Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-17 / 33. szám
El UBsárnap HE TVENÉVES LENNE PÉTERFI GYULA Péterfi Gyula (1920—1976) a hatvanas évek közepén a reá egyáltalán nem jellemző alázatossággal, kopottan, rossz lelki és testi állapotban állított be szerkesztőségünkbe. Munkát kért és ajánlott. Bármit, csak dolgozhasson. Az élet lejtőjének mélyén talán az utolsó, bátor kísérletre vállalkozott. S óriási önfegyelemmel sikerült megkapaszkodnia. Azon nagyon kevesek közé tartozott, akiknek ez sikerült. Fordítói beosztásban, a szerkesztőség valóságos napszámosaként dolgozott. Ekkor kezdtek megjelenni glosszái. Ritka tehetségével, derűt kiváltó gúnnyal figurázta ki életünk apró visszásságait, mások és saját bárgyúságát. Tükröt állított elénk, s abban magunkra ismerve mosolyogtuk meg saját gyengéinket. Korán, ötvenhat éves korában távozott. Azóta is érezzük hiányát. Idén augusztus 16-án lett volna hetvenéves. Emlékezésül néhány írását idézzük. (zs. 1.) A minap az utcán csoszogtam, és valami nagy hacacáréra, duhajkodásra vágytam, ezért elhatároztam, hogy fagylalttól fogok meg- mámorosodni. A gondolatot tett követte, és betértem az egyik fagylalt-pagodába, ahol nagyúri fölénynyel megrendeltem a kiváló csemegét. A szép kisasszony kedvesen érdeklődött, hogy tölcsérben vagy pohárban óhajtom-e. Természetesen pohárban óhajtottam, mert nagyon szenvedélyes természetű vagyok. A szép kisasszony két tetszetős fagylaltgombócot tett a pohárba, de az arca valahogy nagyon különös volt: úgy nézett ki, mint akit csiklandoznak, de nem mer nevetni. Tapintatos kérdésemre elárulta, hogy az arcán látható diszkrét derű oka nagyon egyszerű: nincs kiskanaluk és ó most arra kíváncsi, hogyan fogyasztom el a fagylaltot. Kissé elszontyolodva kérdeztem, hogy akkor most én mit tegyek, mire azt a tanácsot adta, hogy nyaljam ki. A pohárból. A fagylaltot. Kérem, ha nekem a szakmailag képzett eladó szaktanácsot ad, akkor én azt minden ellenkezés nélkül megfogadom. Üde orcám elülső részét a pohárba nyomtam, de ekkor kénytelen voltam megállapítani: üde orcámmal valami baj van, mert a nyelvem rövid, ezzel szemben az orrom hosszú. Ezért az orrom hegye azonnal fagylaltos lett és a hidegtől bizseregni kezdett, de nyelvemmel nem értem el az édes és fagyos élvezeti cikket. Észnél lény, kispofám, bíztattam magamat, és visszahúztam az orromat, ami nagyon helyes megoldásnak bizonyult, csak éppen az volt a baj, hogy az orrommal együtt a nyelvemet is visszahúztam és a fagylalt gúnyosan röhögött a pohárban. Engem viszont a guta kerülgetett, ami nagyon szórakoztatta a műveletet árgus szemmel figyelő szép kisasszonyt. Háromszor is nekiveselkedtem a pohárnak, de hiába. Még az volt a szerencse, hogy a szép kisasz- szony egy darab osztyával jutalmazta igyekezetemet, mondván, hogy csak tunkoljak nyugodtan, más is úgy csinálja. Persze, ha elefánt lennék, akkor a szép hosszú orrommal könnyedén fellefetyeltem volna a fagyit... De én nem vagyok elefánt. Én marha vagyok, mert ha nem az lennék, akkor mindig lenne nálam kiskanál és nem várnám potyaleső módon, hogy a cukrászdában a fagylalthoz még evőeszközt is adjanak. Fantasztikus, hogy nekem milyen igényeim vannak! Férfitársaim közül még bizonyosan számosán emlékeznek a nadrágtartó hőskorára, amikor ez a kecses holmi hiánytalanul teljesítette nemes hivatását. Szerényen tartotta nadrágunkat a kiuzsorázó tőkés társadalom kíméletlen feltételei között csakúgy, mint a szocializmus építésének kezdeti időszakában is. Nem volt valami túlságosan bonyolult szerkezet. Két gumírozott, hosszú pántot egy keresztpánttal erősítettek egymáshoz. Hátul volt rajta két lyukas bőrnyelv, elöl volt rajta négy lyukas bőmyelv. A nadrágunkon pedig volt hat gomb, erre erősítettük a bőmyelveket és jöhetett bóra, sirokkó, borpincék látogatása, mi leeshettünk a pince lépcsőin, de a nadrágunk soha nem esett le, soha nem tárta fel szűzies testünk gondosan rejtett bájait. A hózentráger ellenállt minden csábításnak és minden erőszaknak. Egyszer azonban beköszöntött az atomkor hajnala és többek között a hózentrágert is forradalmasította. Megjelent az új, haladó nadrágtartó, amelyen a csinos bőmyel- vecskék helyett már négy fénylő csat fityeg. A nadrágunkról eltűntek az e célra intézményesített gombok és most a csatok közé fogjuk be a nadrág szélét. De hiába, mert a nadrág széle az első sóhajnál kicsúszik, és mi egy epileptikus kuszáié mozdulatával kapkodunk utána, nehogy engedelmeskedjen a gravitációs törvénynek és szabadon hagyja a fent említett bájakat délben tizenkét órakor a város közepén, vagy éjjel tizenegykor a táncparketten. Hát ez valami leírhatatlan gyönyörűség. Például: kíséri az ember azt a bizonyos hölgyet és költői lendülettel beszél a tavaszról, a virágillatról, belelihegi a szavakat a nő rózsás fülkagylójába, közben egy heves mozdulatot tesz. Ekkor valami megmozdul a hasa táján, és nadrágja lassan, tragikusan, mint a függöny egy angol királydráma harmadik felvonása után - csúszni kezd. Vége a tavasznak, a virágillatnak, a nőnemű embertárs felaj- zását célzó pihegő maszlagolásnak, csak egy cél van: benyúlni a kabát alá, bal kézzel tartani a nadrágot, jobb kézzel pedig kapcsolgatni a csatokat, ami elöl aránylag köny- nyű, de amikor a hátunk közepén babrálunk és közben igyekszünk hülyén mosolyogni, mintha semmi sem történt volna, hát úgy nézünk ki, mint egy aszkéta, aki restelli, hogy vakaródzik. És ha mindehhez még a nő, a drága, a gyengéd, kedvesen megjegyzi, hogy: „Mi az, Gyula, viszket?“ - akkor végképp nem értem, hogy mi a frásznak kellett nekünk az atomkor hajnala?!- Nézze, kedves Mariska - mondta a vállalati illetékes az előtte álldogáló kereskedelmi dolgozónak -, engem nagyon meglepett, hogy panaszt hallottam magára, hiszen nyolc év alatt csak dicsérték. Maga minden ellenkezés nélkül cipelte a ládákat, fiatalos lendülettel és fegyelmezetten emelgette a zsákokat a raktárban, szóval valóban kifogástalan munkát végzett. De most azt hallom az üzletvezető kartárstól, hogy finy- nyáskodik, egy kis vacak harminckilós ládát sem hajlandó felemelni. Tessék? Maga gyermeket vár? Nézze, kedves Mariska, mi tudjuk, hogy az anyaság minden nő legszentebb joga és kötelessége, mi nem gátoltuk magát abban, hogy anya legyen, de lássa be, hogy mindez nem fékezheti a szocialista kereskedelem fejlődését. Nem kell olyan nagyon érzékenynek lenni, kedves Mariska! Nézzen rám! Tudja, hogyan nevelt engem az én szegény anyám? Elárulom magának, kedves Mariska: éjszaka font, nappal mosott. Mégis itt vagyok, és vezető állásban vagyok. A szegény mama is remekül érzi magát a nyugdíjasotthonban. Könnyebb beosztást kér? Hát mi lehet még ennél is könnyebb beosztás? A teherautó idehozza az árut az ajtó elé. Maga meg az Iluska behordják az árut a raktárba, aztán a raktárból az üzletbe és végül eladják. Azt is nagyon jól tudja, hogy mi igyekszünk megkönnyíteni a nők munkáját, az anyagmozgatást már szinte teljesen gépesítettük, hiszen egy évvel ezelőtt maguk is kaptak két taligát. Tehát mi a munkájuk, kedves Mariska? Csak a taligára kell tenni a ládákat és minden megerőltetés nélkül vihetik egyik helyről a másikra. Na de, kedves Mariska, hát ki emelje a ládákat a taligára, ha nem maga, meg az Iluska? Talán az üzletvezető kartárs?! Ezt igazán nem kívánhatja, hiszen neki óriási a felelőssége, ő irányítja magukat, ö ad maguknak szakmai tanácsokat, szilárdítja a fegyelmüket. Micsoda? Maga üzletvezető akar lenni? Pont ebben az üzletben, ahol már nyolc éve dolgozik? Kedves Mariska, hát maga mit képzel? Ebben az üzletben nyolc év alatt tizenegy üzletvezető váltotta egymást. Ez a tizenkettedik. Na és mi történt az előző tizeneggyel? Bíróság elé kerültek, mert loptak. Hát ha tizenegy erős, komoly férfi nem tudott helytállni ezen a nehéz poszton, akkor mit kezdhet itt egy gyenge nő? Mariska, Mariska, maga nagyon rosszul értelmezi az egyenjogúságot! A történelem első sugárveszélyes helyei azok a laboratóriumok voltak, amelyekben a röntgen- és radioaktív sugárzást fölfedezték és kutatni kezdték, tehát Röntgen, Becquerel, a Curie házaspár laboratóriumai... Ezeket a sugárzásokkal, az atom, az atommag természetével foglalkozó intézetek egész serege követte. Amikor a sugárzásokat az orvosi bajmegállapitásban és a gyógyításban alkalmazni kezdték - a sugárveszély bekerült a kórházakba, rendelőintézetekbe is. A második világháború után - az atomreaktor révén - lehetővé vált a radioaktív izotópok nagy mennyiségű termelése és széles körű gyakorlati alkalmazása. Nyilvánvalóan sugárveszélyben dolgoznak az atomreaktorokban, és sugárveszély van ott is, ahol az izotópokat felhasználják. A radioaktivitás alkalmazása ma már a mindennapi élet szerves része, a gyógyításban jótétemény, az iparnak, az ipari anyagvizsgálatnak hasznos eszköze, az anyagszerkezeti és egyéb kutatásban is segítség vagy magának a kutatásnak a tárgya. Ha pedig egy adott pillanatban a világ atomreaktorai megszüntetnék az elektromos energia termelését, biztosan mondhatjuk, hogy nehezen megoldható káosz keletkezne. A hamburgi Szent György Kórház kertjében álló oszlopra a második világháború előtt kétszáz olyan tudományos kutatónak a nevét vésték fel, akik a sugárhatás következtében haltak meg. Akkor még sok mindent nem tudtak a sugárzások természetéről. Ma már - normális körülmények között - mindenütt lehetséges ügyelni arra, hogy elkerüljék a káros következményeket, enyhébb esetben a bőrgyulladást, az égési sebeket, a legsúlyosabb esetben a halált. Ez főként annak köszönhető, hogy ismerjük, meg tudjuk határozni a sugárzás mértékét. Csernobil óta azonban tudjuk, hogy az atomerőművekben balesetek is előfordulhatnak, kisebb-nagyobb sugármennyiség kijuthat a szabadba, a levegőbe, a vizekbe. Biztonságos élet azonban sugárveszélyes környezetben lehetetlen, egyre fontosabb feladat tehát a sugárzás mérése. Az első sugárméréseket a sugárzásnak az a tulajdonsága tette lehetővé, hogy gazzal, például a levegővel való kölcsönhatása során elektromosan töltött részecskéket hoz létre, ionizál. A sugárzásokat létrehozó atomátalakulások során ugyanis az atommagból roppant sebességű elektromos töltésű részecskék vagy a fényhez hasonló fotonok repülnek ki. A részecskék az útjukba kerülő gázmolekulákkal összeütköznek, és nagy mozgási energiájuk révén elektronokat szakítanak le róluk, a negatív töltésük egy részétől megfosztott gázmolekulák pozitív töltésű ionokká válnak. A képződött ionok mennyisége attól függ, hogy mennyi energiát adott át a sugárzás a levegőnek. A töltés ' mérésével a sugárzás mértéke megállapítható. Csernobil hatására világszerte intenzív kutatások indultak be az egyre gondosabb, érzékenyebb műszerek kifejlesztésére. Képünkön, a Német Meteorológiai Szolgálat már alkalmazza ezt az új nyugatnémet műszert, amely 100 millibequereles nagyságban képes érzékelni a radioktív bomlást. (MTI Külföldi Képszerkesztőség) Galaxisok az „üresben” Hét galaxist fedeztek fel amerikai csillagászok az univerzum eddig üresnek tartott térségében. A korábban ismeretlen csillag- rendszerek különösen nagy, energiadús gáztartalmukkal tűnnek ki. Százezer fényév átmérőjükkel körülbelül akkorák, mint a csillagvárosunk, a Tejútrendszer. A világűrnek az a térsége, amelyben rájuk bukkantak, 300 ezer fényév kiterjedésű, és átlagosan 600 ezer fényévnyire vannak a Földtől. A csillagászoknak újra át kell gondolniuk a galaxisok keletkezésével és halmazokba rendezésével kapcsolatos elképzeléseiket. Korábban azt tartották, hogy a világegyetemet egyfajta szivacsnak kell elképzelni: a csillaganyag az üregek keskeny peremvidékén helyezkedik el, és a közöttük lévő „lyukak“ üresek. A mostani felfedezés ennek a hipotézisnek a felülvizsgálatára kényszerít. HA FERTŐZÖTT, VILÁGÍT Nagy-Britanniában olyan eljáráson dolgoznak, amellyel felismerhetővé tehetők az élelmiszerekben lévő baktériumok. Úgy járnak el, hogy a baktériumokat megtámadó bakteriofág vírusokba bejuttatják azt a gént, amely meghatározza a luciferáz nevű, fényt kibocsátó enzimnek a képződését. Amikor azután a bakteriofág beépül a baktériumba, benne létrejön ez az enzim. Az élelmiszer vizsgálói pedig a fénylés erősségéből következtethetnek a mintában lévő baktériumok mennyiségére. Az angol kutatók most olyan bakteriofágokat keresnek, amelyek csupán bizonyos baktériumokba épülnek be. Remélik, hogy ez év végéig sikerül kidolgozniuk annak módját, hogy miképp mutathatók ki az élelmiszerekben leggyakrabban előforduló baktériumok, s hogy talán másfél év múlva ezzel az eljárással a szalmonellacsoportba tartozó baktériumokat is földeríthetik majd. 1990. vili. 17. Sugárzásmérés - pontosabban
