és továbbra sincs Nemzetink." Péntek volt, meleg augusztusi este. Száz meg száz, ezer és ezer színház- és színészrajongó indult a térről, fel a budai Várba. Először az Astoriánál állt meg a fáklyásmenet, annál a teleknél, amelyet Grassalkovich gróf adományozott annak idején a Nemzetinek azzal a kikötéssel, hogy csakis a színház céljaira használható fel. „Ebben az erkölcsi zűrzavarban ellopták tőlünk a telket - jelentette ki Kottái Róbert -, és egy svéd-magyar üzletház áll majd rajta, a kultúrára telepedő kalmárszellem jelképe." A volt Engels téren Kaszás Gergő, a Katona József Színház új tagja vette kezébe a mikrofont, hogy hírül adja: „Itt sem épül fel a Nemzeti Színház, és nem épül a Városligetben sem." A Várszínház bejárata előtt, este fél tízkor Ráckevei Anna emlékezett 1790. október 25. napjára: „Itt, a karmelita kolostorból átépített német színház falai közt játszottak először magyar színészek, magyarul, magyar közönségnek. Kétszáz éve itt vette be Buda várát Kelemen László és színtársulata." Az igazi ünnep, a Színészkarnevál másnap, augusztus utolsó szombatján volt. Csak úgy hullámzott a tömeg a Várban! Már a délelőtti órákban cse- pürágók, gumiemberek, zsonglőrök és tűznyelők szórakoztatták a közönséget, később kilenc helyszínen vidéki társulatok és fővárosi színészek váltották egymást. Más volt ez a nap, mint a többi. Fellépti díj nélkül lépett színpadra a színész, belépőjegy nélkül szórakozott a közönség. Közben ehetett, ihatott, majálisozhatott és a végén, ha még táncolni is maradt ereje, s ünnepi vacsorára vágyott, bálba is mehetett. Színészbálba, amelynek volt egy másik megnevezése is. Jótékonysági bál. Igen, igen, jótékonysági! Mert akármilyen jó is - szegény a magyar színház és egyre több az állástalan, munka nélküli színész, az anyagi segítségre szoruló nyugdíjas, a semmiben lógó pályakezdő. Aki jegyet vett a Hiltonban és a Karmelita udvaron megrendezett bálra, az a „gyengélkedő" színházakat és a „kegyelemkenyéren“ élő színészeket támogatta. Törőcsik Mari törékeny alakja gyakran feltűnt a színes kavalkádban.- Volt bennem izgalom éppen elég - árulta el még az első napon - hiszen annyi gondjuk-bajuk van az embereknek... attól tartottam, nem is lesz kedvük velünk örülni, ünnepelni. De úgy látszik, ők is érzik: kellenek az ünnepnapok, meg kell mutatnunk, milyen erős múltunk van és erős a jelenünk is talán, de az értékeinkre vigyáznunk kell, azok nem veszhetnek el. Mi, színészek most valahogy magunkra maradtunk ebben a nehéz gazdasági helyzetben, kapkodni kényszerülünk és sokszor bizony olyan munkát is elvállalunk, amilyet nem kellene.- Hetekkel ezelőtt, a Karlovy Vary-i fesztiválon a Zenedoboz című amerikai filmben láttam - pesti munkásasz- szonyként. Ezt a szerepét például mennyire szerette?- Hogy szerettem-e? Nézze, felelhetném azt is, hogy ez csak egy ujjgyakorlat volt számomra, de nem akarok sem nagyképű, sem álszerény lenni... érdekes volt, maradjunk ebben. Jó volt közelről látni, hogy dolgozik Costa Gavras és hogyan játszik egy olyan szupersztár, mint Jessica Lang.- Ősszel, ha minden igaz, két színházi bemutatója is lesz. Az egyik a Vígben, a másik a Pestiben.- Igen, a Vígszínházban O'Neill Utazás az éjszakába című drámájában játszom Darvas Ivánnal és Gálffi Lászlóval, a Pestiben pedig a szolnoki Szigligeti Színház társulatával Marquez családregényét, a Száz év magányt viszLesz-e még Budán karnevál? szűk szinre. Én leszek benne Ursula, a százéves öregasszony. Napjaink egyik legtöbbet játszó fiatal színésznője, Kováts Adél szerint újabb és újabb karneválokat kellene rendezni és nemcsak a fővárosban - vidéken is.- Nagy esemény számomra ez a másfél napos mulatság. Most végre közelebb kerülhetek azokhoz a kollégáimhoz, akiket eddig én is csak névről ismertem. Különben mániákus utazó vagyok, lemegyek én az ország legeldugottabb falujába is, ha ott lép közönség elé a barátnőm. De ha nincs egy vasam sem és a kocsim is lerobbanva áll a ház előtt, akkor az már komoly akadály, akkor nincs nagy kedvem nekivágni az útnak. A karnevál most összehozott bennünket, és mi, akikben még nincs annyi tüske és sérelem, mint az idősebbekben, mi tudjuk szeretni egymást, s le tudunk ülni beszélgetni. És én azt vettem észre: nemcsak nekünk, a közönségnek is szüksége van ilyen rendezvényre... a nézők szeretnek bennünket, kíváncsiak ránk és ez felemelő érzés. Póka Éva, a Madách Színház műsorán levő Macskák Cassandrája a Szent György téri színpadon adott nagyszerű műsort. Ha Amerikában élne, minden bizonnyal a leghíresebb musicalsztárok egyike lenne, Pesten „csupán" szépen éneklő, remekül táncoló fiatal színésznő. Első nagy sikereit a Kaméleon Sugár Katijaként és A mi dalunk szól Somájaként az Operettszínházban aratta, tavaly a Zorbában remekelt, az elmúlt évadban pedig Újvidéken, a Csárdáskirálynő Szilviájaként. A Macskák Cassandráját nyolc év alatt ötszázhatvanszor játszotta már.