Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
MÁRAI SÁNDOR A KOR KÉRDEZ Mindig is volt egy furcsa, rossz érzés bennem (vagy hiányérzet), valahányszor szóba került az első Csehszlovák Köztársaság magyar irodalma (vagy korabeli szóhasználattal: a szlovenszkói-magyar irodalom), s ez az érzés a korabeli műveket olvasva csak fokozódott. Valahányszor az a bizonytalan és lehangoló tudat kerülgetett, mintha temetőfeltárás részese lennék, mintha régi, porladó csontokat exhumálnék egy eldugott, gazverte temetőben, ismeretlen és rosz- szul ismert, legendák szürke porával belepett régi fotókat nézegetnék, ősökét, akik arcképe sokkal régebbinek, fakóbbnak tűnik, mint amilyen valójában. Ez a furcsa érzés nyilván megmagyarázható és tisztázható, bár nehéz lenne eldönteni, melyik a nyomosabb ok: a provincializmus, vidékiség fullasztó sóhaja, a megszakadt folytonosság hiányérzete, vagy egyszerűen a tudat, hogy az az irodalom, amely nem közhasználatú, óhatatlanul kipereg az idő kegyetlen rostáján, fényét és funkcióját veszti, hatványozottan távolabb esik mindennapjainktól, mint talán érdemelné. Mert a két világháború közti szlovenszkói magyar irodalom, akárhogyan is szépítjük, filológusok és irodalomtörténészek „munkagödrévé“ süllyedt, az irodalomelmélet tárgyáva sorvadt. Lehet, csupán világnézeti kérdésről van szó, arról, hogyan kezeltük a háború előtti irodalmunkat, milyen szemüvegen keresztül néztük, mit vállaltunk belőle, hogyan tettük közkinccsé, avagy hogyan hallgattuk el. Hangzatos című antológiák jutnak eszembe, amelyek jelenlétről, folytonos időről dudorásztak, miközben nevek, életművek ítéltettek feledésre, kicsinyes viták merülnek fel arról, ki volt a nagyobb költő: Győry vagy Forbáth, miközben az iskolai tananyagban a prózairodalmat jószerével csak Sellyéi József: Lósorozás Gádoroson című novellája képviselte. Pusztán szemlélet és világnézeti kérdés lenne tehát egy kor irodalma, amelybe Mécs László, Márai Sándor neve nem illett bele? Vagy egy idő után minden kisebbségi irodalom egyfajta rezervátumnak tekintendő, amelyben furcsa, kihalásra ítélt állatfajok éltek? S mi lesz, ha egykor - mondjuk, egy új vízválasztó utáni korban*- ugyanígy bánnak (és bánnak el) a mi mostani irodalmunkkal? A folytonosság, illetve annak hiánya tehát nyugtalanító, s egyben megkerülhetetlen, bármily csalókák a külső jegyei. Mondhatnók: nyomasztó tehertétel, de szorító szükség is - önvizsgálatra, folytonos átértékelésre sarkall. Az első köztársaság szlovenszkói magyar költészetéből ezért, ha csak szemelvényesen is, igyekeztünk olyan verseket kiválasztani, amelyek a kor, a korabeli életérzés, az „akkori“ költők mának is érvényes üzenettel bíró hangjait küldik felénk. ítélje meg az olvasó: a mi költészetünk-e ez, vagy csupán távoli üzenet? A verseket a Szélén az országúinak című antológiából válogattuk, amely a Regio Könyvek sorozatában a közelmúltban jelent meg Budapesten, s amely a csehszlovákiai magyar líra hetven évéről nyújt áttekintést (1918 - 1988), Tóth László hozzáértő, körültekintő válogatásában. A kötetet lapunk valamelyik hétköznapi számában bővebben is ismertetjük. Kövesdi Károly KOMLÓS ALADÁR Állatnak lenni Jó volna állatnak lenni, karcsú, elegáns jaguárnak. A plasztronmellű, jótermetű dandyk és a víg nőstények világát tartani naivul minden világok legjobbikának s a szépséget, a tapadó táncokat, a bárok frivol röhejét egyetlen értéknek. - Mert, jaj, mire jó sarokban gubbasztani ki-se-bontott zászlók tört rúdjával kezünkben, hamvukbaholt próféták csapatában, a beleinket vizsgálni és fájni, hogy a söröző bugris uralkodik, tökfilkók kukorékolnak fölöttünk. S a trágyadombon, hol életünk eltotyogjuk, egyre nagyobb a sötétség. (1924) VOZÁRI DEZSŐ Előhang egy verseskötethez Vergilius fegyvert és hőst dicsért még, Petőfit zord honszerelem gyötörte, Petrarca Lauráról faragott verset, dicsérve báját és haját, a lengét. De elpihentek már a nagy szavak ma, érve lehulltak, mint az őszi körte, én nem látok se hőst, se Laura nincsen. Látok sóskiflit, önborotva-pengét. cugoscipőt, pápaszemet, szivarkát, éhséget, szomjat, kulcsot és hajókat, a hídon látok öngyilkosjelöltet és látom őt, mikor kihúzzák holtan, látom a gyárat, melynek gépe néma, virágot, melynek szirma egyre kókad, sorsokat látok, szennyet és poloskát. Ne vedd zokon hát, hogy erről daloltam A kankalinról és a holdsugárról nyafogni jobb lett volna tán valóban, hullahegyeken lépve énekelni a halhatatlan, megdicsőült lelket. Vergilius fegyvert és hőst dicsért még, én alvó koldust láttam téli hóban, így múlnak percek, órák, ezredévek, a kor kérdez és a költő felelget. (1935) FORBÁTH IMRE Trója Piros gyom nő a parton. Békát s ganajt Bőven találni. Trójába komp visz át. Színek. Szimmetria. A túlsó part, Mint az innenső. Nem lelsz itt hibát: A tök virágzik. Az ágon szilva lóg, S madárka szól a magas jegenyén. Vasárnap délután. Kirándulók, Mint zsírcsöppek a leves tetején. t A vendéglőből hagymaillat árad. Zene szól. Úgy élünk itt, mint vízben a halak, Lassan kint este lesz. Trója bűzlik, mint egy ól, S most már mindent szabad... Piros gyom nő a parton, és szerelmesek Csodálatos ütemre párzanak. A csillagok bámulnak: kíváncsi szemek A lila lánggal égő hold alatt. Cassovia (Metszet, 1928) A spájzban szőlő lógott és dió, A Hradován méterre állt a hó. Egyszer Rákóczit hozták haza reggel, Kézenfogva vitt apám a menettel. A dóm úszott a ködben, mint egy várrom, Valami nagy és biztos e világon. Kapuja fénye ködös és opálos, Körülötte él halkan a kicsi város. S a püspök egyszer kis, puha kezével Megsimogatta arcomat a réten. Egyedül sétált, vagy egy kanonokai, Bojtos kalapban és egy görbebottal, Mint egy igazi pásztor, aki kémlel, Hogy báránykái nem futnak-e széjjel? Jaj, hol a pásztor és hol a nyáj is? Május végén a Bankón volt majális. (Csak így tudom már, rímbe rakva, mint a Játékkockán a képbe rakott minta, Kirakni rajzod, régi Kassa, álom, Fakult kis rajz e vad, színes világon.) Fakult kis rajz, a színe mit se hoz ki, Itt baktat a sánta kovács, Kukovszki, * Úgy járok én e hanyag rajzban, kedves, A rajz még tustól s könnyeimtől nedves. Hová kallódott íz, szín, illat, emlék? Van is, már nincs is, élet még, s már emlék. Ami íz volt és illat, ennyi már csak, Valami szédült és gonosz varázslat. Félsz áthajolni párkányán e görnyedt Toronynak, miben élsz, mert lenn a szömyebb Lomtárban, mint ütött szemét, hevernek Kedveseid, emlékeid, s a dermedt Távolban úgy néznek, mint régi képen A halottak - szörnyű penész a képen, Évek penésze, piszok és szemét! Már elfeledtem barátom szemét. Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett Városról néha együgyű fametszet. (1928) MÉCS LÁSZLÓ Babonás csend Ettől a csendtől meg lehet süketülni. Az idegek erdeje zúg. Az égre sárgán feljött a halálfej. Egy őrült piros lámpával szaladgál az erdőn, botorkál, bukdácsol az emberi Öntudat. A kísértetek most indulnak vadászni. Nyilazottan vérzik az emberi Öntudat. Vörös vízesés. Zuhog a vér. A kápolnában megszólalt a lélekharangé Zokogva kongat az emberi szív. Az idegek erdeje zúg. Ettől a csendtől meg lehet bolondulni. (1930) GYŐRY DEZSŐ Hegyi szél a Dunánál Fönt zúg, lent súg. A dunatáji ember hol égboltot zúz, hol meg sírni sem mer, rongy civódások nap-napmenti sója, nagy szusz, kis ugrás tette koporsója, s bár sorsa egy nép sorsának a tété, egy pohár vízben háborog a léte, hidat verhetne s csak az árkot ássa, gyakran felejti, mi a hivatása, a vágya hűdőtt, nappalai esték, eszi, roncsolja a börtönbetegség, s míg testvérkéztől fojtva dől a rögre, a szélben mintha Európa hörögne. (1936) (1930) A hármast diákszál manzárdszobájá mélyiség egy vi cius első napja esténként az ág gódott“. Elkom orvosi bizottsáj és Lovas, akik bői felismerték, tok is lehetnek, egymást feljele figyeltek. Nyih tűk, hogy ezze nem lehet vici ennyire aggódd negyedik lake - gyomorgörcs< tanulni, mindu leszaladt a tál friss hírekért préselniük mag érzésfélét, s tar hangos szótól, i vízválasztó gyá a hármasba. E közömbösek, E nak Érte, akko a színiakadémi Aggódni viszoi lyért, akinek közömbös szár héz, különöset nek, akik elad egyszerűbb, rui merték. A hírt, hogy lezárult, mert személyes rém be Lesvári, a r ző, aki nemcsa nem szállóbizo der, mint a le aki tudása hézi ködte be. Csak az ajtóban. Ők az ágyukban v hét. A hajnali a rádió a tragi ség: a négy d nem volt rádi futotta.- Meghalt - sorban Purga „csak dramt ugyan, de akir szállótaggyűlés számolni kell v Müller kipat ha neki akarna - Nem igaz, Aztán vissz hirtelen, amily és a fal felé f< dett. Rázta a si székelt. Müller ve a saját agg és attól félt, en az osztályban, jól a megjegyí rázta meg az orvosok tavaly a hite benne, vány körül. E aggódni. El is h kezik, egyenlít Purgacsics f( ta a két térdét Lesvárit. Aztá # a lópokrócra, £ Lovas egy i gyón hatásosat felkönyökölt, | ebben a kénye ban, ha nem k rájött, hogy ne nyed fekvés, k: lehajtotta a fej ami a nyáron most meg már ember lába fejt azt is ezzel pá: az elmélkedés nek és gyászna hogy ennyi el ezt már csak dolta. Miklya alvá: pillantott, és U és mindent ha felkelni.“ „Mo lelő hozzáállás Lesvári kim maga után az tetszett neki í magatartása. ^ hitte el, a több tak semmit. „ - gondolta, n könyvmolyok, Valójában az b hogy a magat nulni-, utánozr feljelentenivak Lovas egy ágya szélén bi úgy érezte, mi mára a mégjn! tartást: beledui ba, és súlyos ment. Becsuk:
