Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-21 / 38. szám
ZUZKA NAGYON SZERETI KOMRSKA DOKTORT AZ ÖRÖM PILLANATAI (Méry Gábor felvételei) ami tolókocsiban nem egyszerű feladat. .-Az intézetünket rendszeresen látogató gyermekorvos - vette át a szót dr. Pavol Komrska - nem képes ellátni gyerekeinket. Vannak elképzeléseink a jövőnkröl. Nem csupán gyermekgyógyászra, hanem gyermekneurológusra is szükségünk lesz. A hozzánk érkező gyerekek pszichológiai és neurológiai vizsgálatai felületesek, s ez nehezíti pedagógusaink munkáját. Szeretnénk önállóak lenni, egyedül gazdálkodni azzal az összeggel, amit az államtól kapunk. Az intézet költség- vetése évi másfél millió korona, bevételeink (60 000) a szülök térítéséből származnak. Valamennyien jól tudjuk, mi kellene fenti fekvő betegeinknek: gondos személyzet és intenzív rehabilitáció. A lentiek - a naponta bejárók ellátásával nincs különösebb gondunk, munkatársaim eredményesen dolgoznak. Külön öröm számomra, hogy kiváló ötletekkel, segédanyagok készítésével teszik érdekessé a napi foglalkozásokat. Ügyszeretetük bizonyítéka az is, hogy a beteg gyerekekkel október elsejétől ötnapos erdei iskolába indulnak.- Ugye, anyukámék eljönnek értem? - szegezte nekem a kérdést, ki tudja hányadszor már, az örökké nyugtalan Zuzka. - Biztosan - közöltem vele mosolyogva. - Akkor jó- futott a szoba másik sarkába, ahol örömében (?), ha nem -inti le a gyógypedagógus, ütlegelni kezdte volna egyik társát, ökölbe szorult kis keze kiegyenesedett, s ütés helyett simogatásba ment át. Az agresszivitás, tetteik ellenőrzésének hiánya - betegségük egyik jele. Ezért kell lekötni felszabadult energiájukat, s mindent megtenni azért, hogy minél előbb képezhető- vé váljanak. Arra kell gondolnunk, mi lesz velük, ha majd felnőne!), s nem állnak mellettük a szülők? - közölte gondterhelten. - Az emberek többsége, az egészségesekre gondolunk, nem is sejti, milyen itt az élet. Sokan a fizikai megterhelést köny- nyebben bírjuk, mint a pszichikait. Ezért nem csoda, ha az intézetben dolgozók néhány év múlva köny- nyebb munka után néznek - magyarázta Margita Bartaloáová főnővéc.- Igaz, az anyagi elismerés is várat magára, sőt félő, hogy a segédápolónőket, akik nélkül elképzelhetetlen a magatehetetlenek ellátása, most alacsonyabb bérkategóriába sorolják! Az intézetben eltöltött néhány óra alatt nem is vettem észre, mikor oldódott fel gyomromban a görcs. Az épületből kilépve kinevettem magam korábbi félelmeimért. Az ágyban fekvőket, a tolókocsiban ülőket egyáltalán nem zavarta jelenlétem, sót voltak, akik hanggal, mozdulattal tudtomra adták - s megértettem „szavukat“ máskor is meglátogathatom őket. A világról nem tudó, magatehetetlen betegek ágyánál pedig-rádöbbentem, mit is jelenthet a szülőknek, hogy van kivel megosztaniuk gyermekeik ellátásának gondját. Hogy vannak, akik a hét öt napján szinte sajátjukként őrzik létüket. Péterfi Szonya Lacika 16 éves, autóbaleset következtében bénult meg, s intellektuálisan egy kisgyerek szintjére süllyedt. Pedig kitűnő tanuló volt - sírta el magát, majd kissé megnyugodva elpanaszolta, fiának több gyógytornára volna szüksége. - S ha logopédus foglalkozna vele, javulna a beszéde is - állította. - Sajnos, Szlovákiában nincs olyan rehabilitációs intézet, ahol önellátásra tanítanák meg a gyerekeket. Kár, mert ez volna az igazi segítség. Elmondta azt is, mennyi veszö- déssel jár, ha betegség esetén körzeti orvoshoz kell elszállítania fiát, ■ Görcsbe rándult gyomorral léptem át a pozsonyi szociális intézet kapuját. Féltem attól, hogyan fogok tudni szánalom nélkül beszélni azokkal, akiknek nem hiányzik a szánalom, a részvét. Akiknek „csak“ arra van szükségük, hogy végre emberszámba vegyük őket akkor is, ha szellemileg és testileg sérültek. A szociális intézet 25 lakója ugyanis gyermekagybénulásban szenved. A szörnyű kór nemcsak végtagjaikat, hanem agyukat is megbénította. Kétségbeejtő, hogy a gyerekek többsége az agykárosodást szülés közben szenvedte el, de vannak, akik baleset következményeit viselik egy életen át. AKIK A SZELLEMILEG ÉS TESTILEG KÁROSULT GYEREKEKET NEVELIK • NAPONTA 300 PELENKA • MUZIKOTERÁPIA • HIÁNYZIK EGY REHABILITÁCIÓS INTÉZET- Sokáig úgy hittem - mesélte a négyéves Krisztina anyukája -, hogy csak én tudom ellátni gyermekemet, hogy nekem sikerülni fog a lehetetlen... Eszünkbe sem jutott, hogy lemondjunk a kicsiről, s örökre intézetbe adjuk. Amíg erőmből futotta, otthon tartottam. De van még három egészséges gyerekem... A lányom az intézetben eleinte sírdogált, idegen volt számára a környezet, félt az új arcoktól. Most, amikor hétfőnként átadom az ápolónőnek, nem sír, s péntekenként - hiszen hétvégére hazahozom - öröm csillan a szemében és mosolyog... Átvállalják a terheket-Az első betegek 1987-ben érkeztek intézetünkbe. 1989 októberében költöztünk végleges helyünkre, egy átépíteti óvoda épületébe. Célunk: segíteni a sérült gyerekeknek éppúgy, mint szüleiknek, le akarjuk venni a terhet az édesanyák válláról- tájékoztatott dr. Pavol Komrska, az intézet vezetője. - Huszonöt magatehetetlen betegen kívül nyolc ugyancsak agybénulásban szenvedő, járó gyereket is gondozunk, őket a szülők hozzák el naponta. Felváltva gyógypedagógusok foglalkoznak velük. S mivel kíváncsiak voltunk a hogyanra, a földszintről az emeletre tartottunk, ahol muzikoterápia folyt. A teremben a tolókocsikban ülök elmélyülten hallgatták a zenét, a járó betegek a szőnyegre kuporodva eleinte megpróbáltak odafigyelni, ám betegségükből eredően nem maradtak nyugton. Hangoskodtak, asztal alá másztak, a legkisebb, az ötéves Ferike (kétévesnek néztük) Hana Lajoéová gyógypedagógus ölébe kéredzkedett. - Gá-gá-gá - utánozta Tánya, Zuzka és Krisztián a hallottakat, de Janka és Mat'ko megmakacsolták magukat, nem válaszoltak. - Egyelőre még nem képesek válaszadásra, ám hiszem, néhány hét vagy talán hónap múlva másképp reagálnak majd. Nem biztos, hogy beszélni fognak, de szemükkel, apró mozdulatokkal biztosan tudtomra adják, értik, mit akarok tőlük. Talán hihetetlen, amit mondok, de attól, hogy testi és szellemi fogyatékosok, még érzékeny emberek, akikkel érdemes foglalkozni- magyarázta lelkesen. Jó volt látni a klasszikus zenére koncentráló fiatalokat és a lambadázó, „táncoló" tolókocsisokat.- Dada néni! - örvendezett a nyugtalan Zuzka kedvenc tanítónője láttán, s a nyakába csimpaszkodott. Dagmar Krompaská gyógypedagógus megsimogatta a kilencéves kislányt, majd a kis csapat minden egyes tagjához szólt egy-két jredves, érdeklődő szót. - Jelenleg a fekvőrészlegen nincs pedagógus, s habár nem a mi munkánk; mégis foglalkozunk velük. Naponta el kell ismételtetni a megtanultakat, s amikor már az a néhány kifejezés rögződött bennük, akkor újjal lehet kísérletezni. A kívülálló számára felesleges fáradozásnak tűnhet mindez, de mi valljuk, a fekvőkkel is foglalkozni kell. Hátha... A fekvők között A kórházi ágyak láttán halkabbra fogtuk a szót, nem akartuk megzavarni a gyerekek nyugalmát. - Nyugodtan beszélgethetünk, - fogadott az osztályon Vlasta Matrková ápolónő és Katarina Mladá segédápoló- nő, - nem figyelnek ránk, illetve nem értik, miről van szó. - Katarina asz- szony a napi teendőkről elmondta, hiába vannak nyolcán, az osztályon a nap folyamán tulajdonképpen csak négyen dolgoznak, hiszen ketten éjszakások, ketten pedig az éjszakai szolgálat után pihennek. - Fekvő betegeinket naponta többször pe- lenkázni, fürdetni, öltöztetni, etetni kell. De oda kell figyelni arra is, lélegeznek-e. És a simogatás sem maradhat el. Artikulálatlan hangokra lettünk figyelmesek, a hang irányába fordultunk. A tolókocsiban ülő, hosszú hajú Barbara jobbra-balra dülöngélt, mintha mondani akart volna valamit.- A tükrödet akarod? Fésüljelek meg? Hát persze, tetszeni akarsz a vendégeknek - nevette el magát Katarina Mladá, aki a kislány mimikájából kiolvasta, mit is akar tulajdonképpen. - A gyerekek többsége, amit tudtunkra akar adni, tudtunkra is adja. Hangokkal, mozdulatokkal, vagy csak egy fejbólintásspl. Persze nem mindig ilyen békés itt az élet, mint amilyen ma. Gyakran, ki tudja miért, betegeink éjjel-nappal teli torokból ordítanak. Ilyenkor nem segít a simogatás, a kedves szó, erős nyugtatókkal kell lecsendesiteni a háborgókat. Nézzék csak meg- váltott témát, s mutatott büszkén a fekvő gyerekekre. - Annak ellenére, hogy mozdulatlanok, egynek sincs felfekvése. A párnák közül egy hang szállt felénk. - Én tudok énekelni is - közölte, miután szótagolva bemutatkozott a 14 éves Zuzka. S amikor elénekelte a kis dalt, tapsot kért a produkció végén. Amint kié- rezte hajlandóságunkat, produkálni kezdte magát, verset mondott, sőt, „rajzolt is“. Hogy a rajz girbe-görbe vonalakból állt csupán, nem zavart senkit sem, mert az ő esetében is a szándék, az akarat a mérvadó. Erőm fogytán- A fiamért jöttem, orvoshoz kell vinnem - készítette a fia táskáját az egyik anyuka. Elmondta, elvált, gyerekéről egyedül gondoskodik. - Hét évig otthon voltam vele, de most már erőm fogytán. Nehéz volt a döntés, de januárban elhoztam az intézetbe. Fényképkiállítás. Az egyik képen síró-rívó kisfiú. Valami bánat érhette, mert „eltört a mécses“. Könnyei végigfolynak az arcán, fölgyülemlenek szája szögletében, lecsurognak az álián. De mintha a könnyeken át figyelne valakire. Talán az édesanyjára, aki kedves szavakkal csitítgatja? Vagy valaki másra? Ki tudja. Annyi bizonyos, hogy a könnyek mögött már készülődik a mosoly, s majd fölröppen, mint a pillangó. S akkor rendbe jön minden. Könny. Mi a könny? A lexikonokban ez áll róla: A könny- mirigy váladéka, gyengén lúgos hatású. Nedvesíti ésmöblí- téssel védi a szaruhártyát... A magyar nyelv értelmezőszótára így magyarázza: A könnymirigy váladéka: átlátszó sós nedv. Ennek (valamely erős érzelem, fájdalom, meghatódás, öröm hatására) fokozott mértékben vagy bőségesen termelődő, látható mennyisége, a szem sarkában összegyűlő vagy kicsorduló cseppjei: könnycsepp. Ez a könny... és még valami: érzelmeink, szívünk-lel- künk háborgása, amelyet nem lát senki, csak a könnyek árulkodnak róla. Olvastam egy elgondolkoztató verset Vinoku- rovtól. ő is a könnyről beszél, úgy ahogyan az a költő beszélhet, aki eltöprengett már erről: Picasso széttördelte a világot részeire. Hajrá! Repüljenek törmelék téglák, cafatok, szilánkok, forgácsok, rostok, zúzott cserepek! Belefáradt. Sétálni ment, s vidáman már újabb csínyen törte a fejét. Kocsma. Belép. Egy könny ragyog magában. Nézi: egy könnycsepp. Ezt tördelje szét! (Rab Zsuzsa fordítása) Könny, könny! Mennyi könnyező szemmel, sírásra ránduló arccal találkozunk egy életen át. Mennyi embert késztet sírásra az élet, a csalódások, fájdalmak. Amennyi könnyet elsírt már az ember évezredek óta, kitelne belőle egy óceán. S a könny tovább folyik, örök- kön-örökké. D. Gy. 1990. IX. 21. ilasúrnap
