Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
< Szerkeszti Kövesdi Károly JULIAN SZEMJONOV Ha tovább szigorítják az adótörvényeket, gyermekeinkre rövidesen már csupán géneket hagyhatunk örökül. (Nils Svensson) Néha nagyon rossz, ha valakit kifiguráznak. Az azonban még sokkal rosszabb, ha nem figurázzák ki az illetőt. (Winston Churchill) G. Gy. fordítása Egy korszak utolsó nagy színjátéka ii. ... A zárt ülésen, amikor a KB- tagságra megtették a javaslatokat, Sztálin szokása szerint az elnökség legutolsó sorában ült, egyedül. Hirtelen mindenki számára teljesen váratlanul felállt, és szót kért az elnöktől, aki válasz helyett hisztérikusan tapsolni kezdett... Sztálin lassan lépdelt a szónoki emelvényhez, vak emberként tapogatta ki lábával a lépcsőfokokat, a hallgatóság pedig felállt, és újabb ovációban tört ki (először akkor, amikor az ő nevét is felsorolták a KB-tagságra javasoltak között, akkor ez öt percig tartott). Ismét rákönyökölt a szószék karfájára, mint aki belekapaszkodik, közömbösen végigpillantott a tomboló termen, majd lassan felemelte kezét, és csöndet kért.-Elvtársak... Nagyon elfáradtam..., s elszálltak felettem az évek is... Köszönet önöknek azért, hogy becsülettel és lelkesen együtt dolgoztak velem... Ez alatt a tizennégy év alatt, ami a tizennyolcadik kongresszus óta eltelt... Kérem, engedjék meg, hogy visszavonuljak... Hogy nyugdíjazásomat kérjem... Én pedig - a magam részéről - megnevezem azt, akit bátran mernék javasolni a helyemre - az elnökséghez fordulva lassan végighordozta tekintetét a Politikai Bizottság tagjain, s Molotov arcánál valamivel tovább időzött. A teremben leírhatatlan zsivaj tört ki:- Sztálint akarjuk! Sztálint akarjuk! - skandálták a kongresszus küldöttei. - Sztálint akarjuk! Sztálint! Sztálin hallotta az örömujjongást. Még mindig a szószék karfájára támaszkodott, s tekintete előtt ott lebegett Trockij démoni arca, amikor nyugdíjazását kérte. Tizenkilenc júliusában történt ez, ekkor került összetűzésbe Sztálinnal a Déli front stratégiája kapcsán. Sztálin sohasem tudta elfeledni, hogy Lenin éppen rá, Sztálinra osztotta a KB-döntés előkészítését. Sejtette, hogy Lenin nem véletlenül őt bízta meg a terv megírásával: a sértés leírhatatlanul súlyos volt számára, s akkora próbatétel, hogy később nemegyszer hálát adott érte a sorsnak. Sztálin a döntéstervezetben azt írig: a KB Szervezési és Politikai Irodája, megvizsgálván Trockij elvtárs bejelentését, arra az egyhangú következtetésre jutott, hogy Trockij elvtárs nyugdíjazási kérelmét nem tudják elfogadni. A KB Szervezési és Politikai Irodája minden tőle telhetőt megtesz, hogy megteremtse Trockij elvtárs számára a legmegfelelőbb és leggyümölcsözőbb feltételeket a Déli fronton, mely jelenleg a legveszélyesebb és legfontosabb terület, s melyet Trockij elvtárs személyesen választott ki magának. Szilárdan meggyőződtem arról, hogy Trockij elvtárs nyugdíjaztatása jelen pillanatban teljesen elképzelhetetlen, és igen nagy kárt okozna a köztársaságnak, a KB Szervezési és Politikai irodája azt javasolja Trockij elvtársnak, hogy ezt a kérdést többé ne vesse fel, és teljesítse megbízatásait, esetleg tekintettel a Déli fronton összesűrűsödő teendőire, személyes kérésére csökkentse azokat... Lenin, miután elolvasta a döntés- tervezetet, furcsa, fürkésző pillantást vetett Sztálinra, s némán aláírta a dokumentumot. Nem tett egyetlen javítást sem, visszaadta a gépelt papírlapot és megkérte, hogy egyeztesse Kamenyevvel, Kresztyinszkijjel, Kalinyinnal és Szerebjakovval. Sztálin utolsónak írta alá a nevét, soha nem tudta elfeledni, milyen diadalmasan utazott ezután Trockij vissza a frontra, Voronyezsbe. Ekkor ízlelte meg Sztálin az édes gyönyört, amikor valaki kéri, hogy engedjék nyugállományba, de már előre biztos benne, hogy azt nem fogadják el - ez a tekintély igazi diadala, egy újabb lépcsőfok felfelé, saját fontosságának beszédes bizonyítéka... Sztálin csupán hét évvel később szánta el magát, hogy megismételje Trockij trükkjét, akkor kérte nyugdíjazását, amikor Trockijt leváltották a hadügyi népbiztosi posztról, és megsemmisítette egykori ellenségeit, Zinovjevet és Kamenyevet, akik nyilvánosan követelték, hogy olvassák fel Lenin végakaratát, melyben ott volt a felszólítás; Sztálint le kell váltani. Ám azután, hogy Lenin megírta végrendeletét, három év telt el, Sztálinnak sikerült megnyernie Buharinnak, a párt igazi kedvencének támogatását, mellette állt a Népbiztosok Tanácsának elnöke, Rikov, a szakszervezetek vezetője, Tomsz- kij, vele volt Szergo, aki Lenin barátjaként tisztelt, a GPU nagy hatalmú helyettes vezetője, Jagoda, a szervezési osztály vezetője. Kaga- novics, Kujbisev és Andrejev - majd ők elintézik, hogy a küldöttek ne fogadják el visszavonulását, ugyanolyan határozottan fogják visszautasítani, mint ahogy Sztálin készítette elő annak idején a Trockij visszavonulását elutasító döntést. Minden elmúlik, minden változik: az győz, aki erősj aki ki tudja számítani a lehetőségeket, és kitartó emlékezőtehetséggel rendelkezik. Őt, Sztálint, az élet jócskán ellátta ezzel a képességgel. Mindenre, mindenre emlékezett, néha maga is megrémült, hogy milyen fotografikus hitelességgel. Például sohasem tudta elfeledni, amikor Bécsben egy mensevik lakásán először találkozott Trockijjal. Ott üldögélt a sarokban, a könyvszekrény mellett, s szenvedett attól, hogy Lev Davidovics vendégeivel németül beszélgetett, s nem vette a fáradságot, hogy elmondja neki, miről is van szó. Egyedül ö, Sztálin nem beszélt idegen nyelveket: az isten háta mögül érkezett, micsoda süket értetlenség ez elvtársa részéről? Azon az éjszakán rosszul aludt, forgolódott a pihepaplan alatt, úgy érezte magát, mint akit leköptek. Újból végigelemezte, mit gondoltak róla az egybegyűltek, amikor a kénytelen és értet- len hallgatástól szenvedve kivett egy könyvet a szekrényből, ám az is németül íródott - csak nem fogja visszatenni a helyére, a könyvesszekrény ajtajának a sarokvasa is nyikorgott, miért nem kenték meg... Ennek ellenére, amikor az Ideiglenes Kormány arra kényszerítette Lenint és Zinovjevet, hogy illegalitásba vonuljanak, Trockijt és Kamenyevet pedig börtönbe vetették, éppen ő, Sztálin írta a felhívást: „Még sohasem volt oly kedves és drága a munkásosztály számára ez a két vezető, mint most, amikor az elszemtelene- dett burzsoá csőcselék sárral dobálja őket!“ Félt ezektől az emlékektől, elhessegette őket magától, ám amikor a Kreml őrségének parancsnoka, Pauker elmesélte neki, hogyan esett térdre Zinovjev kivégzése előtt és könyörgött kegyelemért, Kamenyev viszont megvetően csak ennyit mondott: „Hagyja abba, Grigorij, méltósággal kell meghalni“, Sztálin kínzó világossággal látta maga előtt azokat a sorokat, amelyeket azután vetett papírra, hogy Kamenyevet kiengedték Kerenszkij börtönéből, s a burzsoá sajtó nyomban azzal a váddal illette, hogy együttműködött az oh- ranával: „Az ellenforradalom mestereinek bármi áron is, de el kellett fogadniuk és ártalmatlanná kellett tenniük Kamenyevet, a forradalmi proletáriátus egyik elhivatott vezérét...“ Éppen ő, Sztálin leplezte le a KB megbízásából ezt a rágalmat, éppen ö bizonyította be a vádak badarságát és aljasságát arról az emberről, aki akkortájt közeli barátja volt. Hasonló történt vele azután is, amikor követelésére agyonlőtték Buharint. Hevert a díványon és képtelen volt elaludni, próbálta elhessegetni a makacsul elébe tűnő képeket - oly közeliek, kézzelfoghatóak és hallhatóak voltak: első találkozásuk „Buharcsikkal“ Bécsben, amikor napokat töltöttek együtt, a könyvtárban dolgoztak, s Buharin német, francia és angol könyveket fordított neki, jegyzeteket készített számára, tanácsokat adott, hogyan írhatná meg még jobban a Marxizmus és nemzeti kérdést... Ismét eszébe jutottak Trockij szavai arról, tartsák számon a tisztek családját, és csak abban az esetben állítsák a régi hadsereg vezetőit felelős posztokra, ha árulás esetén lehetőség nyílik foglyul ejteni családjukat. Soha nem feledte Trockij kegyetlen szavait, ám alkalmazta őket, amikor dilemma elé állította Kamenyevet; vagy két fia pusztul el, vagy eljátssza a neki megírt szerepet a Trockij elleni színjátékban... „És ha nekem ajánlották volna ezt fel? - kérdezte Sztálin többször is magától. — Én talán lemondtam volna korábbi énemről, múltamról, becsületemről gyermekeim érdekében?“ Soha nem válaszolt azonnal a feltett kérdésekre, még önmagának sem, minden választ hosszasan mérlegelt. „Nem - jelentette ki -, nem tagadtam volna meg magamat és az ügyet. Bulyba Tarasz feláldozta fiát a közös ügy érdekében, s igaza volt: én meg tudnám ismételni hőstettét, mivel az ember csupán addig ember, amíg nem csapódik be mögötte a cella ajtaja: kiút — így vagy úgy — nincs onnan, miért kell hinnem annak, aki tömlöcbe vetett? Ez természetellenes. Miért kell elhinnem, hogy gyermekeimet megkímélik? Ha engem nem kíméltek, ugyan mivel különbek nálam gyermekeim? Nem, én másképp viselkedtem volna, mint ahogy Zinovjev, Kamenyev vagy Buharcsik tették.“ Zinovjevet nem kedvelte. Kamenyevvel még a század elején ismerkedett meg a Kaukázusban, amikor ott a propagandamunkát irányította. „Ljovának“ hívta tizenhétben a Pravda szerkesztőségébe, amikor együtt igyekeztek Lenint visszatartani attól, hogy határozottan a szocialista forradalom felé forduljon, Buharint pedig - a legnehezebb években - valósággal testvérként kezelte, s Nyikolajnak hívta. ... Sztálin közönyösen állt a szónoki emelvényen, nem mozdult, majd ismét felemelte kezét: csendet kért, ám ez csak olaj volt a tűzre, dobhártyája majd beszakadt a dübörgő ovációtól. Ekkor bosszúsan legyintett, mintha egy legyet hessegetett volna el magától, lelépett a szónoki emelvényről, és elhagyta a tanácskozás termét... ... Másnap a plénumon Sztálin nyomban azután kért szót, hogy megválasztották a Politikai Irodát felváltó Elnökség tagjait. Sztálin fiatalokat vetetett fel; nemhiába ajánlotta Lenin végrendeletében, hogy támaszkodjanak az új káderekre, ő, Lenin harcostársa mindenben követi tanítóját. Mellesleg másik végakaratát is teljesítette, huszonnégytől kezdve sohasem engedte, hogy a „KB főtitkárának“ titulálják. ... Könnyedén lépdelt fel a szónoki emelvényre, az örömujjongást egyetlen kézmozdulattal félbeszakította, valósággal beléfojtotta a szót az üdvrivalgókba.- Mivel ismét arra kényszerültem, hogy a KB titkáraként dolgozzak tovább — kezdte támadóan, a szokásos lélegzetvételnyi szünet nélkül -, közölnöm kell önökkel, hogy kialakult és működik a párton b.elül egy újabb ellenzéki csoportosulás. Lényegét tekintve (jobboldali elhajlásról van szó. Erről Molotov és Miko- jan elvtársak kell hogy szóljanak... Nos, ezzel kell, hogy foglalkozzon ülésein az új elnökség, ezzel és nem mással. Földeák Iván fordítása Sztálin öt nappal később, március 5-én, máig sem tisztázott körülmények között elhunyt. (A Magyar Napló nyomán) Kopócs ' í sí Bér kos sün cirn Kait azt lanl a S2 Mir a te fris: min Elnyújtózik a fotelban, próbálgatja a legkényelmesebb testhelyzetet. Minden tagja sajog, valószínű megint a reuma vette elő. Hiába, az embert ebben a korban a világ összes nyavalyája kínozza. Ráadásul ez a nyálkás idő! Reggeltől esik, fáradhatatlanul. Hallgatja az eső monoton kopogását. A vihart, a mennydörgést jobban szereti, ez az őszi szemerkélés szörnyen lehangoló. Az őszt sem szereti, gyűlöli a ködöt, a hulló falevelet. Ilyenkor mindig rátör a nyomasztó felismerés: az élet véges, lassan, feltartóztathatatlanul elmúlik. Vagy nem is az ősz az oka borongós hangulatának, hanem a magány? Amióta nyugdíjas - s ennek lassan már tíz éve - gyakran töpreng az elmúláson. Fájdalmas lesz itthagyni mindent. Még akkor is, ha nyomasztó perceiben számtalanszor fohászkodik: nem is bánnám, ha már jönne a vég. Két éve halt meg a felesége, azóta egyedül tengődik. Jövőre betölti a hetvenet. Ha megéri. Az orvos azt mondja: nem szabad izgatnia magát, a szíve, öregem, igen rossz állapotban van, de ha nem idegeskedik, ha megpróbálja takaréklángra állítani magát, mindnyájunkat túlélhet. % Két éve él egyedül! Egyedül? Ez így nem igaz. A legkisebbik gyerekével, az egy szem lányával lakik együtt. A vakarccsal. Nagyapa volt már, amikor a lánya született. Tanárnő. Csak hát olyan keveset látja! Reggel rohan az iskolába, délután értekezlet, szakkör, esténként meg rendszerint elmegy hazulról. A maga életét éli. Talán ha férjhez menne, megváltozna a helyzet, többet lenne otthon, s ő sem lenne folyton egyedül. Még mindig esik. Az emberek felhajtott gallérral, behúzott nyakkal, zsebre dugott kézzel sietnek. Mulatságos kép: mintha csupa nyak nélküli gnóm cikázna a járdákon. A szél felerősödik, belakap az esernyőkbe, megemeli a sapkákat, kalapokat. Reménytelen harc ernyővel védekezni az eső ellen, a kabátzseb melegét is kénytelenek feladni. Egyik kezükkel a sapkájukba kapaszkodnak, a másikkal a gallérjukat fogják össze a didergők. ítéletidő. Biankának - felesége ragaszkodott a különös névhez - már itthon kellene lennie. Csörren a kulcs a zárban. Ez Bianka. Benyit a szobába, odamegy az apjához, hideg orrát az arcához dörzsöli. Gyors puszit ad:- Szervusz, apu. Mi újság? Furcsán cseng a hangja. Igyekszik mosolyogni, de apját nem csapja be. Nem néz a szemébe, s ez biztos jele, hogy valami bántja. Csak nem veszett össze az udvarlójával? Az öregember nem meri faggatni, de azért nem sokáig állja meg, hogy nagy ravaszul ne puhatolózzon:- Történt valami?- Az égvilágon semmi. Mi történt volna? Te mindig képzelődsz, apu! Kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. De miért ülsz sötétben? - felkattintja a villanyt. Az öregember hunyorog, az éles fény bántja a szemét. Bianka a könyvespolcnál áll, a lámpa árnyékot vet az arcára. Lassan megfordul, szeme résnyire szűkült, ajkát összeszorítja. Akármelyik pillanatban kirobbanhat, hasít belé a felismerés. Biztosan kellemetlenség érte. De előbb-utóbb kipakol, nem bírja sokáig a szótlanságot.- Átfáztam - összeborzong. - Jólesne egy kupicával. - A bárszekrényböl kiveszi a konyakot, meg egy poharat, tölt magának. Apjára néz cinkosan: A reagálás olyan bánta, amiért szólt a fejét.- Ugyan, apa, ho volt igazam. - jele tűrve. - A végén a d Milyen öntudatos a lány, sóhajtotta az irigyli. Irigyli a saját mersze szembeszec sok becstelen főnöki ben egyetlenegyszer Történelmet tanítc akkor nem annak h! amit csak az érthet m tatást. Sokszor nem igazodott. De úgy v a horizont kiszélesíti Zwardony Endre NEM T- Te is kérsz? Itt valami nagy dolog készül! Bólint: - De csak egyujjnyit... Bianka a kisasztalra állítja a poharakat, lekuporodik a fotelba, maga alá húzza a lábait. Úgy összegömbölyödik, akár egy macska. Ez a kedvenc póza. Kortyint egy aprót, aztán poharát az apjáéhoz koccintja, de akkora erővel, hogy a pohár csörömpöl, csin-csin, csicsergi, és a torkába önti az egészet. Mint egy gyakorlott ivó. Várakozón nézi a lányát, tudja, pillanatokon belül vallani kezd.-Tudod... nem nagy dolog. Mindössze annyi történt, hogy összekaptam az igazgatóval. Két gyereket buktattam. Emiatt tört ki a vihar. Mindenáron arról akart meggyőzni, hogy ne tegyem. Ó nem vállalhatja a felelősséget, kegyeskedjem tudomásul venni, hogy az iskola hírneve forog kockán. Én sem hagytam magam, hiszen ismersz, és megmondtam neki, hogy ez legalább annyira az én felelősségem, mint az övé. - Arca egészen kipirult, a szeme villogott - nemcsak a konyaktól. ’ Az öreg közbevágott: - Ne heveskedj. Jobb, ha nem vitatkozol a feletteseddel, csak te húzhatod a rövidebbet. Az állásodba kerülhet. Egyik délután hí' magas, mosolytalan I tával.- Hogy érzi magát Gondolkodás nélk gató elvtárs.- Hm... tudja, ke< tünk jó hírét a lénye csorbíthatják. Nem ti Nem értette.- Nézze... a rebí jük... és maga, ked helytelen dolgokat mi- Mit, igazgató el Fogalmam sincs, min- Ejnye, ejnye, há mazás, amit az eg< Nevetségessé tette S-Én?- Maga, kedves^ ki tály Sztálinon nevetel- Ez félreértés, én
