Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-21 / 38. szám

A vallások korszerűsítéséről Hogyan képzeljük el a világmindenségbe helyezett Istent? Ezzel a címmel jelentette meg az angliai The Guardian a „Lelkészek az atomfegyverek ellen“ elneve­zésű szervezet titkárának, John MacDonald Smith lelki- pásztornak az elmélkedését. Ebből idézünk héhány gon­dolatot. Ámbár az első világháború után a győztes hatalmak egyik célkitűzé­se az európai nemzetek önrendelke­zési jogának biztosítása volt, az újonnan keletkezett államok határait és a vesztes államok új határait a békekonferencián nem úgy rajzol­ták a térképre, hogy minden nemzet a maga portáján éljen. A népszava­zás, vagy más olyan forma, amely­ből az illető lakosság közvetlen véle­ménye vált volna megismerhetővé, csupán kivételes volt. Európa egyes területein, különösképpen a Balká­non, a lakosság etnikai tekintetben olyan sokszínű mozaikot alkot, hogy a gyakorlatban lehetetlen volt nem­zetállam létrehozása. Ezért ott több- nemzetiségű államok keletkeztek ki­sebb, más nyelvű csoportokkal. Ezek sorába tartozik Csehszlovákia is, melynek vezető nemzete, a cseh, mindenképpen nemzetállam létre­hozására törekedett. Az alkotmány­ban ezért a fiktív „csehszlovák nem­zet“ fogalmát rögzítette, hogy az számában felülmúlja a német, ma­gyar, lengyel és ruszin kisebbséget. Csehszlovákia nem volt a monar­chia egyetlen kisebbségekkel bíró utódállama. Jugoszlávia és Romá­nia hasonló helyzetben volt. Az első világháború után Európa más államaiban is szaporodni kezd­tek a nemzetiségi problémák. Fran­ciaország megkapta a részben né­met nyelvű Elzászt és Lotaringiát. Német kisebbség keletkezett Dániá­ban, Belgiumban és Olaszország­ban (Dél-Tirol). Az utóbbi Trieszt vidékén szláv lakosságú területet is nyert. Ausztriában szlovák kisebb­ség maradt, Lengyelországba ukrá­nok kerültek. Azoknak az eseteknek a száma, ahol egymás mellett külön­féle etnikumok éltek, de köztük csu­pán az egyik volt államalkotó, nem csökkent, hanem emelkedett. Hi­szen a baszkok, katalánok, breto­nok, gallegók problémái Spanyolor­szágban és Franciaországban, a skótoké meg a walesieké Nagy- Britanniában, hogy csupán a legis­mertebbeket említsem, már megol­dásra vártak. A konfliktusok ebben a megoldásban már benne rejlettek. Tudniillik azok az államok, amelyek ahhoz a fiktív eszméhez ragasz­kodtak, hogy „egy ország - egy nemzet", nem akarták megengedni, hogy területükön más elemek is sza­badon fejlődjenek. Az asszimiláció­jukra törekvő politikát pedig egé&zen jogosnak tekintették. Az első világháború után létreho­zott Népszövetség csupán akkor kí­sérelte meg a kisebbségek védelmét ún. kisebbségvédelmi szerződések formájában, amikor az asszimiláció módszerei már erőszakossá váltak. Azonban még azokon a helyeken sem oldódott meg a nemzetiségek gondja, ahol a közvélemény és a vi­lágszervezet nyomására sikerült ilyen szerződéseket kötni. A szerző­dések végrehajtását nem ellenőriz­ték, nem voltak szankciókhoz kötve, s az asszimilációt mint az állam jogos követelményét nem csupán erőszakos formáit tiltották. Mindannyian tudjuk, hogy a II. világháborúnak, amelyet Németor­szág robbantott ki, egyik legfőbb oka a túlfeszített nacionalizmus volt. Hit­ler a Csehszlovákiában és Lengyel- országban élő német kisebbséget elnyomottnak és veszélyeztetettnek tartotta. Nem kell tehát csodálkozni azon, hogy az olyan bölcs és előrelátó európai államférfiak, mint Jean Mon- net, Schumann, Adeauer, De Gas­ped és mások a II. világháború befe­Frantisek Braxator jeztével mindent elkövettek annak érdekében, hogy az újonnan felépü­lő Európában eltávolítsák végre mindazoknak a konfliktusoknak a gyökereit, amelyek egy újabb rob­banáshoz vezethetnek, összeuró­pai intézményeket hoztak létre, amelyeknek az volt a feladata, hogy elvezessenek az együttműkö­déshez, sót Európa egyesüléséhez. 1949-ben létrejött az Európa Ta­nács, ugyanazon év szeptemberé­ben vitára bocsátották Teigen hely­zetjelentését az emberi jogokról. A vitában rámutattak a kisebbségvé­delem nagy fontosságára, és a Mi­niszterek Tanácsát felhívták, hogy határozza meg a nemzeti kisebbsé­gek jogait. Az Európa Tanács parla­menti közgyűlése 1950-ben meg­szavazta ,,Áz emberi jogok védel­mének és az alapvető szabadságjo­goknak a konvencióját" Ennek 14. §-a azt az intézkedést tartalmaz­za, hogy „nemzetiségi hovatartozá­sa miatt senkit sem szabad diszkri­minációval sújtani". Az intézkedés­ben tehát a személyek individuális jogvédelméről nem a társadalmi csoportot alkotó kisebbség védel­méről van szó. A parlamenti közgyűlés képvise­lőinek több kezdeményező javaslata sikertelen maradt. A Miniszterek Ta­nácsa 1956-ban Lannung képviselő interpellációjára azt a választ adta, hogy a 14. § a kisebbségeknek ele­gendő jogvédelmet nyújt. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése 1957-ben határozatot fogadott el ar­ra nézve, hogy „az államok közti jó viszony érdekében és humanitárius szempontok miatt a nemzeti kisebb­ségek számára biztosítani kell a csoportos védelmet". Egyúttal fel­szólította a tagállamokat, hogy a nemzetiségek statisztikai adatait és jogi helyzetét dolgozzák fel. A Mi­niszterek Tanácsa azt válaszolta, hogy ennek a problémának a megvi­tatása „kényes kérdéseket" vethet­ne fel, és a kisebbségek helyzetére vonatkozó adatok gyűjtését csupán azokra a kisebbségekre korlátozta, amelyek helyzetét legalább részben államközi szerződések tisztázták. Az adatgyűjtés emiatt csupán az Ausztriában, Nyugat-Németország- ban, Olaszországban és Dániában élő kisebbségekre korlátozódott. Felhívták a többi államot, hogy ahol a nemzeti kisebbségek kapcsán vi­szályok merülhetnek fel, keressék a megállapodást, főképpen kétoldali szerződések formájában. A kisebb­ségek helyzetére vonatkozó általá­nosan kötelező szabályozásról megint nem esett szó. 1961-ben egy osztrák szociálde­mokrata, az Európa Tanács későbbi főtitkára, Czernetz, javaslatot nyújtott be; az „emberi jogok védelmének és az alapvető szabadságjogoknak konvencióját“ a kisebbségek külön­leges jogával kellett volna kibővíteni. Az Európa Tanács tagállamainak többsége ezt a javaslatot elutasí­totta. 1971-ben újabb kezdeményezés Európa Területeinek és Községei­nek Állandó Konferenciája részéről (az Európa Tanács állandó tanács­adó testületé). A kiindulópont az volt, hogy Európában a nyelvek és kultú­rák sokféleségét sajátos értéknek kell tekinteni, megőrzéséről gondos­kodni kell. A galway-i meg a bor- deux-i tanácskozások után a parla­menti közgyűlés a tagállamok kor­mányainak azt javasolta, hogy ez irányban legyenek tevékenyek. Ez 1981 -ben történt. A kérdés vizsgála­tára 1982-ben létrehoztak egy szak­értői különbizottságot. Ez meghall­gatta a kisebbségek képviselőit és kidolgozta a „Regionális és Kisebb­ségi Nyelvek Alapokmányát". A tes­tület 1984-ben fejezte be a munká­ját. A parlamenti közgyűlés 1987 októberében vitatta meg az alapok­mányt. Senki sem nyilatkozott elle­ne, de a határozathozatalt végül el­napolták. Mind ez ideig még Európa nyugati részében sem valósult meg kötelező jogszabály formájában a nemzetisé­gek és nemzeti kisebbségek aktív védelme A másik oldalon azonban meg kell állapítani, hogy a folyamatos integráció és