Vasárnap, 1990. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1990-08-10 / 32. szám
piESCU versei Lavina ll-én kilenc órakor It ógörgeteggel i f édes lejtőn írelem született volna az első látásra itt az útlevelem tettem rokonaimat somagoltam •item a jegyet ittak a vámosok sztak a detektorok, or 1szférikusán a völgybe egy göröggel és két japánnal... idéztesd meg a szomorúság intézményeit írelem ellen és a halál ellen zményeket i könyörgés i a jóakaróimtól fiúktól bármikor boldogan beköpni tt magnót hordó paptól ilyik alá nem bújhatsz be míg nem mondod jó estet gabalyodott diktátoroktól gyűlölőktől zeleg a tél fás falaink apitoliumon etünk egyetértésből és rémületből Bán Péter fordításai WiTi p £ % _^ = ~ ~ ~ ~ ~ ~ = f_=l p Három napja volt már Pesten Rose Fepillet, és még mindig sírt. Odahaza el sem tudta volna képzelni, hogy alig valamivel kelet felé úgy fordul ki minden, mint a lerántott kesztyű. Ezek a házak! Ezek az emberek! Milyen csodálatos és bószítö, hogy mindennek van visszája, hogy mindig rettegni kell ismeretlen inzultusoktól. Otthon Mallotte-ban, a permet- kék Champagne dombjai között békés volt minden, kék az ég a színes lécekkel kirakott házak fölött, a Marne mintha ezüst lenne, a zöld réteken fehér bárányok kelnek át, akár egy legendában. S mi van itt, mon Dieu! Sírni lehet csak, egész nap sírni! Néha csomagolni kezdett, mert vágyódása Mallotte és a szőlőhegyek felé hasogatta szívét. így csak ételt szoktak kívánni, ahogy Rose az otthont kívánta: egzotikus gyümölcsöket, csillogó konzerveket a delikatessz-boltok kirakatában. Fél lábbal már az utcán volt, az izgalomtól mint lázas pulzus vert egész teste, de mindig közbejött valami. Vagy a pénzéből nem futotta, vagy a kisfiú kezdett nyűgösködni a gyerekszobában. Rose szenvedő arccal ült továbbra is a kisfiú mellett. Tiltakozott az ellen, hogy a kötelessége tartja itt. Nincs kötelessége! Kicsoda neki ez a gyerek? Senki, éppúgy hozzátartozik ehhez a pesti számkivetéshez, mint a ház meg a furcsa ételek. Miért legyen ez a gyerek neki több, mint az anyjának, aki egy alkalommal fölkapta, magához szorította piciny testét, és futó, apró, csiklandós csókkal szórta tele az arcát? Rose érzéketlenül állt mellettük, fehér vászonruhája zsebébe tette a kezét, szőke volt, a két halványkék szeme rózsaszín a sok sírástól. Az asszony meglepetten nézett rá a fulladozó anyai csókok közül: Rose szép volt, finom, mint egy hófehér tollpihe, elfújhatta volna akárki. Az asszony letette a gyereket, kicsit zavartan nézett Rose szemébe.- ígérje meg, Rose, hogy vigyázni fog a fiamra. Én olyan rossz anya vagyok, most látom csak. Maga legyen olyan jó hozzá, mintha az anyja lenne.- Vigyázni fogok rá, madame.- Ne csak mondja! Adja a kezét rá! És fölkapta megint a kisfiút. Nagy, barna szemekkel nézett az anyja arcára a kisfiú, bőre halványbama volt, mint a világos hajú, sötét szemű kisgyerekeknek, a két szeme alatt elmosódott kék karikák.- Szereted anyát, Ervin?