- Nekem mást, sokkal többet jelent ez a karnevál, mint az itteni kollégáimnak. Én Jugoszláviában születtem, ott is éltem egy ideig, és csak a színművészeti főiskola elvégzése óta vagyok budapesti színésznő. Szabadkán vagy Újvidéken sokkal nehezebb helyzetben lennék, ott nem nagyon foglalkoztatják a magyar művészeket; a Csárdáskirálynő is szerb nyelvű előadás. Tegnap este, amikor a Rákóczi úton vonultunk, a lelkemben is lobogott egy fáklya... közben alig várom, hogy önálló estemmel ismét otthoni közönség előtt szerepelhessek. Lelkes, erőteljes ünnepi beszéde után Cserhalmi Györgyöt közérzetéről, a kultúra, s a színésztársadalom helyzetéről kérdeztem. Erre nemcsak az arca - a hangja is elkomorult.- A közérzetem nagyon vegyes... csúnya, sötét felhők gyülekeznek a fejünk fölött, nem tudjuk, mi lesz, mi vár ránk, foglalkozik-e majd velünk a kormány. Egyelőre jelét sem látom ennek, ha pénzről beszélnek, filmről, színházról szó sem esik. Alagsorba költöztették a kultúrát, éhbérért dolgoznak a színészek. Nézz körül a szakmában: mindenki be van rézéivé, mert egyre kevesebb a munka, évről évre kevesebb filmet forgatnak, és a színházakban is jóformán minden egyes darabban ugyanazok az emberek játszanak. Huszonegy éve egyfolytában dolgozom és íme, pénzről kell beszélnem! Arról, hogy nem vagyunk tisztességesen megfizetve, hogy a színházi gázsik évek óta nem mozdulnak, hogy a megbecsülést legfeljebb szavakban és dijakban kapjuk, s pénze még annak sincs igazán, aki agyongürizi magát. A szorongás mellett persze a reményt is magában hordozza az ember. Abban bízik, hogy változnak a dolgok, hogyha nem is holnap, de egyszer, valamikor majd csak jobb sora lesz. Négy filmet forgattam most egymás után, a negyediket a pozsonyi Vladimír Balcóval. Tessék... nálatok is ugyanaz a helyzet, mint nálunk: van egy csomó elvadult és egy csomó értelmes ember. A vadhajtások nyilván lenyesődnek majd az idők folyamán és kialakul egy normális állapot, amelyben élni lehet. De mi lesz addig? A karnevál védnökasszonya Tolnay Klári volt. Süllyedőfélben a magyar színház hajója, írta kollégáinak küldött levélben, aki tuck jöjjön el rendezvényünkre, mert a hajót meg kell menteni. Mint morzejelek a tengeren, úgy futottak szét a szavai, és másfél napra csaknem ezer színész gyűlt össze a Várban.- Mikor ült legutóbb hintóbán? - kérdeztem tőle, amikor díszes kocsija már a Duna budai oldalán járt.- Gyermekkoromban, amikor falusi kislány voltam... nem is tudom, hány ezer éve ennek.- Rosszul emlékszem? Mensáros László sosem ültette hintóra?- Ja, igen, hát persze... a Kései találkozás premierje után. Hogy lehetek ennyire feledékeny? Micsoda meglepetés volt az számomra! Véget ért a darab, indulok haza és ott áll egy felvirágzott hintó a Madách Imre téren. A Múzeumból hozatta ki Mensáros Laci. Kifogták előle a lovat, felültettek rá, s a közönség húzta körbe-körbe a téren, akár a régi világban a primadonna kocsiját. De ennek a napnak is vará- zsos hangulata van... kezemben fáklya, mellettem Törőcsik Mari... valóban meleg az este, vagy csak belülről égek? És még egy arc a se vége, se hossza tömegből: Gergely Róbert. A Love story Olivierje. Az Ének az esőben Don Lockwoodja. A lepkegyújtó Ferdi- nándja.- Ez a két nap olyan volt számomra, mint magánéletemben a szilveszter és az újév. Csupa öröm, jókedv, ragyogás. Akármerre mentünk is a Várban, mindenütt szerető szemek figyeltek ránk. Nehéz éveket élünk, temérdek baja van mindenkinek, félnek, panaszkodnak az emberek. Én nem akarok elkeseredni, mert hiszem, hogy az a bizonyos shakespeare-i tükör, amelyet a színház tart az életnek, nem lesz már homályosabb, sőt, kitisztul és csillogni fog, új távlatokat és új lehetőségeket mutat majd. A Színészkarnevállal pedig remélem, új hagyomány kezdődött nálunk. 1990. augusztus 25-én a Korona Cukrászda pódiumán egy alig-alig foglalkoztatott művész 1980 nevet olvasott fel. Ennyi színész van ma Magyar- országon. Holnap vajon mennyi lesz? Szabó G. László CSERHALMI GYÖRGY 1990. IX. 21. i/asflrnap Is s, ^ '= -A == L
