Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-07-06 / 27. szám
f/ ¥¥ az idén érettségizett fiatalok a jovorol Nem sajnálom az elvesztett évet SÁRFI ANDREA tavaly végezte el a dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumot, de napjainkban ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint az idei érettségizőket.- Most már nyugodt vagyok, hiszen kezemben az értesítés, hogy felvettek. Tavaly, annak ellenére, hogy a felvételi vizsgát megcsináltam, nem kerültem be az orvosi egyetemre. Háromszor fellebbeztem, de hiába. Bevallom, hogy a kudarc nagyon elkeserített, s először úgy éreztem, nem is leszek képes megvalósítani álmomat. Átmenetileg kishitűvé váltam, felmerült bennem, egyáltalán alkalmas vagyok-e az orvosi pályára. Valahol a szívem mélyén az egész világra haragudtam, mert tudtam, hogy másokat rosszabb eredményekkel is felvettek. Aztán, amikor dolgozni kezdtem az orvosi kar kórélettani tanszékén, fokozatosan visszanyertem önbizalmamat. Érdekes volt a munkám, a kísérleti állatokat kellett megfigyelnem, segítettem a laboratóriumban. Sokat adott az a néhány hónap, új ismereteket szereztem, de ami a legfontosabb, kissé közelebb kerültem a megálmodott pályához. Azelőtt nem volt alkalmam felmérni, bírom-e a vér látványát, most arról is megyőződhettem, hogy nem iszonyodom tőle. Közben készültem az újabb felvételi vizsgára. Májusban teljesen váratlanul értesítettek, hogy a tavalyi eredményeim alapján felvettek és szeptembertől orvostanhallgató leszek! Nagyon megörültem, mert beigazolódott, hogy mégis tudok valamit. Hallottam, hogy a tavalyi felvételik körül nem volt minden rendben, nyilván felülvizsgálták a vizsgaeredményeket, ezért változtatták meg tavalyi döntésüket. Egyik volt osztálytársam hasonló értesítést kapott, mint én, tehát nemcsak engem ért sérelem. Hogy miért választottam az orvosi pályát? Erre a kérdésre általában azt szokták válaszolni, hogy már egészen kis korukban is doktornénik akartak lenni, és sajnos én is csak ezt mondhatom. Az alapiskolában, gimnáziumban végig erre gondoltam, erre készültem. Nagyon érdekel az agyműködés, és általában a betegségek lelki összefüggései. Az utóbbi időben sokat olvastam a parapszichológiáról, a természetes gyógymódokról. Nem tudom mé<j, hogy az orvostudománynak melyik ágazatát választom majd, most az a lényeg, hogy tanulhatok. Visszatekintve az elmúlt hónapokra, egyáltalán nem sajnálom, hogy vesztettem egy évet. Sokat tanultam és talán nem nagyképűség, ha azt mondom, hogy felnőtt lettem. Nemrég ballagtak, érettségiztek. Egy részük végigizgulta a felvételiket, türelmetlenül várja az értesítést, bekerült-e a főiskolára, egyetemre. A többiek számára az utolsó szünidő után megkezdődnek a felnőtt gondokkal teli első, igazán munkás hétköznapok. Néhányuknak le kell mondaniuk az évekig dédelgetett álmaikról, módosítani kell eredeti elképzelésüket, mert kénytelenek tudomásul venni: túljelentkezés, helyhiány, vagy esetleg sikertelen vizsgájuk miatt nem vették fel őket a kiszemelt munkahelyre, főiskolaiegyetemi szakra. Hányán vannak és mennyifélék! Felnőtt gyerekek, akik hol derűlátóan, hói kétségekkel várják, mit hoz a jövő... Pedagógus leszek! Az oldal anyagát írták: Csizmát Eszter, Gazdag József, Póda Erzsébet, Polgári László, Szaszák György Csütörtök este van, alig hat óra. A kassai Új Nemzedék táncosai egymás után érkeznek a próbára. ZSiGMOND ÁGNES, a tánccsoport egyik erőssége már régebben itt van, vele beszélgetek.- Hogy érzed magad az érettségi után?- Nagyon jól, remek abban a tudatban élni, hogy nekem most három hónap szünetem van! Ennyi szabadom még sohasem volt...- Mihez kezdesz?- Elmegyek a művelődési táborokba, Somodiba és Őrsújfaluba, aztán pedig Magyarországra. A gimnáziumi évek alatt végzett munkámért és tanulmányi ered- ■ ményeimért az ifjúsági szervezettől jutalomkirándulást kaptam.- Hol, milyen főiskolán kívánsz tovább tanulni?- Pályát választani 18 évesen is éppen olyan nehéz, mint 14 évesen, noha én kezdettől fogva tudtam, és ma is biztos vagyok abban, hogy pedagógus leszek. Jóllehet, azt már korántsem tudnám olyan határozottan állítani, hogy milyen pedagógus - szóval nem tudom, hogy milyen szakot akarok tanítani. A gyerekeket viszont nagyon szeretem.- De már döntened kellett, mit választottál?- Két főiskolán felvételiztem. Pozsonyba gyógypedagógiára helyszűke miatt nem vettek fel. A budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémiáról, remélem, hogy másféle választ kapok. Ezen az akadémián levelező tagozaton folyna az oktatás, tehát havonta egyszer kellene járni előadásokra, konzultációkra, félévenként pedig a vizsgákra. Nagyon szeretném, hogy ezen a főiskolán tanulhatnám a hittudományt, a művészettörténetet, nem utolsó sorban a szónoklat mesterfogásait, mert egy jó pedagógusnak erre is szüksége van. Budapesten a felvételi élvezetes, jó hangulatú volt.. Ezekben a napokban reménykedve várom a felvételről szóló pozitív választ.- És ha netán mégsem ilyen jönne?- Szeptembertől mindenképpen valamelyik alapiskolában - ahol tanerőre van szükség - akarok tanítani, vagy napközisként dolgozni, hogy minél több gyakorlati tapasztalatra tegyek szert. Nem adom fel! Ha az idén nem sikerül, jövőre újra felvételizem. Pedagógus leszek! Marad a dédelgetett álom Nekivágunk a küzdelmes mának... JUHÁSZ PÉTER a rimaszombati gimnázium IV. C osztályában érettségizett. Alig pihente ki a nagy próbatétel fáradalmait, amikor a Károly Egyetem Orvos- tudományi Karán újabb megméretés érte. Jövőbeni elképzeléseiről akkor beszélgettem vele, amikor még nem tudta biztosan „igen“-e vagy „nem“ - de valamit már sejtett. Az érettségi örömmámorából rég kijózanodva, a felvételi vizsgák után a feszült várakozás perceit élem. Szinte ólomlábakon halad az idő, de úgy érzem, megkaptam az élettől az első pofont. Már gyermekkoromban is orvos akartam lenni, holott erre nem volt precedens a családban. Faltam a könyveket, és igyekeztem mindent egy lapra feltenni, de közben az élet sem kényeztetett el. Édesanyám meghalt, s három közép- iskolás fiúgyermek sorsa szakadt édesapám nyakába. Vasakarattal kitartottam gyermekkori elhatározásom mellett, holott tudtam, nagy fába vágom a fejszémet: magyar diáknak a többszörös túljelentkezés mellett nem egyszerű bejutni cseh főiskolára. Minden elképzelésemet felülmúlta azonban a valós helyzet, mely az esélyegyenlőséget csak délibábként villantotta fel. A széles környék egyedüli magyar diákjaként 1700 (ezerhétszáz) felvételiző között kellett volna helytállnom. Tudomásom szerint közülük csak négyszázat vesznek fel. Kémiából és biológiából kap-' tunk száz-száz kérdést s akkor úgy tudtam, 183-ra helyesen tippeltem. Egyik ismerősöm telefonálta meg, hogy ezzel 553-ik vagyok a számítógépes listán. Ebből a számomra felettébb gyanús besorolásból úgy vélem, nem sok jóra számíthatok. Csak a dékáni mérlegelés és a bírálóbizottság objektivitásában illetve jóakaratában bízhatok, de azért még remélek. Persze az elutasító válasz lehetőségeit is számba vettem már. A fellebbezés lehetőségével mindenképpen élni szeretnék, s ha már minden kötél szakad, akkor az egyetemi kórház felkínált lehetőségeivel élek - ha kell, liftkezelőnek is elmegyek, csak az egészségügyben maradjak, azzal a szándékkal, hogy jövőre újból megpróbálom. A várakozás hosszú óráiban azon is sokat töprengtem, mit is csinálhatnék még ezen felül. Adott egy semmilyen képesítést nem nyújtó jeles érettségi bizonyítvány. Az elektrotechnikát ugyan egy évig fakultatív tantárgyként tanultuk, mígnem negyedikben ezt is értelmetlennek találta az iskola vezetősége és beszüntette. Az adott helyzetben valahogy úgy érzem magam, mint az a bizonyos mesebeli császár az új ruhájában: van általános műveltségem, jeles érettségi bizonyítványom és semmi több. Képesítést, szakmaismeretet igénylő helyre - ismerve a létszámcsökkentések munkanélküliség felé hajló realitásait - nem vesznek fel. Jobb híján csak fizikai munkásként tudom magam elképzelni. Ezért is maradt bennem a továbbra is melegen dédelgetett álom: az orvosi pálya elérése. A kassai Magyar Tanítási Nyelvű Gépészeti és Elektrotechnikai Szakközépiskolában most érettségizett 105 fiatal közül negyvenen jelentkeztek főiskolára. A többiek már nem a tanulásra gondolnak ezekben a napokban, hanem a munkára. Ez utóbbiakhoz tartozik a kassai TUMIDALSZKY VIKTÓRIA is.- Viki, milyen érzéssel és milyen tervvel lépsz a felnőttek táborába?- Van egy régi iparista mottó, mely szerint „Seperj bár utcákat, vagy építs gépeket, csak ember légy talpadon, ezt soha ne feledd“. Nos, én ezek közé az emberek közé léptem, illetve akarok tartozni. Hallom a felnőttektől, az idősebbektől, annál jobban látom, tapasztalom magam is, hogy az élet korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek azt fiatalabb fővel elképzeltem.- Miből gondolod, hogy nehéz?- A fiatalok elhelyezkedési gondjaiból. Valahol valamilyen hibát követhettek el az elődök, hogy a mi generációnk pályakezdése olyan, amilyen, nem zökkenőmentes. Hallom az osztálytársaimtól, meg a kassai esti újságban is olvastam, hogy városunkban a most végzett 1300 közép- és főiskolásnak körülbelül a 60 százaléka nehezen fog tudni magá- -nak munkát találni... Igaz, egy évig kapja majd az ember az ezer koronás állami segélyt, de én tudom, minden fiatal jobban örülne, ha a munkájával keresné meg a kenyerét.- Azt mondod, hallod másoktól. ..- Szerencsére, egyelőre nyu- godtabb vagyok, mint sok kortársam. Persze, azért én is izgulok. Egy helyi építkezési céghez adtam 4 t»H ff I be a felvételi kérelmemet, s még nem érkezett rá válasz. Mi tagadás, reménykedem is, mert amikor a cégnél jártam érdeklődni, ott azzal bíztattak, hogy a fűtöhálózatot tervező irodájukban lesz üresedés. Mivel én a műszaki tervezésre szakosodott osztályben érettségiztem, egyenesen testre szabott a kínálkozó munkakör. De ne kiabáljuk el... Túl a nehezénf?) HODOSI ENIKŐ, a Dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium, immár volt diákja félszeg mosollyal mondja, hogy most már jobban érzi magát, de még mindig nincs jókedve, mert arra a bizonyos döntést hozó papirosra vár. A nyitrai főiskola pedagógiai karára jelentkezett, alsó tagozatos tanár akar lenni.- Miért éppen Nyitrára?- Mert érdekel a pedagógia, és szeretek gyerekekkel foglalkozni. Kicsi korom óta óvónőnek készültem, de az alapiskola elvégzése után helyszűke miatt nem vettek föl az óvónőképzőbe. Pedig a vizsgákat jól megcsináltam... Ez olyan nagy csalódást okozott nekem, hogy a gimnázium első két évfolyamában eléggé elhanyagoltam a tanulást. Úgy éreztem, nagyon becsaptak.- És most?- Mivel mindenképpen gyerekekkel szeretnék dolgozni, nagyon készültem, de az akkori rossz emlék még mindig él bennem. A vizsgafeladatokat jól megoldottam, de csak titokban reménykedem.- Az érettségi hogyan sikerült?- Szerencsére jól, de azt az laegességet nem szeretném még egyszer átélni.- És a fölvételi?- Csak a szlovák nyelv feladatait oldottam meg kicsit gyöngébben, de úgy érzem, ez nem csupán az én hibám. Nem készítettek fel bennünket elég alaposan. Ezt a tantárgyat másképpen, talán szigorúbban kellene venni.- Tegyük fel, hogy rossz hír érkezik...- Ha semmiképp sem sikerül, akkor napköziben szeretnék elhelyezkedni és jövőre újra megróbá- lom ugyanezt, de tévúton. Persze nagyon rosszul esne, ha ezúttal sem az eredményeimet értékelnék és nagyon igazságtalannak tartanám. Mert sok olyan pedagógust ismerek, akik nem valók a pályára, a gyermeknevelés nem szívügyük és felvételizőtársaim között is voltak, akik nem a szakma iránti vonzódásból jöttek el, hanem, mert jobb nem jutott eszükbe, vagy éppen itt sikerült kapcsolatokat szerezniük.. . Hodosi Enikő, mint megannyi végzős, érettségizett fiatal, most úgy érzi: túl van a nehezén. Pedig a dolgok java része még előttük áll... 1990. VII. 6.
