Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-14 / 37. szám

Szerkeszti Kövesdi Károly (( 11 Se csoda, se halál, se szégyen (Nagy László: Alomi beszédem) A Dunára néz a szobám. Ve­lem szemben a Vár, a hajda­ni kolostorból lett szálloda, a temp­lom, hátul a Sváb-hegy, a János- hegy, itt elöl tornyok, házak, temp­lomok, mögöttük börtön, piac, bér- kaszárnyák, és lenn, a parton földré­szeket átszelő kamionok, megrakva mélyhűtött csirkével, almával, na­ranccsal. A hegy beépült, a kolostorból az idők során iskola lett, majd kaszár­nya, a kaszárnyából szálloda, szín­ház, biliárdterem és szauna; bár; kutyabőrük finom anyaga szétmál­lik, a hajdani előkelők fiaiból könyv­kiadók, tőzsdeszakértők lesznek, vagy tudós közgazdászok, s ha leró­ni a kegyeletet hazájukba hazaláto­gatnak - a terek, az utcák egy része a mai napig családjuk nevét viseli -, ama hely láttán megdobban a szí­vük, nézd, kisfiam, a dédapa, a te ükapád... a golyó... (Jézus Mária!, biztos, hogy golyó volt? Kötél vagy golyó?...) a császáriak golyója itt lőtte át a szívét. A zsidók nem felejthetik a Holo­caustot, keresik az önazonosság mó­dozatait, s barátkoznak levegősebb hazájukkal, a majdani Európával. A polgárok, akiktől elvették annak örömét, hogy polgároknak érezzék magukat, s csak töredezett múltjuk és formátlan jelenük keveréke teszi őket azzá, keresik a folytonosság, az igényesebb lét mindig elvagdosott szálait; a proletárok, akik azt hiszik, nem ők a proletárok, hanem valaki más, akik a rangsorban mélyen alat­tuk vannak, akiknek százszor rosz- szabbul megy, hiszen nekik telik, eddig még telt, Anita-szekrénysorra, egynapos bécsi utazásra, videomag­nóra, élik változó életüket, sok pálin­kát, sört és bort isznak, de azért nem úgy, mint a lumpenok, akik az utcán verik begipszelt karú feleségüket, s szeretőjük éjjel, az utcán fenyege­tőzik, hogy kést szúr a hátába, a vé­rét megissza, ha szakít vele. A ved­lett falú bérházakban a szom­szédasszonyok a kényes helyzetek­ben kisegítik egymást, Béla felesége azt mondja, a férfi az ő palija, hozzá jár, de á szomszéd tudja, hogy be­csapták, behúz mind a két nőnek. A férj, a másik, erre ér haza, nem is haragszik igazán, de becsületből megveri mind a kettőt, a szomszéd- asszonyt és a férjét is. Valaki riaszt­ja a rendőröket, várakozáson felüli balhé, este muszáj újra berúgni. Más­nap egy fillér sincs a háznál, és senki semmire nem emlékszik, kellene egy ötszázas. Szerencsére az utcán egy ismerős megszólítja Bélát (szakmája burkoló), a fürdőszobában lepotyo­gott a csempe, most, sőt azonnal, ha jönne és felrakná. A legjobbkor, csak előlegbe kér egy százast, anyagra, persze, és vodkára meg sörre, remeg a keze, fáj a feje, a másnaposság. Változik a város, változnak az utcák, csak a függőség örök. Nevez­hetnénk másképp is, de maradjunk ennél a szelídebb szónál. A függő­ség, amely a hatalmon lévők sérthe­tetlenségét jelenti, a fentiek időtlen uralmát - néha ugyan kampánysze­rűen kikezdi a népharag vagy a sze­rencselovagok karriervágya, a divat, ritkán a muszáj -, de a bonyolult háló, az a hatalmas, láthatatlan - amelyben mindenki mindenkivel összefügg, a függés itt szorosabb, ott lazább, de sose tudni, hogy hol, milyen is igazán - újra és újra kiter­meli a hatalmukat féltők elszánt, agresszív hordáját. A Sárkány éve, az én évem. Szo­bámban rekeszek, kazetták, szekré­nyek, fiókok, egy kétszámyú, hatal­mas ablak (szemközt a Duna), egy hosszú asztal, bronzlámpa és köny­vek. A House Documents 80-90 éves kötetei, az Egyesült Államok kongresszusának jegyzőkönyve bor- dó-drapp-arany kötésben. Plüss szé­kek, ólomüveggel berakott szárnyas ajtó, az előtérben galéria, épp egy férfi megy fölfele, a lépcsőn eltűnik, harangoznak. A Sárkány éve. Én, L. Beatrice, röviden Riese, foglalkozásom szerint tankönyvíró és krónikás, aki egy ácsmester tíznapi béréért tanköny­vet írok a gimnazistáknak. „Hunyadi Mátyás és a magyar reneszánsz tör­ténete“ - itt ülök a szobámban, fejem fölött az említett kazetták, szemben a Duna, a Vár, előttem pedig a híres forrásmunkák. És mi­előbb beiekezűeneK az első tejezet- be („Minden dolgában szerencsés volt Mátyás király. Háborúban golyó nem találta. Kalandon baj nem érte, ármány egy hajszálát sem görbítette meg.“), szerénytelenül feljegyzem magamról: eltelt az életem nagyob­bik fele, és mintha nem történt volna semmi. Se csoda, se halál, se szé­gyen, remény szopik a selymes fényben. Írd, fiam. írd bele azt is, hogy mi heten, a szomszédai, valamennyien idős emberek, már korábban is, kü- lön-külön, egymástól függetlenül, panasszal... Ne írd, már így is kétszer annyi, mint kellene, ez beadvány, nem tan­mese. Milyen mese? Mit mondtál, ma­ma? Milyen mese? Csend! Azt írtam... Már koráb­ban is többször időközben nagy­üzemmé nőtte ki magát, házaink használatát lehetetlenné teszi, ottho­nainkat lakásra s pihenésre alkalmat­lanná! Gyerekeinket, unokáinkat el­riasztja, hogy a városinál is nagyobb zajban az ünnepeket, a hétvégeket velünk töltsék. Másrészt gyümölcs­fáinkon fölpöndörödnek a levelek. A zajtól, nagypapa? Nem, a vegyszerektől. A túlsó szomszéd, a titkár megmutatta a szil­vafáit, lepotyogtak róla a levelek. Ha titkár, miért nem intézkedik? Neki van hatalma, nekünk nincs. Mi csak beadványokat fogalmazhatunk, ötöt, hatot, hetet. Itt még az elnöknek sincs szava. Kismotoron kijött egyik nap, kö- rülálltuk: miért engedte? hogy tehet­te? Azt mondta, míg szabadságon volt, a helyettese kiadta az enge­délyt. És széttárta a karját, nem tehetek! nem tehetek róla! Hivatali tekintély, komolyság. Koncepció, ügyszeretet! Keddre azt is elfelejtik, hétfőn ki fizette le őket. írd, fiam... Ne beszéljetek egyszerre. Szidike, menjetek ki, így nem lehet. Pssz. Pssz. A kisiparos nemcsak a fémvázas színt építette fel engedély nélkül, hanem a hozzá tartozó csarnokot is. Csak fennmaradási engedélyt ka­pott rá. Micsodát... ?! Fennmaradási engedélyt. így hívják. Fennmaradás! Elmegy az eszem. Mintha bizony mindennek joga vol­na fennmaradni, csak nekünk nem. Papa. A málnát nem írod bele? Hogy a málna lakkízű és fényes. Ugye, nagypapa, ehetetlen? A feketeribizli is. Növényeink, gyümölcsfáink az egészségre ártalmas