Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-09-07 / 36. szám
B i/asárnap 1990. IX. 7. |a humanitásnak, ha van ilyen, KELLMeRrJNGDáJ0Er Ed IA DOLGOKAT _______________ em lékműről, ami szintén egy furcsa dolog. Állítanak egy emlékművet és nem tudják, hogy húsz éve ott van nekik. Elfelejtették volna, hogy az az övék? Pedig ez volt az első ilyen emlékmű a keleti blokkon belül. • E bizonytalanságban hogy érzi magát csehszlovákiai magyar művészként?- Mindig is szerettem volna megérni valamiféle politikai változást, Megértem. Csak hát jelentkezett az az ősi probléma, hogy a fiatal nemzedék erősen hisz, és elhiszi, hogy a mi politikánk úgy fog alakulni, ahogy ő azt elképzeli. Sajnos ez nem szokott bejönni. Kaptunk mi pofonokat negyvenötben, negyvennyolcban, hatvannyolcban, s ezek valamire tanítanak. Nagyobb felelősséggel, nagyobb történelmi tudással kellene értékelni és rendezni a dolgokat. Sajnos, látjuk, hogy olyan erők működnek itt megint, amelyek nekünk semmi jót nem kívánnak. Vannak közös dolgaink, ezeket meg kellene oldani. De az egymás elleni harc nem jó. Nekünk biztos nem. A mi népünknek joga van tudni, hogy mi végre van a világban. Hiszen különösen egy kisebbségnek nem lehet mindegy, ha a tehetségei elkallódnak. • Hogyan értékeli az elmúlt időszakot?- A művészeti életben rettentő visszaesésnek érzem. Mert ha csak azt nézem, hogy én mit csináltam, bizony nem ezt vártam magamtól. Az életművön nagyon érezni, menynyire beleryúltak az ember életébe. Nemcsak a komissziók, amelyek tönkretették a legjobb munkáimat. Az öncenzúra is hatott. Az egyén saját maga is fékezte a fejlődését. Annyira ki volt téve a sorsnak, hogy nem tudott mozdulni. Abbahagyhattam volna, csakhogy az embernek kérdeznénk, hogy kit ismer képzőművészeink közül, aligha tudna neveket sorolni. Ez a tudatlanság kellemetlen a művésznek, kellemetlen a népnek, és veszélyes a jövőre. A nép közepe felé mindig a szélekről jön a feltöltődés. Ha elhanyagoljuk a széleket, nem lesz feltöltődés. Magyarországon nem tudják, hogy képzőművészetünk milyen nívójú. Erről nem mi, művészek tehetünk. Ha nem volna a határ mentén a magyar ki- - sebbség, ez a két nép édestestvérként szeretné egymást. De itt vagyunk mi, akik ezt a testvérséget megakadályozzuk. Szép dolog, hogy hídról beszélnek velünk kapcsolatban, de látnunk kell azt is, hogy mindig is mi voltunk azok, akik miatt megvannak a nézetkülönbségek. • Talán ha sikerül a nemzetközi kapcsolatokat is új alapokra helyezni, bízhatunk abban, hogy képzőművészetünk valós értékeinek is megnő az ázsiója. De ahhoz, hogy meg tudjuk határozni helyünket az egyetemes művészetben, át kell értékelnünk a szocialista realista művészetet.- Európának ez a fele semmivel sem volt és nem szegényebb művészi érzékű emberekben, mint a másik fele. Forradalom után az ember hajlamos azt mondani, hogy amit eddig csináltunk, az mind rossz, azt ki kell dobni. Az ilyen változás utáni időszak mindig drasztikus egy kicsit az előző korszak műalkotásainak értékelésében. Ne felejtsük, itt eddig úgy éltünk, ahogy éltünk, s amit csináltunk, az ezt az életünket tükrözi! Azt, ami itt évekig volt. Ezeket az alkotásokat múzeumoknak, galériáknak őrizniük kell. Nem bántani, nem kidobni, hanem eltenni, és alkalmas korban újraértékelni. Mert hogy be kellett lépni a pártba. Nem igaz, nem kellett! Kellemetlen volt, nehezebb volt állást