Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-09-07 / 36. szám

Szerkeszti Kövesdi Károly VYTAUTAS KAR ALIUS Két hiba: Egyesek igyekeznek mindent megérteni, miközben megfeledkeznek az életről; mások sietve élik az életet, s nem érnek rá megérteni semmit. Aki nem tudja kivárni, hogy megnőjön a tudás fája, korai zöldséget ültet. M unkám megköveteli, hogy minden nap beleüljek az ócska, zörgő, hörgő, háromszor ge- nerálozott ezerkétszázkettesbe. Kol­légáimmal sorra járjuk Közép-Szlo- vákia falvait, városait, sőt, néha más kerületekbe is átruccanunk. Egyszó­val oda megyünk, ahová a megren­delés szólít. Ősszel kerültem hozzájuk, s miu­tán az első telet kibírtam, azt mond­ták, hogy most már egy darabig ott maradok. Azóta sok ősz múlt el, de ha az ismét közelgő télre gondolok, hát nem tudom, nem tudom... Most úgy illene, hogy magát az „állást“ is nevén nevezzem... Ha őszinte akarok lenni, be kell valla­nom, hogy nem merem. Mármint kellő előkészítés nélkül. Bár a pat­kányirtás némileg szórakoztató és so­kak szerint a társadalom számára fontos, sőt, nélkülözhetetlen foglal­kozás, elképzelhető, hogy néhány felelőtlen személy eme mesterség hallatára egyszerűen röhögni kezd. Ezért, amikor rátérve „állásomra“ mindössze annyit jegyzek meg, hogy „szóra sem érdemes!“, nincs szándé­komban lekicsinyelni, csak a kínosan szerzett tapasztalat mondatja velem. De nem a már lassan híressé (vagy inkább hírhedtté?) váló munkahe­lyemről akarok beszélni, hanem az Öregről, akire a patkányirtás gya­korlása közben figyeltem fel... Északi irányban hagyva el a vá­rost, Lónyabánya körülbelül húsz percnyire fekszik Losonctól. Persze, vannak autók, amelyek ezt az utat hamarább teszik meg, de a mi negye­dik generáljavítás előtt álló ezerkét- százkettesünknek a húsz (plusz vala­hány) percre szüksége van. Hogy az Öreg a kerékpárjával pontosan hány óra és hány perc alatt tette meg, azt nem sikerült megtud­nunk. Talán ez az egyetlen mulasz­tás terheli a lelkünket. Mert az Öreg a Lónyabánya és Losonc közötti utat - odavissza, az időjárástól függetlenül - mindennap megtette. Lónyabányán lakott. Ez olyan biz­tos, mint amilyen bizonytalan ama patkányok mennyisége, melyeknek kioltott élete lelkiismeretemen szá­rad. Egyszer Lónyabányán „dolgoz­tunk“, a Magnezitművekhez tartozó kolóniában, s akkor lettem véletle­nül tanúja, amint épp kilépett a telep végében lapuló - földgyalura érett - házikójából. Losoncról Zólyom felé tartva majd naponta találkoztunk vele: minden évszakban. Fagyban, hóban, ködben, szélben, esőben, viharban, rekkenő hőségben. Szembe jött velünk. Amikor délután hazafelé igyekez­tünk, ő is ezt tette. Csak az irány volt ellenkező. Munkatársaim az évek során tu­domásul vették, megszokták. Kerék­páros jelenlétét az országúton egye­dül én furcsállottam. Emlékszem, eleinte azt hittem, munkába jár.- Miért nem ül néha autóbuszra, vagy vonatra? Ilyen időben...?!- je­gyeztem meg fázósan borzongva, amint az autó ablaküvegén át meg­pillantottam a hideg, őszi, zuhogó esőben, mely úgy szakadt, mintha dézsából öntenék.