- Szeretem. A kisfiú komolyan mondta, és szórakozottan megfogta az anyja arcát. Az asz- szony egész délután érezte ezt a mozdulatot, azt hitte, elmegy a kedve mindentől. Ki vigyáz erre a gyerekre? Miért nem tud T) az anyia lenni? Mikor lesz Ervin végre a chalons-i fogorvos, monsieur Girardon rendelőjében. Rose közömbösen nézte, néha szél fújta fején a fehér nörszfátylat. Úgy érezte, semmi sem változik meg, ilyen lesz az élete, nem érdemes hazagondolni, mert minden, ami elmúlt, eggyé mosódik, akár zavaros folttá a vidám, tiszta színek egy palettán. Már nem zaklatta föl, ha az idegen nyelven hallott beszélni, egy-egy magyar szót lassan magára szedett, s a város, ahol élt, az élet, amelybe beleszorult, kezdett ismerős lenni, megelevenedett, mint a pontos rajzú arc, ha a szem csillogni kezd. kapujában már az ö gyereke is? Rose arcát látta, mint egy elmosódott akvarellfoltot s mellette a kisfiút. Gyűlölte Rose-t, sími tudott volna, s elhatározta, hogy int a sofőrnek, visszafordul, és rögtön föimond Rose-nak. De akkor az autó már a Hűvösvölgyben volt, a délután egészen lehanyatlott, az autóba beáramlott a hűvösködö, nyirkos erdei levegő, tele a lehullott levelek szomorú illatával, az úttesten vérpiros levelek görögtek, s ebben az őszben mintha semminek se lett volna értelme, annak sem, hogy visszaforduljon. Rose ottmaradt, s mint akinek elapadtak a könnyei, nem gondolt semmire. Sétált a szótláh kisfiúval a napos, őszi délelöttökön, a Duna-parton karcos volt már a meleg, fanyar, akár a vadkörte; foga volt a napnak is. A Duna halvány, ökömyálasan fényes ködben úszott, a Várhegy zöldje átfénylett a ködön. Régi metszet volt a táj, mint az angol rézkarc nesen vedel. Az munkaértekezle- ;i órákat és kriti- Egy helyénvaló i életet! nne rejlő lehetőink már egyszer z?! Tükrös nagy- ebbségi Irodalmi imbus. Földszint- inta Verslábhoz, így zenés-táncos of önhöz. Utcára is Pagina néven, a tervezett irodalmi vállalkozás létrehozásához és üzemeltetéséhez. A vállalat vezetésével Keszeli Ferencet, a tapasztalt menedzsert és házépítő mestert bízhatnánk meg, legalábbis ideiglenesen. Nem kevésbé talpraesett sorstársa, Kajla Fülöp közreműködésével színvonalasan megbirkózhatnának a bonyolult szervezési kérdésekkel és pénzügyekkel. E sorok írója szívesen és felelősen ellátná a mixeri teendőket az Anapestus bárban, a Röhögő Kolofon orfeum közönségét pedig kötetlen szájharmonika játékával szórakoztatná. A Gyilkos Pagina kiskocsmában felszolgálna Zsélyi Nagy Lajos, esetleg sört csapolna a Bús Korrektorhoz talponállóbhn. IRODALMI NAGYKÁVÉHÁZ s, mértéktelenül eg talponálló sö- k igénytelenebb, 'tálételek között címzett büfében, evizagazdák iro- netán kiadói haj- tésére Dolcsipipi valamint Leiter e helyezni. Vagy- ndéglátó üzemet gazdasági prob- íoly vállalkozás- yes terveket kell nk! Régi üzleti z, kis üzlet apró 'etesnek tartom, ségek üzemelte- :al a vállalkozásbevétel elosztá- n, mindenkinek )s szempontokat ; értékek részvétért vázlatosan ink hozzájárulni A Sánta Verslábhoz címzett nagyvendéglőben klasz- szikus- és szalonzene játszana. A Gutíenberg Kvintett tagjai: Lovicsek Béla prímhegedű, Mács József gordonka, Dobos László hangversenyzongora, Tözsér Árpád furulya és űíinkö, "Roncsol László csembaló. Kíséretükkel magyar nótákat és szétcincált énekeket dalol Bettes István. A valutaügyletekben járatos Grendel Lajos a Dolcsi- pipi Rímszalon és a Prózaróza Páholy megszervezésében