találni és munkát kapni, de meg lehetett élni. Itt vagyok, élek. A művész ne lépjen be a pártba, mert nem etikus! Ne szerezzen magának művészeten kívüli előnyöket! És sokan vannak, akik nem léptek be, és ma sincsenek az első sorban. De sokan vannak olyanok is, akik eddig az egyik rendszer szekerét tolták, most ugyanazzal a stílussal a másikét. Ezek az emberek megint ügyesek, és megint jól fognak élni. Akinek eddig volt pénze, annak lesz ezután is, mert tudják a módját, hogyan megszerezni. Ezt az előző rendszerben is meg lehetett tanulni. Ám akinek eddig nem volt, annak ezután se nagyon lesz. • Mégis remélem, hogy egy olyan kor következik, amelyben az élet minden területén, így a művészetben is a tehetségek fognak kiemelkedni.- Abban az esetben igen, ha a közönség is olyan tehetséges lesz, amilyen tehetségeket elvárunk, elvárnánk. Ha a közönség a képzőművészetben felismeri a tehetségeket, és tőlük fog vásárolni, akkor támogatni fogja őket. Ellenben ha a kerti törpék kellenek, akkor a tehetségek nehezen bontakoznak ki és válnak ki. A közönséget nevelni kell, s itt ilyen nem volt. Most majd felértékelődik az az anyag, amelyet Nyugaton jónak vagy eladhatónak tartanak. De ha a kultúrában az a réteg fog uralkodni, amelyiknek pénze van, akkor vége a művészetnek. • Biztos, hogy hiányos a nevelés. De talán az is kedvezőtlenül hatott, hogy a képzőművészet olyan gyorsan fejlődött, és képes fejlődni ma is, hogy ezt a közönség nem tudta és tudja követni. • Milyen hatások terelték gyermek- és ifjúkorában a képzőművészet felé?- Elsős elemistaként azzal szórakoztattam az osztályban a többieket, hogy rendszeresen rajzolgattam a táblára. Később verseket írtam, de Komáromban magyar gimnazistaként az utolsó évben tanár segítségével már tudatosan készültem a képzőművészetre, mégis pedagógiai főiskolán kötöttem ki. Egy év után kerültem át a képzőművészetire, ahol Rudolf Pribis és Frana Stefunkó voltak a professzoraim, tőlük tanultam meg a szobrászmesterséget. • Mely irányzatok hatottak önre főiskolásként, amelyek későbbi útját meghatározták?- Az irodalom, Móricz, Szabó Dezső, a balladák hatására igen erős vonzalom alakult ki bennem a nép iránt, és mindvégig hűséges akartam maradni a népemhez. Az volt a szándékom, hogy magyar szobrot csináljak. De nem úgy, hogy témájában, hanem megjelenésében, a hatásában legyen magyar. Ezért megkerestem azt a vonalat, amely megvolt az ősművészetben, de nyoma van a mai magyar művészetben is. Ezekre a tipikus jegyekre építve, alakítottam ki egy sajátos formanyelvet. Mindig ezt használtam, és használom ma is. Sok bajom volt és van vele, mert ebben az országban a hivatalos szervek ezt nem szerették befogadni, számukra ez idegen volt. De én a népemnek akarok dolgozni. És látom, hogy a nép szívesen fogadja, mert érzi, hogy az övé. És itt van a konfliktus. A nép engem nem tud megfizetni. Ha viszont társadalmi megrendelésre dolgozom, abból többé-kevésbé valamiféle népidegen dolog születik. Egyesek nemzetek feletti művészetet próbálnak csinálni, ami nagyon divatos és nagyon modem. Ezeket a műveket aztán úgy befogadják, mert ha nem is szlovák, de nemzetközi. Ám amit én csinálok, az nem szlovák, hanem magyar. Én azonban nem vagyok hajlandó mást csinálni, sőt, ha erőm engedi, ezt szeretném továbbfejleszteni. • Milyen lehetősége volt a főiskola után, hogy közönség előtt bemutatkozzon?