- Ugyan! Egyszerűen bolond! Ej, ha én egyszer nyugdíjas leszek, de­hogyis motoszkálok hiába! Csak meg­éljem! - sóhajtotta Laci, a legfiata­labb és legpraktikusabb kollégánk. — Igazad van! Az Öreg „vonatos“! Süsü, no! Máskülönben miért csinál­ná?! - állt Laci pártjára egy másik kollégánk. A többiek igazat adtak neki. Én sokáig ingadoztam. Szerettem volna elbeszélgetni az Öreggel, kifaggatni, hogy saját véle­ményt alkothassak róla. De ő az út egyik oldalán erre, mi meg az út Szótlanul hátat fordítottunk egymásnak, s én szaladni kezdtem az induló autó felé.- Miért nem hagytatok beszélni? Tudjátok, ki volt az? Az Öreg! Az útkaparó! Értetlenül néztek rám.- Na és akkor mi van? Ma nincs idő ilyesmire! Láthatod magad! Elmúlt a nyár, s mi azután is gyakran láttuk az Öreget. De bármi­lyen sebesen száguldottunk el mel­lette, észre kellett vennünk, hogy egyre lassabban karikázgat. a köd...! Egyszer csak ott termett előttem, s a biciklije sem volt kivilá­gítva! Rántottam félre a kormányt de már késő volt...- Mondtam, hogy elnéztük! - for­dult vissza Szabó, aki elsőnek ért oda az embergyűrűhöz. Ott hevert az Öreg, félig a Volga alatt. Hanyatt feküdt kigombolódott gumiköpenyén, mintha csak azért mászott volna a kocsi alá, hogy meg­javítsa. Nyitva felejtett szeméből de­rűs, tiszta nyugalom áradt. A szé­gyennek, mint akkor Losoncon, ARDAMICA FERENC SSäftä közben másik oldalán arra... Elzügtunk mel­lette, és kész! Állandóan siettünk valahová, megállni és dumálni nem volt módomban. Az öreg meg csak taposta a pedált fáradhatatlanul. Öltözete alig változott. Nyáron fakókék szerelőruha, barettsapka, télen fakózöld pufajka a hozzá való nadrággal, fülvédős meleg sapkával. Esős időben gumicsizma, hosszú gumiköpeny. Az ütött-kopott kerék­pár csomagtartójához pedig minden időben egy közepes, fonott hátikosár volt erősítve. Gépkocsivezetőnk messziről felis­merte. Ha mégsem, akkor mi hívtuk fel rá egymás figyelmét. Történt egyszer, hogy még Loson­con, benn a városban, elromlott a kocsink, s megfelelő alkatrész hiá­nyában csak nagysokára lehetett megjavítani. Eleinte együttérzésből ott toporogtunk a motorházban tur­káló gépkocsivezető körül, de miu­tán úgysem tudtunk neki segíteni, beültünk egy közeli kocsmába. Ott már kevésbé untuk magunkat. Saj­nos, minden jónak vége szakad egyszer. Betoppanó, a feje búbjáig olajos gépkocsivezetőnk válogatott kifejezésekkel adta tudtunkra, hogy éppen eleget lazsáltunk... Felszede- lőzködtünk, és kisorakoztunk az ut­cára. A kocsma tőszomszédságában fű­szerbolt állt. Bejárata mellett ócska­vasnak beillő kerékpár támaszko­dott ... A csomagtartójához kötözött hátikosár láttán megtorpantam. Csak nem...? Kíváncsian bekukucs­káltam a boltba, de akkor már jött is kifelé, tekintetét leszegve. Hóna alatt kenyér, két kezében egy-egy üveg korona nyolcvanas tej. Kitár­tam előtte az ajtót, nem nézett rám, de megköszönte. Utána mentem. A két üveg tejet a hátikosár egyik sarkába, a kenyeret pedig keresztbe helyezte. A másik sarkot gyűrött abroszféleség töltötte ki.- Mondja, miért jár be minden nap Losoncra? Hiszen mindezt megkap­hatná otthon. Lónyabányán is! - tör­tem rá. Végre fölemelte a tekintetét, mely egyáltalán nem volt elborult, vagy zavaros. Nyugodt, derűs, tiszta szempárral néztem farkasszemet.