festékektől ki­pusztulnak ... Csend! A határozat ellen, amely a kisiparosnak a munkavégzést a szabadban is megengedi, mi, vala­mennyi szomszédja fellebbezünk. Írd szelídebben. így nem írják alá a többiek. Akkor minek csináltatod velem?! Nem írják alá, mert félnek. Azt mondtad, ők kértek meg rá. És mégse. Nem írják alá, mert félnek. Tőlünk, egymástól, minden­kitől. Föltétlenül legyen benne, hogy az utcánk nem ipari, hanem lakókörzet. Megbolondulok, miért kell nekem ilyent? Csak annyit írj még, fiam... Tudjátok, mekkora szenvedés ez nekem? Papa, vedd bele, hogy az udvar hangosítása ellen tiltakozom' én, és a testvérem is, személyesen. Hallgassatok. Kérjük, azonnali intézkedésüket, aláírás, dátum, nyugodj meg, felejtsd el, vége. Aláírhatom én is? 0 Van egy magaslat, ahol a művészet, természet és erkölcs egyet jelent. 0 Az emberek háromnegyedében él egy költő, aki fiatalon meghal, míg az ember túléli. 0 A harag malomkő, egy szempillantás alatt összezúzza lelkünk minden tiszta búzáját. 0 Mondd meg ki csodál, s én megmondom, ki vagy. Charles-Augusztin de-Sainte-Beuve Egész úton beszél, nem tudok ta­nulni. Az ég, odanézzetek! Nagy, sötét­szürke felhő, mellette fényes forra­dás. Egy keskeny, fehér forradás. „Levelek lengenek, akár a szín­arany ringó-számyak, elszállnak ők is.“ És már a város. Benzinkút, zebra, kormos bérházak, kékesszürke asz­falt, húgyszag, szemét. A kapus előtt nyeszlett kis cigánylányok riszálják magukat, a járdán egy gitáros fiú ül, körülötte húszéves anyák csecsemő­ikkel, unokatestvérek, szomszédok, a házmester épp befejezte a vasárna­pi nagytakarítást, s a tócsák közt, a szemeteskukán egy női kucsma. Olcsó, zsemleszínű, műszőr, kerek, mint egy torta, belül újságpapírral ATtiiílÉS Kilencéves! Mama, ugye, nem ír­hatja alá? Igenis aláírom. Szüleivel egyértés- ben, azt írom. Miért kell ezt? Miért nekem? He­tekre tönkremegyek bele. Indulunk! .Készüljetek. Ezt a papírt beadom, megvárom a választ, és ha kedvezőtlen, hadd jöjjön a per. Vigyázz magadra, apa. Szomba­ton jövünk. Várjatok! Egy kis szilvát... A kert - szilva, dió, paradicsom, rozsdás levelek, a kerítés mellett bimbós krizantém —, őszi rendetlen­ség. Szanaszét, keresztben, elhajol­va, a földön fekve... és semmi sem fel, minden csak le, le, le. A levegőn feketerigó repül át, macska lesi a fa alól. És ekkor az utcáról, vagy a szom­széd udvarról, forgószélszerű zene. Nem dömdöm vagy tilitoli sláger, hanem oboák, üstdob, hegedű, csel­ló, egy nyitány, esetleg finálé, egy sodró zárótétel. A zene a szomszéd csukott autójából jön elő, amikor az autó ajtaja kinyílik, a zene fölerősö­dik, és a piros Toyotából, mint a ze­néből, kilép a férfi. Indiános arcéi,- vakító fehér ing, lendületes mozgás: a szomszéd. Elindul a műhely felé, egész testével előrehajolva, mániá­kus léptekkel, mániákus sietséggel, és... a többi már nem is érdekes. Csak ahogy hófehér ingben kilép az autóból, a zenéből, és ahogy elindul a műhely felé. Csak ez a mániákus mozgás, ez a megrendezettség. A ze­ne az ajtó csukásával abbamarad, csak addig tart, amíg a férfi kilép. Különös koreográfia. Indulhatunk? Mehetünk, Rikk, de ne hajts gyorsan, a Fő utcán lesben állnak a rendőrök. Majd elmondok nekik egy rendőr­viccet. Szidike! Mi az, hogy zárva diófa? Azt, hogy minden ember rendőr­nek születik, csak van, aki tovább­tanul. „Elsuhogott a füttyös sárgarigó is délre, sárgul a, sárgul a zárva diófa!