- Sok kiállításom volt. Csináltam egy nagyszabású sorozatot a Csallóközben. Ehhez csatlakozott Almási Róbert barátom is. Kettesben jártuk a falvakat. Ezek a kiállítások nagyon kedvesek voltak számomra. A népPozsonyi találkozás Nagy János szobrászművésszel Harminc év terméséből, különöse" a hel™”“,e”«TOnötödik születésnapja ÄS'ÄÄtl-. A kiállítás rendezése közben beszélgettünk hez akartam eljutni, s akkor, ha nem is állítottam ki minden faluban, sok helyütt ott voltam. Most ez talán ismét sikerülni fog. Volt egy nagy álmom, hogy szövetkezetek, állami gazdaságok támogatásával Csallóközben egy csodaparkot csináljak. Nem volt rá pénz. •Említette, hogy most, miután megalakult a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, ez talán sikerülhet. Mennyire optimista a társaság jövőjét illetően?- Ha a lehetőségek, amelyekről a társaságban beszélünk, tényleg olyanok lesznek, amilyeneknek hisz- sziik, akkor elég jó képzőművészeti élet alakulhat itt ki. Elképzelésünk, hogy Pozsonytól Nagykaposig járjuk a falvakat és kiállítunk. Ha sikerül a hazai lengyelekkel, ukránokkal szorosabb barátságot kialakítani, megnyílik a határ a Szovjetunió és Lengyelország felé is. S ha mehetünk a környező országokba, beleértve Romániát, Erdélyt is, akkor talán a most még tétovázó művészek is közénk állnak. S ha nemcsak reprezentálhatunk, hanem élnünk is lesz miből, akkor tényleg jó lesz. Csak hát a megoldást itt is mindenki mástól várja, ahogy eddig, amíg volt egy hatalmas szervezetünk, amely elintézett mindent. Nagyon kevesen vállalják a társaság dolgainak szervezését. De van más baj is. Az a tipikus magyar betegség, hogy ha már ketten vagyunk, akkor hatfelé húzunk. Ha ez így folytatódik, nem megyünk messzire. • Megélhetés? Mennyire tudja majd segíteni a Csemart bolt (amellyel a társaság szerződést kötött a műtárgyak eladására) honi magyar képzőművészetünket?- Ha egy kultúrának magára kell keresnie, ott már nagy baj van. Ha eladható műveket akarunk csinálni, akkor a kerti törpe a legjobb üzlet. Itt tehát valamiféle támogatásra van szükség. De hogy ezen a téren milyenek a lehetőségek, azt még nem tudjuk. Új megrendelésről nem tudok, csak erről a szerdahelyi zsidó hivatása van, és álmai vannak. Roncsol László megkérdezte tőlem egyszer, hogy van-e szlovákiai magyar képzőművészet. Úgy vagyok ezzel, hogy a magyar képzőművészet, amelyről érezni, hogy magyar, az sokkal tágabb annál, mint szlovákiai vagy magyarországi. Indiától a Kárpátokig húzódik. Ennek a hatalmas sztyeppnek egységes művészete van. Számomra érthetetlen, hogy a rokonkeresés során nálunk letagadták a török vonalat, amelybe mint kultúrába, nagyon is beletartozunk. Az az ősi motívumkincs, amelyet ezek az úgynevezett nomád természeti népek hoztak magukkal, ugyanúgy alapja a magyar képzőművészetnek, mint a töröknek, a baskírnak és az Ázsiában maradt rokonok művészetének. Nem vagyunk mi olyan kis nép, sem rokontalan. Tudjuk', hogy. a művészetet nem az ember találta ki. Az állatoktól tanultuk az építkezéstől kezdve az éneklésen keresztül egészen a táncig, a díszítőművészetekig. Nem lehet hát azt mondani, hogy jött egy nép, amelynek nem volt se nyelve, se kultúrája, amije van, azt a szomszéd népektől lopkodta össze. Persze aztán meg lehet mondani, melyiktől, mert ez most nagyon divatos. Inkább arról lehetne beszélni, hogy melyik nép milyen tipikus, jellegzetes kultúrát hozott. Itt aztán már van mit mutatnunk. És egyáltalán nincs miért szégyenkeznünk Európában. Hogy ez valakinek kényelmetlen? Nekem is kényelmetlen, hogy a szomszédom gazdagabb, mint én. De azért nem mennék hozzá lopni. • Igen, a csehszlovákiai magyar képzőművészet az egyetemes magyar kultúra része. Lehet, hogy rosz- szul látom, de mintha Magyarországon nem ismernék eléggé képzőművészeinket. Ha valóban így van, nem zavaró a jelenlét hiánya?