Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-21 / 38. szám

a Vorosilov úti tásodik emeleti mértékadó sze- ■’urgacsics. Már­lógó orral ült és „nagyon ág­án elemezte az intéseit. Miklya rra már nagyjá- y ők akár bará- nemigen fogják , éber szemmel dóvá vált előt- etegséggel most Ha Purgacsics Müller, a szoba snnyire ideges tak, nem tudott a csendet kért, >ba a rádióhoz r nekik is ki kell 1 valami együtt- idni kell minden éstől. Egy nagy, iszele csapott be juk sütik, hogy ők nem aggód­ás nagy jövőjük maturg szakán. y olyan szemé- >zte több mint , módfelett ne- vidéki gyerek- sak a színlelés sabb formáit is­Igódás korszaka ;eztetett, a hat- izobából hozta éves filmrende- ggódó volt, ha- tag is, alapká- szakérettségis, iberséggel töm- itott, és megállt mind a négyen Még nem volt ben mondta be seményt. Ment- urg szobájában ekik erre nem ta Lesvári. Első­ik, akit mint t“ megvetett >en a legutóbbi érült ki, hogy z ágyból, mint- ni Lesvárinak, gaz! orodott, olyan télén kipattant, a zokogni kez- yögött és jajve- /olt megeléged- djesítményével, átrányba került logy nem ültek Valójában nem mert a zsidó óta megbillent támadt a Bél­iem tudott jól :ta, ha bekövet­: ágyán, felhúz- ereven bámulta ajtotta a fejét takarózott, i mélyet és na- ott, aztán pedig ^maradt volna, cönnyed tartás- t volna. Miután most ez a köny- ágya szélére, és ába fejét nézte, ötétbarna volt, „Milyen eres az t gondolta. Meg tosan, hogy ez megdöbbenés- Valamint azt is, észemről“. De n halkan gon­elt. Lovas oda- igy nem alszik, ;m tud hogyan Igatja a megfe­nyitva hagyta Nem nagyon s dramaturgok zokogását nem dig nem csinál- tem emberek“ :, hogy száraz legen elemek“, tóttá egy kicsit, :ban sem elta- sem elítélni- és talált. íy pillanatnyi lás után végre a a maga szá- egfglelő maga- bát a papucsá­ul az ajtóhoz tán vissza az ágyára a kiindulási pózba. Érezte, hogy Purgacsics jobban rokonszen­vezik ezzel a férfias magatartással, mint Müller sírásával vagy pláne Miklya hortyogásával. (Mert közben Miklya ezt is bevetette.) „A nehezén túl vagyok“ - gondolta Lovas. „Tet­tem valamit.“ Purgacsics szentenciákra váltott át:- Most nagyon erőseknek kell lennünk - mondta. Müller abbahagyta a zokogást, körülnézett. A tény, hogy a fő ve- télytárs már az alapmegállapítások­nál tart, ismét saját lemaradását jut­tatta eszébe. Egy lehetőség kínálko­zott: valamibe belekötni.- Hogy tud ez most aludni? - vág­ta Miklya felé sírós hangon. Lovas az alvó Miklya védelmére sietett. - Nem tudja. Mélyen alszik. Miklya a hangsúlyozásból megér­tette: Lovas látta, hogy ő már ébren van. Annál jobban esett neki a véde­lem. „Belevaló srác ez!“ - gondolta.-Most nem lehet aludni! Most árvák lettünk, és elhagyatottak. Aztán még azt is hozzátette, ami ebben a helyzetben és tőle eléggé váratlan volt, de egyáltalán nem ha­tástalan: - Nincs isten! Lovas azonban már Purgacsicsot figyelte. Az ő megrendülése őszinté­nek látszott. Várta, hogy mikor fogja leinteni Müllert a túlzásaiért. De nem az történt.- Hát, tényleg ne aludjon most, a rosseb egye meg! — és Lovas felé jelzett a felkeltés foganatosítása iránt. - Annál is inkább, mert elké­sünk. Müller felpattant. Felrántotta a nadrágját.- Szerinted lesz ma tanítás?- Valami lesz, be kell menni... Müller szemében szenvedély éles fénye villant.- Én nem megyek be többet an­nak a tanárnak az órájára, aki ma meg tudja tartani az óráját. Közöm­bös gazember vagy direkt ellenség, aki ma tud tanítani! Lovas elismerőleg csettintett, per­sze csak belsőleg, magának. „Ez mindig meglepi az embert, az előbb már a padlón volt ezzel a hitetlen zokogásával, és most már ő vezé­nyel.“ Purgacsics is megsejtett valamit. Ha így mennek tovább a dolgok, elveszítheti szoba-mértékadó-voltát.