Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
ALFONSAS MELDONIS Vérhullám s a hang Ki énekli el Ezt az örök dalt, Ha összeszorított Fogakkal hallgatunk... Ki ad hangot, szemet Ennek a vak világnak, Hogyha a karom Nem érhet hozzád... Te vagy az én időm, Éveim éve, A homokóra Aranyos pergése. Beteg sötétség és Remegő szárnyalás. A nemlét fölött Vörös vihar. Ó, szerelem, szerelem, Utolsó szó! Vérhullám s hang - Vajon voltál? a tenger fölött Poénhoz látogatóba. Búsult a sors madara, s a költő így szólt: soha már! És elszállt az ablak alól, újra szembe a széllel. S most a tenger fölött kering a fekete madár. Tudja, nem fekete tolla a hibás, hanem az éj végzetes szavai s a költő. Bán Péter fordításai ’ben ísa. m 0 íjszaka, em, t. ka. K etten vállalták föl aranyozásra a toronygombot az eklézsiától. Az egyezség megkötése azonban pont szombatnapra esett, amikor a munkát nem kezdik, de véezik. Mikor fölvették az egyházközség pénztárnokától az előleget, Hajagos és Meidinger megállapodtak, hogy egy fillért sem isznak el az előlegből. Semmi áldomás! Majd a munka végén, ha meglátják, mennyi marad tiszta hasznuk a munkán? Csakugyan, olyan szigorúak voltak magukhoz, hogy szombat este otthagyták a kiskocsmát Hajagos és Meidinger, otthagyták a snapszliversenyt és hazamentek. De hát inkább szombat este dorbézoltak volna, amikor is vasárnap következik, és amikor jól kialhatni a macskanyavalyát. Nem! Hajagos és Meidinger vasárnap délután keveredett bele egy dühös snapszlipartiba, és mivel szombat estéről rettentően meggyűlt bennök a félretolt mulathatnék, hát a vége mi lett? Hajagos és Meidinger azon módon, még kótyagos fővel, az átvirrasztott éjjel fáradtságával mentek a munkába. Na jó, hibának azért nem szabad esnie a mesterségben. És Hajagos és Meidinger kitűnő munkások voltak. A nyári nap irgalmatlan tűzött a toronyra. Aki alulról nézte a fényezőket a toronygombon (és hát akadt ember elég, aki nézte), hát az mind istenkísértésről rebegett. Hajagos és Meidinger, alulról nézve, úgy mászkált a torony gombján, mint két nagy légy. Se állvány, se semmi. Csak úgy kötéllel a derekukon mászkált a két fényező, az aranyföstékes csöbrökkel és meszelőkkel a toronygombon. Úgy azok! Abban a gyalázatos, kápráztató, velőforgató napsütésben. Természetes, a torony gombján egy nagy lyuk volt, és azon járt ki és be a két fényező. A lyuk nem is látszott alulról. Nyögött, káromkodott, köpködött eleget Hajagos Meidin- gerre, és az vissza, munka közben. Miért? Hát hogy mert áradt erősen a gyomrukból a szeszillat, és fájt a fejük az éjjeli mula- tástól. És ennek az oka Hajagos szerint Meidinger volt, és Meidinger szerint Hajagos.- Ha te nem maradsz! - egyre ezzel kezdték a veszekedést: - Ha te nem csábítasz, én tegnap is lefekszem. Dögölj meg! - ezzel végezték, egy a másra. De a munka ment. Legalábbis úgy déltájig serényen ment a munka. Akkor Meidinger bemászott a toronygomb lyukján a csöbrével. A toronygomb belsejében is gyehennái hőség volt, de az mégis üdülés volt a kinti lángpokolhoz képest. Hát rendben van! Hajagos kinn a gombon, ellenzős papírcsákóval a fején, nyomja a me- szelőt strammul. De egyszerre mit hall? Hajagos horkolást hall a toronygomb belsejéből. Na! Hirtelenében akkora volt Hajagos dühe, hogy egész biztos az aranyföstékes csöbröt a Meidinger fejéhez csapja, ha azt mellette nyomja el így a buzgóság!- Az a disznó, gazember! Erre és arra! Eldöglik itt nekem! - Mégis, Hajagos csak magában káromkodott, nem ordibált Meidinger után. Ellenben azt tette, hogy tetten akarta érni Meidingert. Ne tagadhassa le, hogy elaludt a toronygomb belsejében. Hajagos félbehagyta a munkát szintén, és bemászott a toronygomb lyukján. Azaz hogy itt egy egészen furcsa és megdöbbentő helyzet következett. Hajagos, amint már két lábát belógatva, a lyuk szélén csúszott lefelé, könnyelműen kiakasztotta derekától a kötelet. Míg ezt tette, Hajagos ott ült a lyuk szélén. És közben növekvő dühvei hallgatta Meidinger horkolását. És közben előre élvezte azt a pillanatot Hajagos, amint fölrázza álmából Meidingert, így:- Az anyád! Te gazember! De mi a csuda! Ahogy Hajagos ott ült megkötetlen a lyuk szélén, egyszerre csak ólmos bá- gyadtságot érzett minden tagjában. Azt gondolta: okosabb volna, ha ahelyett, hogy Meidingert fölveri, előbb kezdi meg ő is az ebédszünetet. Ha lefekszik, és húz egyet ő is. Nahát, mi legyen hát? Felzar- gassa-e Meidingert, vagy ne? így vacillált Hajagos magában, kötetlen derékkal, a toronygomb lyukja szélén, és nem tudott dönteni. A bágyadtsága egyre jobban nyomta. Egyszerre csak Hajagos a nagy tétovázásban elfelejtette, hogy a derekán nincs a kötél. Munka közben szokta, a kötéllel a derekán, egészen reflexmoz- dulatszerűen hátraveti magát, hogy a munkáját nézze. Ezt tette most Hajagos. Igen. Azért tán, hogy elűzze magától azt a rásúlyosodó bágyadtságot. A következő pillanatban Hajagos már zuhant. Zuhant a húszméteres mélybe. Borzalom. Tiszta öntudatánál volt, amikor zuhant. Tiszta öntudattal érte meg halálát. Azt a pillanatot, amikor a koponyája szétloccsan, és teste véres húscafathalommá lapítódik a torony tövében. Borzalom! És mi ez! Mikor már megtörtént, hogy egy garmada véres hús volt Hajagos a torony tövében, ezt még mindig tudta. Rögtön az villant eszméletébe, hogy: íme, van lélek! Ez a lélek, ami ő most. Az eszmélete! Na és tovább. Küszködött, küszködött, hogy tovább eszméljen. De ennek útjában az az irtózat állt főleg, hogy nem akart önnönmagára ocsúdni, . mint gyötrelmeket, rémületet párolgó húscafatra, a torony alatt. így volt egy darabig. Akkor egyszerre Hajagos rájött, hogy ő ugyan szétzúzva ott fekszik a torony tövében. De ugyanakkor ott ül még fönn a toronygomb lyukja szélén is. Fantasztikus! Két Hajagosra eszmélt. Egyik talán a lelke volt. De melyik? Tisztán érezte, hogy ugyanaz a Hajagos meg is halt és él is. És ez nem tréfa! Borzalom! Meidinger fölébredt a toronygomb belsejében. Horkantott egyet, és az utálat fintorával köpte ki azt a mérges nyálat, ami a szájába gyűlt a szundítás alatt. Egyszerre meghűlt a vér Mei- dingerben. A toronygomb lyukja szélén, a zsindely lécébe akadva egy lábat látott. A Hajagos lábát. És képzelete cikázva szállította eléje azt a borzalmas helyzetet, amiben Hajagos künn a torony- gomb szélén csüng, ha a lába így van beakadva a lyuk szélébe. Meidinger rontott föl Haja- goshoz. A lyuk szélén még rémültebben látta Meidinger, hogy a Hajagos derekán nincs a kötél. Gutaütés érte ezt? Napszúrás? Meidinger töprengés helyett gyorsan, legelőbb is a Hajagos derekára hurkolta a kötelet. Aközben már tudta, hogy nincs baj. A Hajagos szíve ver, és maga lélegzik. Elaludt vagy elájult a lyuk szélén, és csak a csuda mentette meg, hogy a lába beleakadt zuhanás közben a lécbe. De ami nagyobb csuda, föl se ébredt erre Hajagos!- Te, az anyád! - ordította * most már bátran Meidinger Hajagosra. - Eldöglesz itt a derékkötél nélkül? Disznó, gazember!- Micsoda? - rivallt vissza Hajagos. - Még te mered verni a pofádat? Hát nem teérted jöttem a lyukhoz, mert horkolni hallottalak? Nem te vagy az oka annak is, ha lebukok, tegyük föl?- Na aztán, ilyen hazug ürüggyel bújni ki a köszönet alól, hogy berántottalak? - háborgott Meidinger. - Talán magadnál voltál, mikor itten csüngtél kötetlen, a lábadtól? Hegye-petye-.lefetye! Most már ezen veszekedett Hajagos és Meidinger órahosszat. Egyetlen dologban egyeztek csak meg aznap. Miben? Hát hogy erős munka előtt nem tanácsos dorbézolni és éjszakázni.. Z. NÉMETH ISTVÁN Utazás A gondolat-megőrzőben felejtett csomagok Néma áhítattal várják érkezésem Valahol a végtelenben Lobban fekete ruhám Léptem véresre sebzi a követ Hitetlen főpap vagyok A dolgok két partja közt veszteglő révész Mágneses terek meghívottja Akinek megengedetett Ez az utazás Tömött bőröndöm súlytalan lebeg Kozmosz-csigolyák reccsennek Csillagport-gázlók locsognak Beszakadt festményű pupillák követnek Aláírom a tájat hiszen Nincs időm megrajzolni Mint ahogy nevet sem adott nekem senki Mint ahogy nevetésemre összekoccannak A földanya kitömi készülő Édes mellei GÁLY KATI RAJZA