kétoldali államszerző­dések hatására Nyugat-Európában a nemzeti kisebbségek kérdése vé­szit égető voltából. Egyes esetek­ben a nemzeti kisebbségek jogaiért folytatott harc címén ideológiai hát­terű terrorizmus alakul ki. A baszkok földjén ilyen az ETA. Az alábbiakban megkíséreljük fel­vázolni, hogy a szakértők javaslatai és az érdekelt nemzetiségi csopor­tok képviselői szerint mit kellene tartalmaznia a kisebbségek jogait védő egyezményeknek: 1. A nyelvhasználat tekinte­tében:- az iskolák valamennyi fokán, beleértve a főiskolákat, valamint a nevelőintézeteket is, anyanyelven oktassanak;- a vezeték- és keresztnév hasz­nálata, valamint írása az anyanyel­ven szokásos formában történjék;- a helységeket, utcákat, középü­leteket mindazokon a területeken, ahol a kisebbség lakik, a kisebbség nyelvén jelöljék meg;- a hivatalokkal és választott szervekkel folyó érintkezésben le­gyen meg a kisebbségi nyelv hasz­nálatának lehetősége. 2. A kultúra területén:-hegyen mód a sajátos kisebbsé­gi-nemzeti kulfúra és kulturális ha­gyományok független fejlődésére, legyen jog az időszaki és egyéb kiadványok kiadására, legyen jog a rádiós, televíziós és mindenfajta más, a jövőben felbukkanó médium felhasználására. 3. A közéleti tevékenység terü­letén:- valamennyi hivatalban legyen mód a tisztségviselésre, a közszol- gálatban, a katonaságnál, a rendőr­ségen az alkalmazásra, legyen meg a politikai pártok létrehozásának és a bennük való működésnek a lehe­tősége, illetve a képviselet joga va- lamenyi választott szervben, bele­értve a parlamentet is. 4. A polgári jogok területén:- az általános, az állam vala­mennyi polgára számára biztosított polgári és politikai jogok mellett biz­tosítani kell a kisebbség számára a szülőföldhöz való jogot, és ezáltal megakadályozni a kitelepítésükre irányuló kísérleteket. 5. A népesség összetételének területén:- a kisebbség által lakott terüle­ten annak egyetértése nélkül nem szabad megváltoztatni a lakossági etnikai összetételét, sem a térség jellegét. 6. A közgazdaság területén:- a kisebbség által lakott térség gazdasági életképességének bizto­sítása hatékony beruházásokkal, ál­lami juttatásokkal és a helyi lakos­ság életszínvonalának azonos szint­re emelésével, valamint érdekeinek figyelembevételével. (Folytatjuk) 1990. IX. 21. ÜBUjpsfi/l B Az t mondják, hogy a vallá­si doktrínák jó iránymutatók, de rossz rögzítő pontjai a gondolatnak, hogy a vallá­sokat, amelyek évszázado­kon át megváltoztathatatlan isteni kinyilatkozásokként lé­teztek, komolyan felül kelle­ne vizsgálni. Ehelyett olyan csírának tartják őket, amely­ből kisarjadhat a tovább fejlő­dő vallásos felfogás. Ugyan­úgy, ahogyan a tudomány fejlődik, a vallásnak is fejlőd­nie kell. Sok, a szervezett vallások keretein kívül élő ember ezt nagyon jól tudja: a vallások fejlesztésének legkomolyabb akadályát rendszerint ma­guk a hívők jelentik. De ezeih nek a száma egyre keve­sebb. A kereszténység pro­testáns fundamentalista szárnya a biblia szó szerinti magyarázatához ragaszko­dik. Róma folytatja a keresz­ténység „peresztrojkájának és glasznosztyának“ az aka­dályozását, annak ellenére, hogy a Vatikán mindkettővel flörtölni kezdett. Angliában „A biblia tanú­ságtételének akciója nemze­tünk számára“ elnevezésű szervezet a szigorú, szó sze­rinti engedelmességet köve­teli meg a többség ama véle­ménye iránt, hogy a vallás csak a közép-keleti vadászok és növényevők ősi törzsei­nek szellemi feljegyzése. Ennek ellenére, a saját leg­alapvetőbb szintjén a vallási igazság gyakran a reális ta­pasztalatokból született: a rabszolgaság, a sivatagban való megalázó