- Gyászgyűlést kell tartani. Be­megyünk, és bejelentjük a tanulmá­nyi osztályon, hogy egész napos gyászgyűlést tartunk. Miklya megmozdult. Nyögött, nyújtózkodott, csontjait ropogtatta. Lovas csak ámult. Később, amikor évek múlva megtárgyalták ezt a na­pot, Miklya bevallotta, hogy az a képtelen félelme támadt ott a taka­ró alatt lapulva, hogy Purgacsics a menzára is kiterjeszti a gyászt, és egész napos böjtöt rendel el, márpe­dig neki ebben a hónapban véletle­nül ebédje, vacsorája is be volt fizet­ve, miután az egész februárt átkop­lalta egy cipővásárlás következ­tében. Müller odapendült Miklya fejé­hez. Nagyon benne volt már, ráér­zett a saját szerepére, lehetőségeire.- Miklya elvtárs, te alszol, és ásí- tozol, amikor az egész világ remeg a fájdalomtól?- Miért? Ki halt meg? - vágott vissza Miklya azzal az utánozhatat­lan vakkantásszerű népi, avagy in­kább népmeséi kiszólásával, amit annyiszor alkalmazott meghökkené­se kifejezésére és máskor is, órán is, szünetben is, s amitől Müller, ahogy mondani szokták, teljesen paff lett. Nem tudta folytatni a támadást. Le­hajtotta fejét, nagyon csendesen megmondta, hogy ki halt meg. Ezek után Miklya sem hegyezte tovább a dolgot, félretolta maga elől Mül­lert, aki még nála is kisebb és félre- tolhatóbb volt, és ráemelte tekinte­tét Purgacsicsra. Hogy igaz-e? Pur­gacsics visszanézése nem hagyott kétséget. Miklya egy nagyon vasko­sát, egy nagyon mélyről jövőt ká­romkodott. „Zseni“ - állapította meg magában Lovas. „Ezt kellett volna nekem is.“ Miklya azonban még nem fejezte be. Volt még egy dobása. A szívből jövő, keserű káromkodás után hall­gatott egy sort, tétova mozdulatok­kal vakargatta borostás állát, maga elé nézett, bajuszkáját pödörgette, s mintegy feloldódott a szoba közös megrendülésében. Aztán váratlanul, mintha maga is csodálkoznék, hogy ilyesmi szalad ki a száján, kimondta, azt, amit Lovas nemcsak arcátlanul merésznek, de egyenesen hajme­resztőnek talált:- Szegény Jé-Vé. - Mintha nem is tudná, mit beszél. Miklya alakítása tökéletes volt. Egy csapásra az ő megrendülése lett a mértékadó, mert volt benne valami eredendő népi veretesség. Ehhez már csak igazodni lehetett, felülmúl­ni nem. Müller azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot. Nemcsak azért, mert ő a saját jajveszékelését őszintébbnek tartotta, hanem azért sem, mert úgy érezte, nem mindegy az, hogy ki van legjobban megren­dülve. Visszatért bevált módszeré­hez, a fenyegetőzéshez. Előadta, hogy semmi kedve bemenni a főis­kolára, találkozni az osztálytársak­kal, mert a nagy többség gyászát, fájdalmát nem érzi őszintének. Ne­veket mondott, évfolyamtársakat említett meg, akiknek az őszintesé­gében semmiképpen nem hihet, s akiknek ma „nem is akarja látni a pofáját“. Mert beszennyezik az ő „égő rekviemjét“.- Tudom, hogy ez irodalmias, de akkor is így van. Bennem most ég a fájdalom. - S végül átkot szórt a közönyösekre, nem tudni, kinek a nevében szörnyű megtorlást helye­zett kilátásba azoknak, akik nem rínak. Purgacsics azonban váratlanul le­intette.- Hallgass már egy kicsit! Zavarta ugyanis Müller magatar­tásának éle. Müller nem volt párttag, még a DISZ-vezetőségbe se került be, egyetlen számba vehető funkció­ja a reggelenkénti Szabad Nép-ne­gyedórák vezetése volt, ez azonban ebben az „észlény“-osztályban, ahol nemcsak az eminensek, de még a közrendűek is minden reggel mesz- szemenő tájékozottságról tettek ta­núbizonyságot, akár elolvasták a La­pot, akár nem, egyre lejjebb csúszott a jelentős politikai tevékenységek listáján, s mégis, Müller pártonkívüli létére minduntalan éberebb és har­cosabb akart lenni nála. Ezt nem tartotta rendjén valónak. „Hogy’ jön ehhez a kis mitugrász?