- Nem hogy nem zavaró, egyenesen szörnyű és tragikus. Ebben negatív szerepet játszott, hogy a hazai magyar kultúra túlságosan irodalomcentrikus volt. Ha valakit odaát megtegyük fel, ha a Lenin-, de akár a Sztálin-portrék között a megformálást illetően van előremutató szobrászi alkotás, az mindenképpen prűvészi kordokumentum, függetlenül attól, hogy a megmintázott személyt ma negatívan vagy pozitívan értékeljük. A szocialista realista müveket se kell összetörni és elásni, amint azt '68-ban tettük. Mire jó az? Könyveket ne égessünk! De azt is látni kell, hogy az se mind feltétlenül jó, ami ellenzéki volt. Most még azok is ellenzékinek mondják magukat, akik a komissziókban ültek, és sorra tették tönkre mások munkáit. Most azok is panaszkodnak. MertNiké (1976)- A közönség mindig azt követi, és azt tudja követni, ami érdekli öt. A technikán belül nagyon jól tudja követni az újat. Érdekes, a művészetben, amely több ezer éves alapokra épít, ugyanerre nem képes. A hozzáállás 'a rossz, abban van a hiba. A kortárs művészeti kísérletek is emberi érzéseket fejeznek ki. S ezek mindenkiben megvannak. Az persze más kérdés, ha ezek az emóciók annyira rejtve vannak, hogy a befogadó nem tudja észrevenni. Az baj. No, de egy időben, ma például nemcsak egy irány él a képzőművészetben. Van a figurális meg van az absztrakt, és ez mindig is volt. A kettő nem ellentéte egymásnak. Ellenkezőleg, kiegészítik egymást. De ugyanúgy megoszlik a közönség. Van, akit ez, van, akit amaz vonz. Az irányzatok megítélése egyébként mindig egy adott kor értékrendjétől függ, hogy például a jelen éppen mit, milyen stílust fogad el, és függ az egyén ízlésétől, igényétől. • Gondolom, a művészt idősebb korában méginkább szorítja az idő. Hogy tud megbékélni az évek múlásával?- A biológiai óra rettentően tud gyorsulni. Valamikor egyetlen nap hosszabb volt, mint most egy hét. A baj az, hogy ötvenöt éves vagyok, és bizony nincs annyi erőm, mint harminc-, negyvenéves koromban. Nem tudok annyit dolgozni. Egyre távolabbra kerülnek azok az álmaim, amelyek voltak, és megvannak most is, mert látom, hogy megvalósításuk nem fér bele az időbe. Pedig nagyon sok mondanivalóm, témám van. Nem adhatom át másnak, hogy mintázza meg. Fájnak a meg nem született művek, amelyek ott vajúdnak bennem. És ha végignézek a modelleken, amelyeket beadtam a ko- missziókba, rosszul vagyok, mert látom mit kellett csinálnom belőlük. De látóm azt is, hogy milyen bűnöket követtünk el mi magunk. És nemcsak mi szobrászok, művészek. Jó, diktatúra volt. De ez sokszor jó volt arra, hogy kibeszéljük rá saját gyengeségünket. Talán ha az ember lemondott volna több mindenről, sokkal gazdagabb lenne az életműve. A konformizmus miatt mindenkinek megvan a saját bűne. Bátrabb lehettem volna, bár én veszekedtem eleget. De többet kellett volna. Ezután is kell, és még többet kell veszekednünk, mert ha nem tesszük, semmivel se lesz jobb, sőt. Tallósi Béla