- Friss tejre, kenyérre volt szűk­A kollégák felvilágosítottak:- Régen nyugdíjas már! Érdeklőd­tünk felőle Lónyabányán. Az útkar­bantartóknál dolgozott, vagy ahogy valaha mondták, az útkaparóknál Ez az útszakasz, amin ma is naponta találkozhatsz vele, volt rábízva A fiatal kortól végzett munka annyi­ra a szívéhez nőtt, hogy egyszerűen nem bírja abbahagyni. Illetve nem is a munka, hiszen nem dolgozik már- ... hanem az útszakasz! Életszükség­let számára, hogy mindennap be­járja.- Addig jó neki, amíg járja. Az ilyen addig él... Ha otthon marad, nyomban fölöslegesnek érzi magát, kinyúlik, elpatkol! - állapította meg Szabó, a legöregebb patkány­irtó. ségem!- De ember, miért ámítja magát? Miért nem veszi tudomásul, hogy...? — ripakodtam rá.- Meddig akarsz még diskurálni? Több mint három órát késünk! - sza­kított félbe munkatársam kiáltása.- Miért?! - förmedtem rá újra türelmetlenül, s ekkor a tekintetében felcsillant valami: a csínytevésen ka­pott gyermek szégyenkezése. Ősz óta meg alig* ült föl a kerék­párjára, maga mellett tolta. Szemmel láthatóan egyre nehezebben haladt.- Nem sok ideje van már hátra! -jegyezte meg Ernő szakszerűen.- Ha ez így mászkál tovább, lefo­gadom, hogy az országúton fog meg­halni! - jósolta Laci, akinek az első pillanattól roppant fölöslegesnek és ellenszenvesnek tűnt az Öreg ingá­zása. Egy novemberi nap reggelén sűrű ködben hagytuk el Losoncot. Kör- möcre indultunk, s ugyancsak siet­tünk volna, sajnos az útviszonyok ezt megakadályozták. Lépésben le­hetett csak haladni, s aki legényke- dett, az úgy járt, mint a legelső benzinkút mellett karambolozott ka- mionosok, vagy a gátnál meghem- pergett távolsági busz. Hála a sze­rencsénknek, meg a sofőr óvatossá­gának, rendben megérkeztünk Kör- möcre, nagy bajt hozva ezzel az Állami Pénzverde patkányaira. Dol­gunk végeztével sietve bekaptunk egy nagyképűek büfének nevezett pincehelyiségben holmi gulyásnak mondott löttyöt, és indultunk haza­felé. Talán mondanom sem kell, épp olyan ködben, mint amilyenben jöt­tünk. Gépkocsivezetőnk a fogát csi­korgatta, óvatosan vezetve, károm­kodva hatolt bele a tejfehér gomo- lyagba.- Eszébe sincs felszállnia! Ráadá­sul sötétedik! - morogta a sofőr.- Kiesik a szemem! Némán ültünk, és bámultunk a semmibe. Lónyabánya után megjegyeztem: ■ - Ma ’reggel nem találkoztunk az Öreggel.- Dehogynem! - mondta Szabó.- Csak elnéztük. Egy kevéske ködtől az Öreg nem riad vissza.- Kevéske köd? Ez neked kevéske köd? Istenemre, nem vagy eszednél!- mondta a sofőr, és arcával szinte rátapadt az ablaküvegre. Fehérpataknál - az egymás után következő nyolcvanast, hatvanast, majd negyvenest parancsoló táblák­ról sejtettük, hogy ott járunk - a so­főr újból elkezdett dohogni...- Istenemre, semmit sem látok! Hogy. az ördög...! - az úton halo- vány piros fény villant, s a követke­ző pillanatban teljes erejéből beleta­posott a fékbe. jó darabot csúsztunk előre, de még sikerült megállnunk. Éppen csak megpöccintettük az előttünk veszteglő Barkaszt. Kiugráltunk a kocsiból, megnézni, mi történt. Az út másik oldalán szin­tén állt néhány autó. Legelöl egy régi Volga, körülötte néhány hajlongó ember. Egyikük, nyilván a sofőr, a kezét tördelte.- Esküszöm, nem én vagyok a hi­bás! Mindenki tanúsíthatja! Ez a bolt előtt, nyoma sem volt a tekin­tetében. Akkor ő szégyenkezett, most Gondolatban sietve folytattam az egyoldalú, hajdan félbeszakított pár­beszédet. Nem szégyen az, ha az ember megöregszik, kivált, ha egész életében becsületesen elvégezte a munkáját. Az ember bejár egy útszakaszt, aztán vége, ezt tudomá­sul kell vennie! Akkor sem felelt, most sem. Tekintete nem változott, talán csak némi halovány bocsánat- kérésféle tűnt fel benne egy pillanat­ra, de a sűrű köd és a vastagodó sötétség miatt erre nem mertem vol­na megesküdni.- Meghalt, hát meghalt! - mondta a gépkocsivezetőnk. - Rajta már nem segíthetünk! Gyerünk innen, amíg hátulról belénk nem rohan va­laki! A Barkasz is elindult, annak a so­főrjét bízta meg a volgás hogy érte­sítse a rendőröket Losoncon.- Ugye megmondtam, hogy ez lesz a vége! - szólalt meg rögtön indulás után Laci. - Fogadtunk! Ke- mélem, álljátok?!- Az egyik biciklikerék még telje­sen ép volt. Pont olyanra volna szük­ségem! — Ernő képzelőerejét mind­össze ennyire mozgatta meg a tra­gédia.- No, ezt az útszakaszt ma nem sikerült befejeznie - mondta a gép­kocsivezetőnk.- Bejárta már elégszer! - jegyezte meg Szabó.- Talán éppen ilyen halált óhajtott- találgattam.- Csak nekünk csúnya és szörnyű! Neki lehet, sőt, biztos, hogy szép!- mondja Szabó. - Mit írnátok a fej­fájára? Gondolkodtunk. Azután a gépkocsivezetőnk meg­szólalt:- Meghalt... szolgálat teljesítése közben... De erősen kétlem, hogy bárki síremléket állítana neki. Akaratlanul is meghatódtam...- Milyen szép! Ilyen sírfeliratot én is elfogadnék.- Micsoda ötleteid vannak?! - csó­válta a fejét Laci. - Képzeld el, hogy egyszer hibázol, s megmérgezed ma­gad ... Esetleg megmar egy vén, har­cias, veszett patkány, s a sírkövedre azt írják, hogy „...elhunyt szolgálat teljesítése közben...“ Kinevetne az egész város! Szavai teljesen feldúltak. Páni fé­lelem kerített hatalmába. Hát nem elég, hogy az egész város már éle­lemben rajtam röhög, a halálom után is ki legyek téve ilyesminek? Még ott, abban a percben elkezd­tem foglalkozni az állásváltoztatás gondolatával. RONCSOL LÁSZLÓ Diósförgepatonyi verses földrajz (Takács Fricinek, szeretettel) Gerice - Gilice - Gérce, csörög a nád ma: félsz-e? a nádba köd teje csöppen, őzbak szügyig a ködben, sziget valaha, erdő, fanyar ködöt lehellő, ványadt Kis-Duna partja, régi vizek morajjá, fűzfa, bodzafa, nyárfa, tarol az ősz kaszája, vadruca szárnya surrog, sebben lapul a túzok, vadkan vércseppje csöppen, néma tanyák a ködben, elsüllyedt hajók hangja, rianó ködharangja, bögölyi vének lelke a köddel elkeverve, honnan dobol e lárma? széthullt szekerek árnya, túlnan Macsicza malma álomba-ködbe varrva, barmok vére a ködben, malomkerék törötten, véres bujdosók lelke, emlékük eltemetve, ősz-éjek ködvetése. Jaj, messzi, árva Gérce! ALGIMANTAS BALTAKIS Fehér éjszaka Ó, ez a fehér, Csillogó éjszaka, Annyira csendes, Olyan szomorú... A halálra emlékeztet, Az utak végén álló Szép halálra... Mikor minden a múlté A tavasz ói A nyári mi Az ősz jav, Elenyészet A darvak I Mitévő leh A kihalt ré Ó, ez a fék Annyira cs Olyan szói A halált m Hogyha ol Mint a nyi És ha olya Mint ez az MYKOLAS KARCIAUSKAS Hol Az égen, a tenger fölött kering a fekete madár, károgja a hírt, vagy testvéreinek legendáját, a fekete hollók sorsát. Nyelvét nem értem. Szeméből a haragot kiolvasni nem tudom. Röpköd az égen a tenger fölött a fekete madár. Talán nem holló, tán a legenda folytatása? Visszafordult tizenegy társa, s ő egyedül, a leglázadóbb, a legfiatalabb, úgy döntött, elszáll

Next

/
Thumbnails
Contents