“ Lovas örült ennek a hatalmi szó­nak, mert így nem kellett neki meg­védenie magát. Igaz, Müller nem róla beszélt, hanem az osztálynak a nem a kollégiumban lakó elemei­ről, de azok között, akiket említett, volt több olyan, akikkel ő barátko­zott, s akikről lerítt osztályidegen voltuk. Mint róla is, ha jobban meg­nézte valaki.- Hát, igen - mondta Miklya, mintegy kegyelemdöfés gyanánt- ilyenkor csak hallgat az ember. Nincs erre szó. Müller azonban rikácsolni kez­dett, éles, magas hangon. Hadart és hadonászott. Miklya rezzenetlenül bámult rá.- Akkor sem ismerem el akárki fiának, osztályellenségnek, polgári ficsúrkáknak, gyerekszobás úri köly- köknek a gyászhoz való jogát! Az én szenvedélyem, az én fájdalmam ne szennyezzék be krokodilkönnyek! Igenis ragaszkodom ehhez! Tartunk külön szertartást! Ennek helybenhagyása vagy elve­tése azonban már egyértelműen Pur­gacsics hatáskörébe tartozott. Lovas és Miklya legföljebb abban választ­hatott, hogy ha lesz, maga részt vesz-e ezen a külön szertartáson. Purgacsics rosszallóan megcsóválta a fejét, és fölülbírálta Müllert. Az egység szükségességére és az össze­fogás erejére hivatkozott. Azt sem tartotta kizártnak, hogy az imperia­listák a „végsőkig elmennek“ most ezekben a nehéz órákban, tehát min­denkire vár most valamilyen feladat. Müller elgondolkozott ezen.- Lehet, hogy igazad van — mond­ta megcsendesülve. Purgacsicsot ez nemcsak kielégítette, de kicsit fel is lelkesítette, és elkezdett hangosan bohóckodni. Úgy érezte, joga van erre. *- Nem tudom, minek volt a legna­gyobb: hadvezérnek, gondolkodó­nak, írónak, vagy politikusnak? Ki tudja? Ez a hirtelen komolyra váltás, amihez már kockázat nélkül hozzá­szólhatott volna, váratlanul elnémí­totta Lovast, s miközben a többiek elégikus hangszínnel latolgatták, hogy miben volt a legnagyobb- Miklya szerint hadvezérnek, Mül­ler szerint gondolkodónak, Purga­csics változatlanul nem tudta eldön­teni -, Lovasban emlékek törtek fel. Először is a pusztatúri mozi, a nyi- korgó-recsegő támlásszékeivel, az olajos padló sötétségével, amit csak az izzadt testek kipárolgása derített fel némileg. Akkoriban, 49-50-ben kezdték az egész gimnáziumot mozi­ba vezényelni. Meg kellett nézniök kollektiven a „Hajókkal a bástyák ellen“ című történelmi filmet, vala­mint Eizenstein Rettegett Iván küz­delmeit ábrázoló hatalmas történel­mi freskóját, amelynek egyik csata­jelenetekor, amikor a bősz vezér „serege“ élén hosszasan üldözi az ellenséget, az utolsó, döntő csatára, s egyre fergetegesebb tempóban vágtat a szemközti arcvonal felé, ámde sehova sem akar odaérni, vala­ki bekiáltotta a sötétben: - „emhá- kázik“, mire óriási röhögés tört ki, mely aztán már nem is ült el a film hátralevő részében. Pusztatúr min­den önjelölt humoristája hallatta a hangját. De nem lett baj belőle, mert a film ugyan szovjet volt, de történelmi, orosz, és a beköpések is megmaradtak az emháká szintjén. Pusztatúr diákifjúsága boldogan lát­ta olyannak az orosz seregeket, ami­lyennek Eizenstein ábrázolta: vad­nak, keletiesnek és szertelennek. A nagy bundákban, csizmákban, má­zsás vértekben tolongó figurák a vásznon kísértetiesen hasonlítottak azokhoz a bundás, halinacsizmás, torzonborz emberekhez, akik né­hány évvel korábban puskatussal be­lökték az ajtókat, és kivezették a lo­vat az istállóból. A pusztatúri ifjú­ság megkedvelte a szovjet filmeket, amik örve alatt jókat lehet nevetni az oroszokon. Baj abból lett, amikor a - néhány hónap múlva — „Berlin eleste“ egyik jelenetében először tűnt fel az Ő alakja, amint kiveszi a szájából a pipát, és a pipaszárral mutatja meg a körülötte álló tábornokoknak a fő csapás irányát. Ekkor Kocsis Géza, a sűrű göndör hajú nyolcadikos, aki akkor húszévesforma volt, mert egy osztályt már ismételt, akinek min­denkinél nagyobb sikerei voltak a lá­nyoknál, s ekkor is valamelyik hete­dik bés lányból bújt ki - oda jártak a „legjobb nők“ - felkiáltott: Nem valami „benyögés“ volt ez, mint annyi más előző, hanem inkább csak önkéntelenül szaladhatott ki a szá­ján. Hallotta nyilván éppen elegét a háborús években, a szülői házban, mely a Wenkheim-birtok egyik inté­zői laka volt történetesen.