Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1990-08-24 / 34. szám

Allah könnyezik örömé­ben, hogy megérkeztünk, gondoltam, amikor meglát­tam az isztambuli repülőtér nedves betonját. Esett. Ezen a vidéken május vé­gén évszázadonként ha egyszer esik, vigasztalt a vezetőnk, s mi megállapí­tottuk, hogy íme, ezt is ki­vártuk. Nem vágytunk ká­nikulára, mert a kényelmes tengerparti üdülés helyett a fárasztó, de sok értékes ismerettel kecsegtető törökországi körutazásra vállalkoztunk. Régi álmunk volt, hogy az európai kultú­ra szülőföldjén megcsodál­hassuk a hettiták, a görö­gök, a rómaiak emlékeit, s találkozhassunk azoknak a törököknek az utódaival, akik valamikor régen olyan tragikusan befolyásolták Magyarország kulturális és gazdasági fejlődését. Hová lett a fekete leves? • Egy közepes szőnyeget 16—18 hónapig sző két nő • Tiszta, gondozott utcák • Példás vendégszeretet A törökök szeretik a virágokat Barangolásunk állandó kísé­rői voltak a virágok. A városok­ban sok a gondozott park, az árnyat adó fa és bokor, a virág­ágy. Mintha életrekeltek volna a szőnyegek stilizált virágai! A virágok mind ismerősök vol­tak; rózsa, muskátli, petúnia, af­rikai szegfű, margaréták, tátika és a többi nálunk is honos virág. A török asszonyok nagyon ked­velhetik a virágokat. Udvaruk teli s teli van virággal, a házak belső falait - a napsugarak ellen - fu­A szállodák dicsérete Olyan kiránduláson, ahol a ti­zennégy éjszakát kilenc szállo­dában kell eltölteni jó, ha ezek a pihenés oázisai. Nem csalód­tunk. Kényelem, tisztaság és készséges kiszolgálás várt. Min­denütt éreztük, hogy vendégek vagyunk, s míg az alkalmazottak behordták a csomagjainkat, a tulajdonos vagy a főnök egy- egy pohár borral, teával üdvö­zölt. Tea, tea, mindenütt tea! Ez nem igazolta történelmi ismere­teimet, hisz a hírhedt fekete le­vest, a kávét a törökök honosí­tották meg Magyarországon. Hová lett a fekete leves? Elnyel­te a nemzeti öntudat. A törökök lemondtak a valutáért vásárolt kávéról és az odahaza termesz­tett teát kezdték fogyasztani. így takarékoskodtak a valutával. El­gondolkodtam. A mi helyzetünk nem valami rózsás, miről is kel­lene lemondanunk? Segítene a kávé, a sör, a bor a pálinka? Aligha. Talán valami másban kellene követnünk a törököket. Úgy mondják, a turisták be­nyomásai felületesek, de azt ta­pasztaltam, hogy a törökök tud­nak bánni a pénzzel, s megbe­csülik. Nyugodtak, udvariasak, de nem meghunyászkodóak. Érdeklődők és segítőkészek. Szinte mindenki ,,vállalkozik“. Kevés a munkaalkalom, s a ke­reskedők gyorsan felismerik a potenciális vevőt, s ha lehet, nem is engedik el. Meglepett, hogy milyen sok a gyermekmunkás. Általában képeslapokat, kisebb emléktár­gyakat árultak, de gyakran talál­koztunk ügyesen mozgó, gya­korlott 10-12 éves pincérekkel is. Sok kis utcai árus az üzlet megkötése után bonbont kért, s az erősebbek könyörtelenül félretolták a gyengébbeket, kü­lönösen a leánykákat. Törökország - legalábbis fa­lun - a férfiak országa. A nap mény a legcsodálatosabb szín­skála, ami elbűvöli a híres kép­tárak ismerőit is. A hűvös és világos műhelyek­ben a falak mentén elhelyezett rámák előtt, a szőnyeg nagysá­gától függően két-három szövő­nő dolgozott. Támla nélküli puha padokon ültek. Életkoruk 15-60 között váltakozott, s mivel a sző­nyegszövés ezen a vidéken ős­régi hagyomány, anyák, lányaik és sokszor az unokák együtt ülnek a padokon. A szőnyeg- szövés nem könnyű munka. Nem kérdeztünk rá, hány órát dolgoznak naponta, de kiéreztük a mondottakból, hogy azon a vi­déken, ahol az asszonyok még a mezőgazdaságban sem talál­nak munkát, általános lehet a napi ‘10-12 órás munkaidő, összehangolt, kiegyensúlyozott ritmussal dolgoztak. Nem az idő a lényeg, hanem a minőség. Felemás választ kaptunk, ami­kor a munkabérekre kérdeztünk rá. Csak következtetni tudtunk, s e szerint a munkabér nem éri el az eladási ár tíz százalékát. Számoljunk! Egy közepes nagy­ságú szőnyeg két munkásnó 16-18 hónapi munkája, eladási ára 2600 dollár. Egy-egy szövő­nő másfél év alatt alig 130 dol­lárt kereshet. Nagy szerencse, mondták, hogy dolgozhatnak. Az árnyékos üzletház emeleti részén a fogadóteremben illatos teával várnak, majd - üzletkötés reménye nélkül - egymás után terítették elénk a csodálato­sabbnál csodálatosabb gyapjú és selyem perzsákat. Zömmel stilizált virágokkal díszítettek, kevesebb volt a geometriai min­ta. Az imaszönyegek méltatásá­ra nem találok megfelelő szava­kat. Selyemből készültek, általá­ban faliszőnyegnek használják. Mondanom sem kell, hogy ez az üzem csak kivitelre dolgozik. Távozóban kissé irigykedve vizsgálgattuk a virágokkal befut­tatott verandán teázgatva válo­gató amerikai házaspárt. Éppen a magamban életfának elke­resztelt selyemperzsára alkud­tak. Őszinte szívvel kívánom ne­kik, legyenek vele olyan boldo­gok, mint én lettem volna, ha... Konya felé haladva a falva­kat, városkákat szinte beborítot­ták a szőnyegek. Az üzletek ki­rakatában, az utcai asztalok mellett, kerítéseken, a földön, mindenütt, szőnyegek, szőnye­gek és szőnyegek. Közép-Ana- tóliában egyre több a kelim szö­vésű munka. Megcsodálhattuk a kelim táskákat, mellényeket, asztal- és ágyterítóket. Sok-sok élmény kavarog még bennem, de befejezésül a leg­feltűnőbbről. Törökország tiszta ország. Hosszú utazásunk alatt nem láttam gondozatlan, pisz­kos utcákat. A városokat hajnal­ban szinte ellepték az utcasep­rők, a kereskedők és az utcai árusok naponta többször is fel­seperték és locsolták a járdát. Napnyugta után az úttestet lo­csolóautók mosták tisztára. Nem láttam szemetelő törö­köket, de annál több hazánkfiát! Különösen visszataszító volt az a zsibvásár, amit a bulgáriai ten­gerparton üdülő honfitársaink rendeztek isztambuli szállodánk első emeletén az elutazásuk előtti este. Szégyelltük is ma­gunkat, s meg kell mondanom, hogy ez volt az egyetlen szállo­da, ahol nem fogadtak teával vagy borral. Hazatérve Pozsony szeme­tes, gondozatlan utcáit és park­jait látva sokszor eszembe jut, hogy azon a május végi hajna­lon Ázsiába indultunk, de ott szomorú szívvel kellett megálla­pítanunk, hogy Törökország sok vonatkozásban inkább Európa, mint a mi hazánk! Remélem, hogy nem sokáig. Vadkerty Katalin Török vezetőnknek köszön­hetjük, hogy terven felül megis­merhettük a híres csomózott perzsaszőnyeg készítését. Megálltunk a Dazkili melletti ma­nufaktúrában, ahol korszerű, vi­lágos és egészséges környezet­ben ősrégi technikával készül­nek a lenyűgöző szépségű re­mekek. A telep vezetője, a tulajdonos fia kalauzolt. Videofilmen bemu­tatta a környéket, az itt élő em­bereket, hétköznapjaikat és ün­nepeiket. Megismerhettük a juh­tenyésztést, a fonalkészítést. A festést már természetben lát­hattuk. A festékeket növényi anyagokból évszázados recep­tek szerint állítják elő, rézüstök­ben, nyílt tűz felett. Az ered­Tiszta ország li# ..X;. ‘ft P mß wm vH ii 8*^ minden órájában láthattuk az üzleteik, műhelyeik előtt vagy a vendéglőkben teázó férfiakat, de asszonyokat jóformán csak estefelé. Kiültek a házak elé és kézimunkáztak. Most a horgolás a divat, gallérokat készítettek, amit az arra járóknak mindjárt fel is kínáltak. Szőnyegszövők tónövénnyel, ha lehet szőlővel futtatják be. A több évszázados kisvárosok, falvak szorosan egymás mellé épített házainak gyakran csak zsebkendőnyi ud­vara van, itt virágoskertnek alig jut hely. A virágszerető háziasz- szony virágot nevel a kerítés tetején, a kamrák párkányán, mindenütt, ahol csak lehet. Leányaikat is virágnak tekint­hetik, mert a kis óvodás korúa- kat színes, fodros ruhákba öl­töztetik. Az iskolás korúak már másként öltözködtek. Sok iskola mellett vezetett el az utunk, s felfigyeltünk az egyenruhákra. Alap- és középiskolások egy­aránt fehér galléros, hosszú ujjú fekete köpenyt hordtak, mikor a nap 30-35° fokra melegítette fel a levegőt. 6-< 1990. Vili. 2 uBUJIjSBfl

Next

/
Thumbnails
Contents