“ Ha elmondod, nem kétszázra, öt­százra büntetnek. Szóljatok rá, hogy ne beszéljen. van kitömve. Talán meghalt a tulaj­donosa, és aki örökölte, kivette. Még így, a kuka tetején is látszik, hogy aki hordta, nagy becsben tartotta. Egy óra múlva nem lesz ott, egyik guberáló elteszi, eladja, vagy büsz­kén viseli. A liftben szotyola, hamu, a sarok­ban csillogó váladék, mintha a bér­házban ezer csiga lakna, és a pincé­ből a padlásra, lifttel, vendégségbe járnának egymáshoz. „Darálók forognak, diós mozsa­rak dongnék, meg kell...“ Meddig lakunk még itt, anya? Szi­dike kérdezi, de a szemrehányó hangban önérzet is van: amikor elő­ször jártak itt, ő megmondta, hogy nem lesz jó, ne jöjjenek ide. Olyan házban szeretnék lakni - itt elakad (barátok? fiúk? lányok), nem fejezi be, valószínűleg nem tudja, milyen házban. Vasárnap este, semmi szokatlan, semmi különös, ugyanúgy, mint min­den hét végén, hazaérkezés a meg­szokott időben — egyszer még betör­nek, mondják a szomszédok, rácsot kellene tetetni a folyosói ablakra -, de sehol betörő, békesség, csend, félhomány. Szidike kirakja a könyveit, füze­teit, bús izo-propilt és kajla heptáno- kat rajzol, siklanak a szénláncok, a gyűrűk, tolatnak az elágazások, az apa segít, ő a szakértője, a Kisfiú föltekeri a szőnyeget, fölállítja a gombfocit, a skótok a zöldek, a hollandok a pirosak, a bal kezem Skócia, a jobb kezem Hollandia, és természetesen a bíró is én leszek, nincs részrehajlás, mindig a jobbik győz. Rikk fölteszi a fülhallgatót, ez már a nap vége; hírek, sport, hírhátterek. Végül egy kis televíziózás, Híradó, Képújság, lubickolás az információk tömkelegében. Egy kevés derű, egy kevés izgalom, de csak annyi, hogy a vasárnap álmosító, ringató csönd­jét ne törje meg, a dióról a zöld héját, de magát a diót ne! Egy kis zene, fürdés, kellemes fáradtság - jö­het az alvás. Anya, ülj ide az ágyamra. Kérdez­ni szeretnék valamit. Kérdezz! Tényleg agyonverted azt a tücsköt? Tényleg. De miért? Az asszony félrenéz. Mondtam már! Azt hittem, svábbogár. Szaladt. Honnét tudtam volna, hogy a tücsök is majdnem olyan gyorsan fut, mint a svábbogár? Még sose láttam tücs­köt a szobában. Nézd csak meg a könyvedben, najdnem egyformák! Ugyan! A lába! Fűrész van rajta. A svábbogárén nincs. Éjfél volt, indultam lefeküdni, és akkor szaladt át a szobán. Épp a lá-^ bam előtt. Azt hittem, svábbogár" ráléptem. És rögtön...? Nem, még élt. Levettem a klum­pám, és agyoncsaptam vele. Szörnyű...! Pókokat is szoktál agyoncsapni? Nem És ne szemtelenkedj, aludjál. A/ éjszaka mély és zűrzavaros. A Kisfiú feltartott kézzel, összegyűrt pizsamában alszik, Szidike - hosszú és mozdulatlan, mint egy szitakötő, két tenyere az arca alatt. Rikk előbb nyugalanul forgolódik, fel-felébred a falon átszűrődő zajokra