- A vén postarabló! Ebből nem lett nevetéshullám. Egy-két társvakkantás még felhang­zott ugyan, de aztán mély csendben folyt le a vetítés további része. S mi­re vége lett a mozinak, már Kocsis Géza is tudta, hogy végzetes hibát követett el. Másnap iskolagyűlést hívtak össze, és azonnali hatállyal kicsapták az ország összes középis­kolájából. A díszterembe kellett felmenni, és mindenkinek szavaznia kellett. Lo­vas - erre emlékezett most a legéle­sebben — az ablaknál állt, a díszte­remnek annál a hatalmas, középső ablakánál, amelyik az emelvény fe­lől is és a bent zsúfolódó tagság felől is valahogy központi helynek érző­dött. Ez a központihely-érzet még most is eleven volt benne, borzon­gást is keltett még mindig. Pedig nem volt egyetlen, aki nem emelte fel a karját. Került még öt-hat diák, elsősorban Kocsis osztálytársai, ba­rátai, akik közé ő nem is számíthatta oda magát, mert lejjebb járt. Ez persze nem segített Kocsison. A másik emlék még régebbi volt, és még félelmetesebb. Valahol Nyu- gat-Magyarországon, a háború utol­só honi perceiben. Ő még egészen kis kölyök volt, negyedik elemista, s a háború eseményeinél sokkal na­gyobb élménye volt a vasi tájszólás. Az ő pusztatúri gyerekfüle sehogyan se fogadta be, hogy a helybeliek a tyúkot tiknak ejtik, s a tojást tik­monynak. Ez sokkal különösebb volt annál, mint hogy a csomagokkal, bőröndökkel telezsúfolt parasztház kisablakos szobájába behallatszik az ágyúzás és a bombázás, és mindun­talan légiriadó van. Hogyan értesült róla: kivégzés lesz, arra soha nem emlékezett. Csu­pán arra, hogy el kellett szökniük az öccsével édesanyja figyelme elöl, mert semmiképpen nem engedte volna el őket. Fekete hajú, nyúlánk fiatal nőt kísértek végig a községen szuronyos csendőrök. Főleg suhancokból álló, megszeppent, ámuló csóva követte menetüket a község szélén levő kő­bányába. öccsének és neki egy darabon szembejött a különítmény, és a kes­keny utca túlfeléről egy pillanatra belenézett a partizánlány - mert közben ez a mivolta is kiderült róla - szemébe. Iszonyúan tárgra nyílt ez a szem, de nem nézett sehova. El kellett kapja a tekintetét róla. össze- rándult a félelemtől. Maga a halál lövellt ki a partizánnő izzó, nyitott szeméből. Délcegen, emelt fővel ment a szuronyok között. A csendő­rök nagyon komorak voltak, és nem néztek senkire ők sem. A partizánnő tíz-tizenkét lépésenként elkiáltotta magát, nagyon rekedt, küszködő hangon.- Éljen Sztálin! Ezt az egész falu hallotta, és bor- zongott. A csendőrök tűrték. A gödör pedig már tele volt kato­nákkal, mire odaért a menet. Egy tiszt elterelte a jónépet, és a nőt oda állították, ahol a legmagasabb volt a partfal. Egy másik tiszt felolvasott előtte valamit, amit nem hallhatott végig, mert közben folyton kiabált, de akármit ordított is azon az egyre rekedtebbé, sötétebbé és egyre hör- gőbbé váló hangján, a vége mindig ugyanaz volt, mint az utcán, menet közben: éljen Sztálin. Ők meg ott álltak az öccsével a gödör szélén, fent. Bekötötték a szemét, s felsora­koztak a katonák vele szemben, az intézkedő tiszt tüzet vezényelt. Le­hetett látni a golyók becsapódását a testbe. A fröccsenést. A vezényszó két taktusa közt is elkiáltotta utol­jára:- Éljen Sztálin!- Aztán elvágódott. Ült az ágyán, minha figyelte volna érvelő, vitatkozó szobatársait, és las­san valami szorongásféle kezdett rá­telepedni. Milyen sors vár őrá ebben a világban, ezekkel az éles emlékei­vel, amelyeket - ezt holtbiztosán tudta - soha nem bocsáthat bele sem ennek, sem másmilyen diákszobá­nak a közegébe. Miklya megunta a meddő vitát, vállára csapta a törülközőjét, kezébe fogta szappantartóját, borotválkozó­szerszámait, és kicsoszogott a fürdő­szobába. Lovas nem akarván magára maradni Purgacsiccsal és Müllerrel, kisvártatva utánament. A fürdőszoba üres volt. A nyolc­szögű mosdóvályúnál, amelynek egyik-másik csapja mindik el volt zárva, mert ki volt tekerve a nyaka, egyedül Miklya pamacsolta magát, a zuhanyfülkék alatt nem állt senki. Miklya egy szemhunyorítással kísért mozdulattal csendre, illetve hallga­tásra utasította Lovast, hogy a szom­szédos vécében van valaki. Lovas hozzákészült a zuhanyozáshoz.- Bő vízzel, nyugodtan - mondta gunyoros hangján Miklya -, ezek ma kihagyják... - Ugyanis máskor csín­ján kellett bánni a meleg vízzel, és igencsak rászóltak arra, aki pazarol­ta, amikor az emeleten lakó 20-25 hallgató egyszerre tódult be a mos­dóba. Lovas röhögött ezen. Miklya megcsóválta a fejét. Túlságosnak tar­totta a hangerőt. A vécéből egy álmos színészhall­gató bújt elő a lehúzás után, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna hozzájuk, kiment. Miklya abbahagy­ta a borotválkozást, és kis tükrével, pamacsával a kezében átment a bu­dirészbe, és minden fülkét átvizsgált. Aztán kijött, és odaállt Lovas elé, jelezve, hogy .csendesítse meg a víz zuhogását. Egészen behajolt a fülké­be, és elkezdte előbb csak fütyülni majd szövegesen dúdolni: „Meghalt a cselszövő, nem dúl a rút viszály, Országunk élni fog“ ... - s innen elharapta.- Ismered?- Erkel: Hunyadi László — mond­ta Lovas elégedett mosollyal. A szemük összevillant. Nagyon jó ízű melegség kezdett terjedni a szí­vük táján. Többet aztán nem is be­széltek a dologról aznap. Mire Lovas visszatért a szobába, Purgacsics már tudta, hogy tíz órakor kezdődik a fő­iskolai gyászszertartás az aulában, és hogy á fekete karszalag viselése nem kötelező, de az Ifjú Gárda-tagoktól legalábbis elvárható. Müller már le is ment a Röltexbe fekete szaiaganya- gért, ő adott neki rá pénzt mind a négyőjük számára, mert Müllernek persze megint nem volt egy büdös vasa sem. Amikor végre bejött, fél­meztelenül, üdén és vidám arccal Miklya a fürdőszobából, Purgacsics neki is leadta ugyanezt.- Kár volt - jegyezte meg Miklya. - A Röltex ugyanis ilyenkor még nincs nyitva, Müller lelécel a tízesed­del, és nekem különben sem kell fekete szalag. Purgacsics ezt az arcátlanságot egyszerűen nem fogta fel.- Hogyhogy, Miklya elvtárs? Te nem...? Miklya azonban rendíthetetlen­nek bizonyult. Előrántotta ágya alól hatalmas UNRA-papírdobozát, és egy kis vakmatatás után egy fekete nyakkendőt húzott elő belőle. Át­csapta nyakán, és összefogta gyér szőrzetű, keshedt, vékony mell­csontján. Dongáit meg lehetett szá­molni.- Én ezt kötöm fel...- Hát igen, egy nyakkendő több, mint egy karszalag - tette rá Lovas a baráti nyomatékot, s már ő is pokolian jól érezte magát. Telisza­ladt optimizmussal, maga sem tudta, miért. Talán bizony éppen azért, mert a látvány, a csikasz dongák és beszívott horpasz fölött fityegő feke­te nyakkendőcske nemcsak az ő cifra nyomorúságukat, hanem az életük diadalmas legyőzhetetlenségét is szétárasztotta itt a vaságyak, lópok­rócok szobájában. Müller csak az áprilisi ösztön­díjosztás után tudta megadni Purga- csicsnak a gyászkarszalagra kapott tízest. Pedig nem vett karszalagot, máshol sem. Úgy kellett kunyerál- niok a színházi rendezőktől. Mint mondotta, egyszerűen kifolyt a ke­zéből a pénz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents