Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-24 / 34. szám
ÚBUJBSBfl B )90. V ili. 24. A ~y ember a műtőasztalon tuda' tosítja igazán tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát és másokra utaltságát, ahol segítséget remélve fekszik leszíjazva, mozdulatlanul. Pillanatok műve az egész. A sebész az utolsó utasításokat adja a beteg derékaljának alátámasztására, az infúzió már egyenletes ütemben csepeg a vénába szúrt tűn keresztül és az altatóorvosnő jóságos hangon odasúgja: nemsokára szépen aludni fog. A lélegzetemet számolva próbálom kiszámítani, mennyi is az a nemsokára. Háromszor sikerült lélegzetet vennem ... Utána óriási zuhanás valami feneketlen sötétségbe. Valahogy így következhet be a halál is. A másodperc töredéke alatt szakad meg az embert az élethez kötő szál. S jaj, mennyire gyengécske ez a szálacska! Dehát ha ilyen egyszerű az egész, miért félünk a haláltól? Hisz az ember csak „szépen aludni fog“... Ez a három lélegzetvételnyi idő is elég ahhoz, hogy az ember hirtelen sok mindent megértsen az életről, önmagáról és embertársairól. A kiszolgáltatottak sokkal érzékenyebbek mások viselkedésére. Ilyen helyzetben emberismeretük valósággal kifinomul. Annál is inkább, mert fölényük tudatában azok is őszintébben megnyilatkoznak, akikre nehéz pillanatainkban szükségünk van. Ilyenkor, szorult helyzetünkben, ismerjük meg igazán embertársainkat! Szemrebbenésnyi idő alatt átvillan agyamon első műtőasztali „szereplésem". Akkor testes orvosnő állt a fejem mellett altatásra készen. Eret keresve összevissza szurkálta bal karomat, közben csakhogy nem szidalmazott vékony vércsatornáim miatt. Hej, pedig életem folyamán de sok nővérke szúrt már tűt ereimbe, s csodálkozz világ, eddig még mindig elsőre „betaláltak“. Ebben az amúgysem irigylésre méltó helyzetemben mégis én restelkedtem, hogy még az ereimmel js gondot okozok másoknak. A megműtött, ébredező betegnek sejtelme sincs arról, mennyit időzött a rettenetes vagy éppen könyörületes sötétségben. Fontos, hogy visszaérkezett és már átesett a nehezén. A kórterembe visszatérve a fájdalmakat is békésen viseli. Az ébredés pillanataiban jóságos arc hajol fölém. Tetőtől talpig posztószerű fehér habitusban. Apáca - irgalmas nővér. Tekintete végtelen együttérzést sugároz.- Túl van rajta - suttogja alig hallhatóan, hogy hangjával ne zavarja a csend birodalmából ébredőt. S milyen jóleső biztatásként hangzik! Ezt az arcot, tekintetet életem végéig se felejtem el. Tudom, az ő munkája is foglalkozás. Műszakokban váltakozik, megszokott feladatokat teljesít. Mégis mennyivel többet ad ennél! Valami olyat, ami semmivel se mérhető, amit csak hivatásérzetböl, mások iránti megértésből, őszinte felebaráti szeretetböl tehet. Ezt a fokozott gondoskodást éreztem a műtétet követő mintegy huszonnégy órán át, amíg ezen a kis osztályon ápoltak. A nővér újból és újból kicserélte átizzadt párnámat, letörölte homlokomról a verítéket és számtalanszor megkérdezte, ne adjon-e fájdalomcsillapítót, ne oltsa-e le az ágyam fölött amúgyis tompított zöld fényű lámpát. E jóságos irgalmas nővér drága anyámra emlékeztetett, mert ennyi együttérző gondoskodást az ember senki mástól, csak az édesanyjától kaphat. De hát kik ezek az ápolónők, akik mások szenvedésének enyhítését hivatásul, életcélul választották? Apácák... Irgalmas nővérek... Micsoda elvakultság, hogy az elmúlt évtizedek folyamán e nővérek hivatásgyakorlását eszemi megfontolásból any- nyira korlátozták! Hány beteget fosztottak meg áldozatos gondoskodásuktól! (Gyökeres György wffr és archívumi felvétel) Pedig ók ápoltjaik világnézetére, eszmei meggyőződésére és nemzetiségére való tekintet nélkül, tiszta emberségből teljesítik maguk választotta nehéz hivatásukat. Az apácák mellett a kórházban több a világi nővér. Egy-egy betegtől némelyikük az „irgalmatlan“ jelzőt kapta, persze inkább csak az apácáktól való megkülönböztetésül. Vajon így is jogosan-e? A kórházi éjszakák nagy részét egy- egy lábadozó szobatárssal a folyosón sétálva beszélgettük végig. A sebészeten talán egyetlen nyugodt éjszaka sincs. Hol heveny vakbégyulladással, hol baleseti sérüléssel (ezekből különösen sok van) hoznak be halaszthatatlan sebészeti beavatkozásra szorulókat. Egyszerre több műtétet is kell végezni, s ilyenkor bizony a sebészeket gyakran otthon álmukból is riasztják. Micsoda nyüzsgés van ilyenkor az osztályon! Mert hát az orvosi ellátás nem csupán a közvetlen sebészi beavatkozást, nyílt sebek kezelését vagy éppen törött csontok összeillesztését jelenti. Az előkészítés és az utánkezelés tömérdek munkát igényel, amiben épp a segédszemélyzet szerepe pótolhatatlan. Az ápolónők injekciós fecskendővel, ágytállal, gyógyszerekkel futkosnak a nap huszonnégy órájában, szinte megállás nélkül. Hol is jutna idejük valamennyi panasz végighallgatására, az arra rászorulók vigasztalására? És hát kevesen is vannak. (Számuk egyre fogy, mert a szomszédos ausztriai gyógyintézetek lényegesen csábítóbb anyagi feltételekkel csalogatják őket. Ott furcsamód jobban megbecsülik munkájukat.) Akkor az apácákkal szemben miért érdemelnék ki az „irgalmatlan“ jelzőt? Az irgalmas nővérek eleve lemondtak a nő világi (hitvestársi és anyai) hivatásáról, ami bizonyára végtelenül nagy önmegtartóztatással jár. Ugyanakkor mentesülnek a másoknak sokszor tehernek tűnő családi, gyermeknevelési, háztartási és ki tudja mi más gondoktól. Az életben és esetenként vajon melyik a nehezebb szerep? S minden esetben elég kárpótlás-e ezért a mások szenvedésének enyhítéséből fakadó magasztos érzés? Igazán csak ők tudhatják... Az ápolónő helyzete egészen más. Ö elsősorban is feleség és anya. Csak utána - foglalkozásként ápolónő. Ugyan ez még nem zárja ki azt, hogy munkáját hivatásérzetböl végzi. Csakhát energiája nagy részét felőrli a család, a háztartás. Ennyivel kevesebb jut belőle az ápoltjairól való gondoskodásra. Sőt, gyakran az otthoni gondokat is magával viszi munkahelyére. Vajon gondol-e kórházi beteg arra, hogy a nővér lázas gyermeket hagyott otthon, vagy a férjével voltak nézeteltérései és neki is lehetnek egészségügyi vagy más problémái? A kórház afféle kis sziget az élet nagy tengerében. Ide kényszerülnek azok, akiknek egészségük, sokszor életük forog kockán, s mások hozzáértő, odaadó gondoskodására szorulnak. Mivel a legnagyobb emberi érték a tét, érzékenységük is állapotuk súlyosságának arányában növekszik. Ezért az elvárások is nagyobbak. S hogy nem mindig teljesülnek? Tegyük csak kezünket a szívünkre... Elmondhatjuk-e bátran, hogy a kórház kapuján kívül kölcsönös egymásra utaltságunkban mindig csak „irgalmassággal“ találkozunk? Vagy így viselkedünk-e a segítségünkre, szolgálatainkra ra szorulókkal szemben? Ugye köztünk is vannak ilyenek, meg olyanok, sőt még olyanabbak is. A kórházi éjszakák folyosói félhomálya kiváló alkalom arra is, hogy a világ zajától kissé eltávolodva az irgalmasság vagy annak hiánya ürügyén önmagunkkal is őszintén szembenézzünk. Zsilka László