és a liftre, az utcán átrobogó motorokra, az­után hirtelen mély álomba zuhan. (Azt álmondtam, meséli reggel, hogy madarak röpködtek körülöttem, az egyik a váltamra száll. Megfogtam, a madár ijedten vergődött, ne félj, mondtam neki, nem bántalak, elen­gedlek. A madár erre megnyugodott, és gyerekké változott át a kezem­ben, egy pucér kis fiúgyerekké. Elen­gedlek, ahogy megígértem, mond­tam neki, s erre a gyerek elkezdett visszaváltozni madárrá. Szárnyai nőttek, arca újra madárfej lett, és testét szép, szivárványszínű tollak borították.) Az asszony mély álommal kezdi az éjszakát, de még sötétben feléb­red, elalszik, felébred, nyugtalanul forgolódik, pedig se mozgást, se zajt nem hall, mégis, a falakon mintha régi neszek szűrődnének át, volt la­kók sírása, veszekedések, nyöször­gés. - Rémes, nézi az órát, ez már a hajnali világosság. Felkel, lefek­szik, felkel, lefekszik, reggel pedig nézi az arcát, hátha le tudná olvasni róla, mi történt, míg aludt, mert álmodni régóta semmit sem álmodik. így vagy úgy, az éjszaka eltelik, s csak másnap a házmestertől hall­ják, hogy az este, a ház előtt megöl­tek egy férfit, kilenc óra körül, ami­kor a televízióban a Hírmagazin ment, vagy a Sprotösszefoglaló. A féri, akit megöltek, meséli a földszintről Slezákné, középkorú, testes cigányember volt. A Sportáru­ház előtt állt, a kirakatot nézegette, a Sportáruház bal oldali kirakatát, ahol az úszómellények és a színes, vízhatlan ruhák lógnak. Még csak kilenc óra múlt, de az utcán egy lélek sem volt, talán a sötét miatt, mert hetek óta rossz az utcai világítás. Ezt is csak ő látta, Slezákné, és az a pa­sas, aki a Híd nevű borozóból jött hazafelé. Kicsit be volt rúgva, de azért nem túlságosan. Mindenesetre azt észrevette, hogy a kirakat előtt egy férfi ül a földön. Ebben nem is voít semmi különös, de a hátából kés állt ki. Ettől a pasas kijózanodott, kiabált, hogy mentőt, mentőt, egy­szerre ketten is kiszaladtak a házból, az utcáról is telefonáltak. Egy perc alatt ott volt a mentő, fölvették a fér­fit, de valószínű, már nem élt. Ez persze nem biztos. Slezákné azt mondta, nem létezik, hogy megtalál­ják a gyilkost. Egy lélek sem volt a közelben, csak üres utcák, és sötét. Ha egy ember képes volna a saját hátába szúrni a kést, mondta az asszony esküszöm, azt hinném, ő maga tette. Annyira nem lehetett látni egy lelket sem a közelben. M inié] SzúA a szerelem. I bamba tekin Vacogva szók, egyre , a szívem, esi emelkedem gyök képes tempóban, I va haladok 1 Pedig síel Utánad. Net vér, ragacso. jed, de te . testtel, egy könnyedén s Visszanéz tasítás szúr vembe. TAKÁ Keservest halálra kínjj a tudattól, repülsz. S itt hirtt mom. Furcs ismerős há nyugtat kei vagy mellett A valósái dig itt vág} kergetnek n Behúnyt : lak. Bebújol Forró, ant dent-jelentó esően fáj a Almodbai megörülsz r. hán bújsz 1 lyod. A buta eloszlik. Hirtelen i gok verik sz- \yisd k A rémült pufogása kit Laci hirte is. Egy kus: amíg rájövii az, a hatodi Zörög, k tőén. Kábultan a zárban.- Jó esté A kórházba NIKÉ. s:

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents