Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
uBUJpSBfl 5 1990. IX. 21. Jan Werich, a művészetéről és haladó gondolkodásáról világszerte ismert cseh színész és filmszínész a prágai tavasz hónapjaiban is hű maradt önmagához. A Kétezer szó aláírásáért a „konszolidálás“ időszakában a hatalom bitorlóinak kegyvesztettje lett. Bizonyára rossz pontjai közé sorolták az Állami Zsidó Múzeumban 1968-ban megrendezett Millennium ludaicum Bohemicum megnyitóján elhangzott beszédét is, amelyet a Reporter című cseh folyóirat csak most, több mint két évtized után közölhetett. Szövegét jelentéktelen rövidítéssel közöljük. A NEMZET ÉRTÉKÉT NEM TERÜLETI, HANEM SZELLEMI NAGYSÁGA HATÁROZZA MEG • AZ OSTOBASÁG AZ EMBER LEGNAGYOBB ELLENSÉGE • A TÚLERŐVEL SZEMBEN A SZELLEM EREJÉVEL ,,Az Állami Zsidó Múzeumban megnyílik egy állandó kiállítás, amely azért fontos és érdekes mindannyiunk számára, mert bemutatja a csehországi zsidók ezeréves történetét és hozzájárulásukat a cseh országrészek kultúrájának fejlődéséhez. Remélem, hogy a Millennium ludaicum Bohemicum kiállítás olyan ismertté válik vagy válhat, mint például néhány évvel ezelőtt a Nagy Morva Birodalom nevű kiállítás. 1966-ban a zsidók prágai letelepedésének jubileuma körűi gyűrűző vitában a bosszúságot nem is annyira a történészek, mint inkább a politikusok okozták. Nem is azon vitáztak, mikortól számítsák az esélyt, a gondot inkább az okozta, hogy 1966-ban külpolitikánk saját problémáinktól is fokozottabb mértékben függött barátaink, sőt üzlettársaink problémáitól. Amint ismeretes, a vásárló az úr. A rossznyelvek akkoriban azt rebesgették, állítólag az arabok, az asszírok, a föníciaiak, a jor- dániak, a núbiaíak és a perzsák nem szükségszerűen lelkendeznének, ha a zsidók a millenniumra a világ minden tájáról hozzánk zarándokolnának, mert veszélyeztethetnék a pil- zeni palackozott sör hosszú lejáratú hitelre történő eladását. Esetleg olyan ajándékainkat is visszautasíthatnák, amilyenek például a különféle petárdák, gyutacsok és röppentyűk, amelyeket azokban az országokban akkoriban oly előszeretettel használtak Allah és prófétája Nasz- szer dicsőítésére. Mindennek tetejébe bekövetkeztek a közel-keleti események. A látogatók részvételének kizárólag a baráti országok táborára történt korlátozása a kiállítást megfosztotta eszmei és anyagi értelmétől. Ugyanakkor a rendezők, s végeredményben a javaslók számára se volt fontos a dollár. Egyes-egyedül arról volt szó, hogy egyfelelől a zsidók mai utódai, akiknek ősei a X. század derekán országrészeinkben új hazára leltek, a millennium alkalmából megismerkedjenek barátaikkal a világ minden tájáról, s ez a kulturális esemény országunk, hazánk, államunk jó hírnevét gyarapítsa. Eldicsekedhettünk volna azzal, hogy országunkban voltak és vannak a kultúrával és az emberiséggel összefüggő, számunkra a múltban és ma se idegen, nálunk már évszázadokkal korábban meghonosodott demokratikus hagyományok. Másfelől Marx egyes tanítványai - a szerencsétlenek talán nem is tudják, hogy Marx nem goi volt - épp e hagyományok felelevenítését, újjászületését akarták megakadályozni. Más szóval mindenáron a peshedés meglevő állapotát próbálták életben tartani. így végül ma a Millennium ludaicum Bohemicum kiállítást az eredeti szándék szellemében nyithatjuk meg. Napjaink szóhasználatával élve elmondhatjuk, hogy megkezdjük a rehabilitálást. Én azonban e szó használatát a lehető legkisebb mértékben korlátozom, mert szerintem a rehabilitáció nem olyan valami, ami a törvénnyel ellentétben megtörtént dolgokat jóvátehetné. Bizonyos eljárásokat helyrehozhat, javíthat, de nem teheti jóvá. Apontat- lanságokhoz vezető szabályok pontos mértékét ma már minden jó komputer vagy elektronikus agy meghatározhatja, ezt az embernél is pontosabban és gyorsabban elvégezheti. De nem teheti jobbá az ember lelkiismeretét. A lelkiismeret felébreszthető, de senki semmit nem tehet jóvá, mert a halottat nem támasztod fel, az elveszett éveket nem adhatod vissza és a félelemtől átvirrasztott éjszakákat nem változtathatod a gondtalanság édes álmává. Ennek ellenére is elismerem, hogy a rehabilitálás valóban szükséges. Ezzel egyaránt tartozunk az áldozatoknak és önmagunknak is. Önmagunknak mint nemzetnek, államnak, népnek. Mint embereknek. Viszont úgy vélem, hogy a gépies bírósági rehabilitációval párhuzamosan kellene haladnia a szellemi rehabilitációnak. A lelkiismeret, a gondolkodás és valamennyiünk, közösségünk rehabilitációjának. Egy dolog mégis zavarja álmaimat. Mégpedig olyankor, ha elkezdek tűnődni, vajon kik voltak az annyi panaszt kiváltó sötét kor előidézői. Végül is mindenkor arra a megállapításra jutok, hogy csak csehek és szlovákok lehettek. Mert milyen nemzetiségű volt az ügyész? Vagy milyen nemzetiségű volt az a férfi, aki a vörös jelző kapcsolóját lenyomva jelt adott az ügyésznek, hogy a vádlott eltéri a betanított vallomástól, ezért el kell napolni a tárgyalásokat? Rettegek végiggondolni, hogy valamennyien valóban csehek és szlovákok voltak. Ugyanúgy, mint azok is, akik a jelzö- és lehallgatókészülékeket beszerelték. És azok a bőrkabátosok és egyenruhások is, akik oly durván viselkedtek a gyengékkel és a tehetetlenekkel szemben. Hát a fogházörök? Meg a besúgók? És a spiclik? A kérdéseket hosszan sorolhatnám, de mindenkor oda lyukadnék ki, hogy valamennyien csehek és szlovákok lehettek, bár mindannyian olymódon próbálunk lelkiismeretünkön könnyíteni, hogy ezek nem mi, hanem ők voltak. Úgy vélem - bár ez nem valami népszerű gondolat hogy ebbe a szennybe legalább egy picikét mindannyian belemártottuk az ujjúnkat. Éppen ezért mindannyiunknak el kell sajátítanunk az emberi és demokratikus, a humánus és logikus gondolkodást. Nagy feladat előtt állunk, mert megvalósítása valamennyiünket érint, viszont köny- nyen halogatható, sőt színlelhető is. Mert ha egyszer nagy nemzetté akarunk felnőni - s a nemzet nagyságát nem területi, hanem szellemi nagysága határozza meg akkor semmi más nem marad hátra, mint önmagunk kiművelésén fáradoznunk. Az ostobaságot tartottam és tartom az ember legnagyobb ellenségének. Az ostobaság szülte az antiszemitizmust. Nem vagyok annyira művelt, mint Sartre úr és más bölcsészek százai voltak, így nem is vagyok képes az antiszemitizmus gyökereinek feltárására és megvilágítására. Ám ösztönszerűen és biztosan tudom, hogy az antiszemitizmus az emberiség szerencsétlenségének egyik főbenjáró oka. Egyáltalán nem azért, mert a zsidóknak árt, de a butáknak, a rosszakaratú ostobáknak, a becstelen és rosszra hajlamos gyáváknak lehetővé teszi, hogy megszabaduljanak alsóbbren- dúségi érzésüktől. De a megérdemelt alsóbbrendűségi érzéstől soha se szabadulhatnak. Annál kevésbé, mivel továbbra is zsidógyűlölők maradnak és az antiszemita alapjában véve szerencsétlen ember. Az antiszemitizmust nem a zsidók váltják ki, mert nem róluk van szó, mivel - ha nem tévedek Sartre mondta -, hogy amennyiben zsidók nem lennének, az antiszemitát ki kellene ötleni“. Természetes, hogy a nácizmus elkövette embertelenségek után az antiszemitizmus nyílt hirdetése nem lenne se bölcs, se előnyös. Ezért a megvesztegethető és a megriasztott újságírók, ostoba ideológusok újonnan kiötlött szavakkal helyettesítik az antiszemitizmus fogalmát, így azután egyfelől hivatalosan koszorút helyezünk a fasizmus halálra kínzott zsidó áldozatainak sírjára, másfelől Izraelt agresszornak nevezzük. Ez úgyszintén lehetővé teszi, hogy a koncentrációs táborokat Oswiecimben - az ország nevét mellőzöm - rendbe hozzuk és a náci gyilkosok áldozatai emlékére emelt csakhogynem örök - emlékművekként