Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
Ahány nap, annyi vendég. A vásznon: Sarah, a decemberi menyasszony; Miss Daisy és kötélidegű sofőrje; Ron Kovic, a vietnami veterán, aki született július 4-én; Trip, az 54. Massachusetts-i néger ezred dicsőségre vágyó katonája; Alfredo, a Cinema Paradiso érzelmes mozigépésze; Mauri- zio Nichetti „szegény gazdag“ szappantolvaja, Denys Arcand földön járó montreali Jézusa, Luc Besson kettős életet élő Nikitája. Karlovy Vary új mozihősöket, friss sikerfilmeket kapott az idén. A sztárok nagykönyvébe Robert de Niro, Maximilian Schell és Anette Bening írta be a nevét, napjaink leghíresebb rendezői közül pedig Milos Forman volt a 27. nemzetközi filmfesztivál vendége. Forman, aki azzal, hogy „elment“, a hatvanas évek cseh filmiskolájához ugyan hűtlen lett, de önmagát, legbensőbb énjént New Yorkban sem tagadta meg. Arcok Karlovy Varyból Milos Forman, a sportember Kétszer gondolkoztatta el Milos Forman a filmfesztivál vendégeit. Először azon a napon, amikor trikóban, rövid nadrágban, gyöngyöző homlokkal, kerékpáron érkezett a Thermal Szálló elé, másodszor pedig nem sokkal a Valmont vetítése előtt, amikor elegáns öltönyben, kezében sportszatyorral sétált fel a színpadra. A kerékpárra Párizsban ült fel, onnan pe- dálozott, kisebb szüneteket tartva, Karlovy Varyba. Három hét alatt 968 kilométert tett meg, természetesen barátai kíséretében. Tavaly nyáron, francia földön tartotta az első „bemelegítő gyakorlatokat“, legújabb filmje, a Valmont felvételeinek befejezése után pedig 1300 kilométert tekert le keresztül-kasul kerekezve az országban. A Thermal Szálló előtt kenyérrel és sóval várták őt, de a mélyhűtött pezsgőnek szemmel láthatóan jobban örült. Ami pedig a sötétzöld táskát illeti, Forman vagy negyed óráig titkolta, hogy egy aranyozott szobrocska lapul benne. Theodor Pisték Párizsban nyert Césarja, a Valmont parádés jelmezeiért. Az Oscar-díjas prágai kosztümtervezőt nem érte meglepetés, hiszen tudott már újabb sikeréről, de mert a párizsi díjkiosztáson nem volt jelen, csak most vehette kézbe második „gyermekét“. Maximilian Schell, a fantom Magas, jól megtermett, erős férfi. Hátulról nézve fenség és méltóság árad belőle, de ha megfordul, az első pillanatban inkább félelmet kelt. Riasztó szempár az övé. Vizenyős, zava: ros tekintete egy tudathasadásban szenvedő lelki beteg, egy utolérhetetlen ámokfutó vagy egy nappali kísértet tekintete lehetne. Mintha csak a szerepeit hordozná magában. Az ítélet Nümbergben fiatal német ügyvédjét, az Altona foglyai padláson bújtatott náci tisztjét, Az operaház fantomját vagy a legújabbat, a Rózsakért idegileg összetört zsidóját. Maximilian Schell Bécsben született 1930- ban. Ausztria náci bekebelezése idején szüleivel és nővérével együtt Svájcba került, egyetemre Zürichben és Münchenben járt. Első diplomáját német nyelvből és irodalomból szerezte, aztán festeni és zongorázni tanult, majd a színművészeti főiskolát is elvégezte. Bázelben, Essenben, Bonnban és Berlinben játszott; a nyugat-európai színpadok egyik legnagyobb színésze volt, akit 1958-ban a Brodwayre is meghívtak. Filmjei közül A halálos ügy, a Simon Bolivar és A kastély is emlékezetes sikert aratott, de a Turgenyev regénye alapján készült Első szerelem is bejárta a világot, amelyet 1970-ben ő maga rendezett. Három évvel később A gyalogossal szerzett újabb híveket, aztán Dürrenmatt A bíró és a hóhér című regényét, majd Ödön von Horvath Meséli a bécsi erdőjét vitte filmre. Schell ma Chicagóban él orosz feleségével, Natalja Andrejcsenkóval és héthónapos kislányával, Nasztasszjával. „Én mindig ott élek, ahol igazságtalanságot érzek - mondja. - Ahol változtatni kell a dolgok állásán, az emberek felfogásán. Hét évvel ezelőtt berlini lakos voltam: amikor egy nagygyűlésen kijelentettem, hogy a falat le kell dönteni, kifütyültek. Holnapra, remélem, nyoma sem mard ennek a történelmi tévedésnek. A nyolcvanas évek második felében amikor a Nagy Péter cárt forgattuk Szuzdal- ban, hosszabb időt töltöttem feleségem hazájában. Akkoriban beszéltem rá Reagant, hogy látogasson el Moszkvába, és el is utazott, erre nagyon büszke vagyok. Azt akartam ugyanis, hogy lássa, tapasztalja, nem olyanok az oroszok, mint amilyeneknek Amerika hiszi őket. Tessék belegondolni a történelmükbe... ha nem a cár, akkor Sztálin uralkodott a nép felett... ez a nemzet évszázadokon át azt sem tudta, mi a szabadság. Mára, nagy örömömre, változott a helyzet. És nemcsak Gorbacsov- nak, Havelnak is lekesen szurkolok. 1968- ban, amikor orosz tankok dübörögtek Prágában, a Hamletet játszottuk Nyugat-Németor- szágban. Ezt el nem felejtem soha... amikor odáig jutottunk a darabban, hogy meghal a dán királyfi, kísérőzeneként a csehszlovák himnuszt tettük fel. Kétezer ember állt der- medten a nézőtéren... álltak, de tapsolni nem tudtak. A döbbenet csendje... igen, ez az, amit szeretek.“ Anette Bening, a márkiné Kedves és közvetlen teremtés az életben, de gonosz és veszedelmes nő a mozivásznon. Merteuil márkinét, a rendkívül vonzó és köz- tiszteletben álló, ugyanakkor szédítően ravasz és velejéig romlott özvegyet játssza Milos Forman tizedik filmjében, a Veszedelmes viszonyok című Choderlos de Laclos-regény alapján készült Valmontban. Azt a nőt, aki nemcsak a szerelemben - a bosszúállásban is páratlan. Kapcsolatokat dúl fel, telkekbe tapos bele, hazugságok, ármányok hálóját szövi szakadatlan, közben csábít, „fertőz“, csapdákat állít. Anette Bening tiszta mosollyal, gyengéd tekintettel néz az emberek szemébe. Milos Formánról csak annyit mond, hogy találkozásuk első percétől fogva inspirálta őt. „Nem azt kérdezte tőlem, hogy hol, milyen darabokban, milyen szerepeket játszottam, hanem azt, hogy milyen érzelmeket váltott ki bennem a könyv, Laclos levélregénye, és mit érzek a márkiné iránt. Aztán elővette a forgatókönyvet, és együtt olvastuk el; ha szünetet tartottunk, ő beszélt, mert az egész filmet látta már, pontosan tudta, mikor mit kér majd tőlem. A megszállottságát, az energiáját, a szenvedélyét csodáltam, azt, hogy még a legapróbb részleteket is láttatni tudta velem. Én a Valmont előtt egyetlenegy filmben játszottam csupán, hozzám a színpad sokkal közelebb állt, mint a kamera, de Forman mellett egyszer sem éreztem nehéz helyzetben magam. Színészi pályafutásomat San Franciscóban kezdtem, majd Denverben folytattam, most New Yorkban játszom, ha éppen nem forgatok. A Valmont óta ugyanis három filmben szerepeltem, s ezt egyedül Milosnak köszönhetem.“ Hogy mit fűz mindehhez a Valmont „atyja“? „Amerika egyik legígéretesebb színésznője ez a lány. Ha mind a három filmje jól sikerül, akkor egykettőre sztárrá avatják, ha két filmjével arat csak elismerést, akkor jónevű filmcsillag lesz, ha pedig csak az egyikkel, akkor világhírű színésznő. Egy biztos: én a jövőben is számolok vele.“ Robert de Niro, aszarvasvadász Hollywoodi bonton szerint csekély háromnegyed órát várakoztat magára. Egy sztár sosem lehet pontos, ez íratlan szabály odaát. Nem kell szabadkozni, magyarázkodni, elnézést kérni, elég egy szelíd mosolyba csomagolt halk hello, s a riporterek hada nyomban megbocsát. Ezt tapasztalja mindenütt, akármerre jáT is a világban, minél többet késik, annál nagyobb ovációval fogadják. Robert de Niro negyvenhét éves, Oscar- díjas világsztár. Mondatai egyszerűek és érzelemmentesek. New York olasz negyedében, olasz apától és francia-holland anyától született, tehát igazi amerikai, közli száraz humorral. Még kamasz, de már felnőttként irányítja az életét, amikor úgy dönt: otthagyja a középiskolát és „drámai műhelyben“ tanul tovább. Aztán az Actor’s Studio következik, majd évekkel később a Broadway, a legkülönbözőbb szerepek, a legkülönbözőbb vándortársulatoknál. A film számára Brian De Palma fedezi fel, nemzetközi hírnévre Martin Scorsese és Francis Ford Coppola alkotásaival tesz szert. Főutca, Taxisofőr, Keresztapa - ezek az első nagy sikerei. A Keresztapában kapott mellékszerepe miatt sokáig csak alvilági alakokkal érintkezik, hogy a lehető leghitelesebben ábrázolja őket, amikor pedig a Dühöngő bika főszerepére készült, tizenkét hónapon át Jake La Mottával, a világ egyik leghíresebb ökölvívójával járt edzeni. Alakításait mindkét alkalommal Oscarral jutalmazták, s azóta olyan filmeket forgatott, mint A szarvasvadász, a Huszadik század, a Misszió, a Volt egyszer egy Amerika. Az érinthetetlenben A1 Caponét, a gengszterek gengszterét játssza, a Nem vagyunk mi angyalokban pedig egy reverendát öltött kisstílű bűnözőt. A filmen kívül csak a családjának él, állítja, kamasz fiának, aki már a maga útját járja és húszéves lányának, akit egyáltalán nem vonz a színészi pálya. A politikai változások? Igen, figyeli az eseményeket. A szarvasvadász viharos nyugat-berlini bemutatója óta a Szovjetunióban is járt már kétszer. Ezt a vietnami háborúval foglalkozó filmet csak a szovjet művészdelegáció nézte rossz szemmel annak idején, emlékszik a 79-es berlini fesztiválra, el kellett ítélniük, mert a brezsnyevi politika így kívánta. Moszkvában senkivel sem találkozott, aki hazug, felháborító alkotásnak találta volna a filmet; az egyszerű ember véleménye nem egyezett a brezsnyevi gárda nézetével. Most, hogy megnyílt Kelet-Európa kapuja, még inkább érdekli, mi történik errefelé, mondja. Az európaiak képzelőereje sokkal színesebb, mint az amerikaiaké és a kultúrájuk is gazdagabb, ezért vagyunk olyan szimpatikusak számára. Terveiről nem sokat tudunk meg: ősszel ismét Scorsesével dolgozik, s ha minden igaz, jövőre már nemcsak színészként és producerként fogja ismerni a világ, hanem rendezőként is. Már megvan a sztori, amelyet ő fog filmre vinni. Ez volt Robert de Niro a délutáni sajtóértekezleten. Késő este, csodával határos módon, meghívást kaptam zártkörű fogadására, amelyen talán tizenöten lehettünk csupán. Azt hittem, éjfél után, amikor már nem kell „viselkednie“, megered majd a nyelve. Nem ez történt. Nem ivott, nem mulatozott, nem társalgóit. Csak ült, nézett maga elé és azokat figyelte, akik őt figyelték. Hűvös volt és magányos, úgy ült az asztal mellett, akár egy jéghegy. Röviddel egy óra után aztán felállt - és szó nélkül távozott. Indián testőre értet- len arccal kullogott utána. Szabó G. László Méry Gábor felvételei 14 1990. Vili. 10. i/asárnap