vándorlás, a számkivetettség tapaszta­lataiból. Ezek az alapok, amelyekből a zsidóság ta­pasztalata Jahve istennel együtt kifejlődött. Másrészt a kereszténység az első tanítványok tapaszta­lataiból fejlődött ki, abból, ahogy jogtalanul meggyilkol­ták tanítómesterüket, s abból az érzésből, hogy az ő jósá­gának földöntúli eredetűnek kell lennie, s hogy ha az ő tanítása a szeretetről té­ves, akkor ez az egész világ csupán egy rosszt tréfa. Ha egyáltalán nem valami megváltoztathatatlan dogma, a „szenteknek megjelent hit“. Minden vallás alapja a hit. Minden állítás, ez is, alighogy papírra vetettük, már idejét múlta. Ha a vallásos hit a múltban nem változott, ez alapjában véve azért volt így, mivel a környezete sem nagyon változott. Ez azt jelenti, hogy azok, akik saját vallásuk vál- toztathatatlanságát hirdetik, valójában azt akarják, hogy a világ legyen más - olyan, mint amilyen az ő gyerekko­rukban volt, de ne olyan, mint most. A jenlegi világ ilyen lené­zése, megvetése többek kö­zött egyes moszlimok reagá­lása a Sátáni versek című könyvre. Szalmán Rushdie halálra ítélésének követelése abban a világban való csaló­dásuk tükröződése, amely nem akar alkalmazkodni az ő valóságukhoz, s amelyről azt hiszik, hogy változatlan világ. Ez a szomorú vágyako­zás egy fantáziaszülte világ utáni rokonszenvet ébreszt bennünk, de azonnal el is utasítjuk a „vallást védelme­ző“ elfogadhatatlan módja miatt. A világ nem ugyanolyan, mint amilyen valaha volt, a vi­lág valósága három új kér­dést vet fel a régi vallások számára, olyan kérdéseket, amelyek forradalmasítják a vallásos felfogást. Ezek a kérdések egyrészt a világmindenség gyorsan változó tudományos felfogá­sával függenek össze, továb­bá más vallások hatását tük­rözik a világ közösségére, s végül az előbbiekkel szoro­san összefüggöek az ökoló­gia, a béke és a szociális igazságosság problémáit tár­gyaló kérdések. A nyugati kereszténység hagyományai szellemében nevelkedett keresztényként, mindezt elismerem mint kul­turális szempontból kölcsö­nösen összefüggő dolgokat^ s kezdem érteni, hogy a kul­turális környezet miként be­folyásolja a fejlődést, és vi­szont. Keresem az új szem­léleti módokat, nézőpontokat más keresztény és nem ke­resztény vallások hagyomá­nyaiban. Ezek megvilágítják és kibővítik saját vallási felfo­gásomat, újabb fényt vetnek azokra az utakra, amelyeken az én hitem fejlődött és rea­gált a szociális hatásokra. Ebből az következik, hogy a szélesebb körű ökumeniz- mus a valóságban megtisztít­hatja saját hagyományaimat. E „vallások közötti együtt­működés“ szellemében a tu­dománynak címezhetjük pl. azt a kérdést, hogy milyen „Isten-modell“ a legmegfele­lőbb a mi világmindenség­felfogásunk számára, ha azt a kvantumelmélet tudomá­nyos modelljei által, a koz­mológiai princípium alapján, a káosz elméletével stb. ma­gyarázzuk. Végül is, az eddigi kutatá­sok eredményei a világ és planétánk egységességének nagyon is reális problémáit érintik: milyenek a szellemi­ség rejtett értékei, ki szava­tolja az igazságosságot a ve­szélyeztetett bioszférában stb. A régimódi vallás, amely „isteni törvényekről“ és a vi­lágon kívüli fenyegetettségről beszél, ma már egyszerűen nem elegendő ott, ahol a leg­nagyobb veszélyt maga az ember jelenti. Ez a vallás átalakításának égetően szükséges program­ja. Szomorú tény, hogy ilyen izgalmas és igényes, megol­dásra váró feladatok terhével annyi őszinte hívő ember az ortodox vallás védelme mögé rejtőzik, amely jó volt valami­kor, de ma már nincs össz­hangban az emberiség mai ismereteivel. (AThe Guardian nyomán: K. T.)

Next

/
Thumbnails
Contents