mutogassuk, ugyanakkor a cionistáknak nevezett professzorokat és tudósokat elbocsátották az egyetemekről, az írókat pedig némaságra ítélték. Ha nem lenne annyira visz- szataszító, nevetségesnek tűnhetne az az elképzelés, hogy azt a nemzetet nevezzük agresszornak, amelyet egy szomszédos ország elnökének szavai szerint a tengerbe kellett volna szórni és ki kellett volna radírozni a térképről. Izrael férfiai és asszonyai azonban fegyvert ragadtak, és vereséget mértek az idegenből kapott legkorszerűbb fegyverekkel felszerelt támadóra. Három nap alatt kényszerítették őt riadt vereségre emlékeztető menekülésre. Tették ezt munkások, földművesek, értelmiségiek és gyermekeik. Ők voltak azok, akik visszaverték a támadót. Annál is inkább, mert az antiszemitizmust helyettesítő fogalmakat a földgolyó ,,leghaladóbbnak“ és „legigazságosabbnak“ kikiáltott országai felől dúló szelek hozták hozzánk. Egy amerikai közmondás szerint mindenféle emberre szükség van, hogy a földet benépesíthessük. A világon mindig több az ostoba és a műveletlen, mint a rátermett és művelt ember, ha rátermettség és a műveltség között nincs is mindig közvetlen összefüggés. Én sok művelt ostobát ismerek. Voltak és még sokáig lesznek antiszemiták. Ha ma itt a fasizmust szülő antiszemitizmusról beszélek, nem azért teszem, mintha a zsidókat pártolnám vagy őket akarnám védelmembe venni. Hál’ Istennek a zsidók bebizonyították, hogy meg tudják és meg is akarják magukat védeni. Amikor Tomás Garrigue Masaryk professzor úr a Hilsner-ügyben elkötelezte magát, egyes ostoba csehek a zsidók bérencének bélyegezték őt. Masaryk erre állítólag azt válaszolta, hogy nem a zsidókat védi, hanem a cseh embert akarja megóvni a butaságtól. Szebb kifejezés erre aligha akadna. Mindenkor elleneztem az antiszemitizmust, mert a múltban és ma is saját ellenségemnek tekintem. A történelem, főképp pedig az utóbbi harmincöt év története meggyőzött arról, hogy az antiszemitizmus a fasizmus előőrse. Mindkettő célja az erőszak, az elnyomás, vagyis az imperializmus. A zsidóság soha nem volt az erőszakosok nemzete, a zsidó kultúrában semmiféle humánumellenest sem találhatunk. Amit ma az emberiesség keresztény megnyilvánulásának nevezünk, annak a zsidóság történetében megvannak az ősi példaképei. Megítélésem szerint a zsidók soha nem voltak és ma sem valamiféle különös emberek. Mindig normális emberek voltak a nem normális körülmények között. Az őket körülvevő túlerőt a szellem erejével igyekeztek egyensúlyozni. így van ez a cseh zsidók esetében is. Tudják, nincs szükség a földünkön született zsidó kultúra cseh szellemi nagyságának felsorolására. Büszke vagyok arra, hogy hazánk fiai között olyan nevek találhatók, mind Sigmund Freud vagy Gustav Mahler, Max Brod, Franz Werfel, Franz Kafka, Richard Weiner, Rudolf Fuchs, Egon Erwin Kisch, Otto Gutfreund vagy Karel Polácek, Bedfich Faigl, Alfréd Justitz, Egon Hostovsky, Karel Ancerl és régebbi korok, valamint napjaink más kiváló művészei, tudósai és írói. Ezért gondolom, hogy a rehabilitálást önmagunknál kell elkezdenünk. Meg kell tanulnunk demokratikusan gondolkodni, mivel ezt részben elfelejtettük, részben pedig nem is volt időnk elsajátítására. Ezt azért kell megtennünk, hogy elnyerjük szabadságunkat azt az emberi szabadságot, amelyet magunkban hordunk, vagy mindenkor magunkban kellene hordanunk. Ezt követően talán majd világosabban látjuk, hogy az antiszemitizmus ennek a szabadságnak az ellensége, s addig szabadok sem mi, sem a szlovákok és senki más nem lehet, amíg a világon minden ember, tehát a zsidók is szabadok nem lesznek. Amíg a zsidók élete és léte nem lesz biztonságban, addig a. világon se lesz szabadság...“ Jan Werich az antiszemitizmusról A FAJI GYŰLÖLET EGYIK MEGNYILVÁNULÁSA A POZSONYI FALAKON Méry Gábor felvétele