haszonnal támaszkodhatna párizsi tapasztalataira s amellett az Aranyjambus Nagykávéház főpincéri teendőit is elláthatná. A Leiter Jakab Ferdítő Szaunában masszőr és dögö- nyözö lenne Tóth Elemér. A Púpos Cenzorhoz bisztróban saját fogású törpeharcsából - Zs. Nagy Lajos el(nem)párolgott fazekában - halászlét főzne Török Elemér. A Sánta Verslábhoz nagyvendéglő specialitását, a sült medvetalpat parlamenti módra, Gyimesi György készítené, ugyancsak ő sütné a becsavarodott képviselőfánkot is. Az Anapestus bárban Gál Sándor szervezné meg a vidám szilveszteri szarvasbőgést és a nagy farsangi pezsgős líraömlést. A Röhögő Kolofonhoz címzett pincekabaré revü- gölrjeinek trénere és táncmestere Batta György lenne. A vasárnapi matinékon Cselényi László (nem)szavalná el megíratlan költeményét. A költőszerelő a versmontázs szüneteiben a nagyvállalat hírközlő osztályán teljesítene szolgálatot, mint hangosbemondó és független kengyelfutó. Pajzán ütközeteket és perverz játékokat rendezne Soóky László. A Szenei Molnár Albert Zsoltárkórus mesterdirigense mindenképpen Dobos László lehetne. Vállalati numizmatikus és pénzváltó, a citerazene- kar és a köcsögduda felelőse Ozsvald Árpád. Üzemi króníkairó és alkotmányjogi hites becsüs Gyönyör József. Tombolával egybekötött boszorkányszombatokat Varga Imre, hetedik emeleti diszkókat Tóth László, az egyszeműek évi bálját pedig Kulcsár Ferenc rendezhetné. Az írókezek békepipaőre Hizsnyai Zoltán. A vállalati kardnyeló és bűvész posztjára, valamint az üzemi köpönyegforgató tisztségére pályázatot hirdetnénk, az állások betöltésének egyetlen feltétele: abszolút pártonkívüliség. Az egyenruhás ajtónálló és felvezetőember állását viszont párttagságra való tekintet nélkül bárki betölt- hetné. A kidobóember érző lélek, tehát nagytapasztalatú lírai költő (Dénes György?) legyen. A vállalkozás működtetésében minden írónk megtalálná a képességeinek megfelelő tevékenységi formát. Aki sajátos adottságokkal és egyéni tehetséggel nem rendelkezik, netán egyhén dilettáns, a különféle szórakoztató együttesekben - dadaista szavalókórus, posztmodem balett, szürrealista dorombzenekar, lepényevő szextett és víz alatti bömbölde - vehetne részt és gyümölcsöztethetné a köz javára gyér képességeit. Bizonyára akadnának, akik akár fizikai munkát - krumplizsák-futtatás, söröshordógörgetés, liftkezelés, fűtés és (play)bojszolgálat - is haljandók vállalni a nemes cél érdekében. Erőteljes fiatal publicistáink soraiból pedig megszerveznénk a független központi biztonsági és gorilla-szolgálatot. Nem számolunk igazán vele, mégis felmerül a.nyug- talanító kérdés: némely felelőtlen írónk esetleg nem kíván részt vállalni az elképzelés sikerre vitelében! Magyarán: nem hajlandó nyilvánosan zenélni, sört csapolni, levest főzni és fánkot sütni, valamint lepényevésben részt venni. Ez nem lehet! Ilyen magatartás eleve kizárt, súlyos árulásnak minősítenénk. Az irodalmi közérdekkel szembeni felelőtlenségnek tudnánk be, mely által a vonakodó(k) elveszítené(k) jog(uk)át, hogy a belterjes művészi gazdálkodás eredményeiből részesüljenek. A közös gondok megoldása közös felelősséget, feladatvállalást és közös erőfeszítéseket kíván. Ha mégis akadna író, aki nem hajlandó gordonkázni, zsoltárt énekelni, kardot nyelni, szilveszteri szarvasbő- gésben részt venni és befolyni a víz alatti bömbölde munkájába, adja ki a saját költségén a könyveit! Ősz végén a házaspár elutazott. Autón mentek a Dolomitokba, a Fürdő utcai ház előtt búcsúzkodtak. Az asszony sírt, magához szorította a kisfiút, pátosszal, a kisfiúnak másnap reggelig púderszaga volt a csókoktól. Ott maradtak állva, míg az autó föl nem futott a Láncúidra, s a szürke délutáni fényben, a szemcsés, halvány égen, mintha körzővel rajzolták volna ki, fénylett fölöttük hidegen a nap. Éjszaka Rose rosszul aludt. Fölkelt, az álom kiment a szeméből, egyedül volt, az ablakhoz állt, valahol messze a Lánchíd ívét látta a sptétben, s a pilléreken, akár a vadrózsa indáit, a távoli mallotte-i dombokat. Mint az úszó a parttól, egyre mesz- szebb került az álomtól. Benyitott unalmában a kisfiúhoz is, leült melléje az ágyra, hátha sír az anyja után, jobb, ha ketten vannak egyedül. A kisfiú ébren volt, a melle kitakarva, és tele apró, piros foltokkal. Rose rémülten fogta meg a kezét, a keze forró volt, a kisfiú nagy, barna szeme nedvesen nézett vissza rá. Rose ijedten kérdezte:- Fáj valami?- Nem fáj semmi.- Meleged van? Olyan forró a nyakad.- Nincs melegem se.- Rosszul aludtál? A kisfiú nem felelt. Rose a nyugtalan kérdésekkel egyre mélyebbre került valami ismeretlen aggodalomba és részvétbe, mintha minden egyes kérdése egy lehúzó örvény egy-egy gyűrűje lenne. De hová húzza le az örvény? Mi az a furcsa félelem, ami elfogja? Mi lesz, ha meghal a gyerek? Mert beteg, ha nem is panaszkodik, bárányhimlője lehet. Most érezte először, hogy a kisfiú is valaki, külön élete és külön indulatai vannak. Mért nem látta ezt eddig, édes istenem? Miért tagad ez a szótlan kisfiú, miért nem sír és vinnyog, mint más, ha beteg - a felnőttek, a macskák, a kutyák? Két hétig volt beteg a kisfiú. Rose ki se mozdult a szobából. Mintha dacszövetséget kötöttek volna, hogy egyik sem enged: Rose szüntelenül kérdezett, a kisfiú sohasem felelt. Az orvos csak a jelekből ítélt, a piros pörsenések feleltek neki, a pulzus, a sztetoszkóp, a hőmérő - a kisfiú összeszorította a fogait. Nehéz éjszakákon ült Rose mellette, és el sem mondhatta volna a gyötrelmeket. Nagyon jól tudta, hogy semmi köze a kisfiúhoz. Hány kisfiú kerül még a keze alá! Vállalhatná mindegyikért belül is a felelősséget? Nem égetheti föl. magát egy meddő szeretetben - asszony lesz ő is, készülni kell a saját gyerekeire. Már nem sírt, csak figyelt befelé az ágy szélén, önmagába, mint aki azt lesi szorongva, boldogan, hogy valaki elindul a szíve alatt. Amikor túl voltak már mindenen, megfürdette a kisfiút. A vékony, törékeny kis csirkecsontokon Rose szappanozó ujjai tétován, gyöngéden jártak, a mellét mosta, egy pillanatra elkapta ujjait a kisfiú feldobbanó szívéről, s amikor a nehéz frotírral végigdörzsölte, pirosra, melegre a kis testet, elpirulva érezte, hogy a kisfiú a hajára teszi a kezét. Felnézett rá a gőzös, szagos fürdőszobában, s megfogta egy gyöngéd, óvatos mozdulattal a két vékonyka, halványbarna karját:- Akarsz valamit, mon petit?- Nem, nem akarok semmit. Pirosak lettek mind a ketten, a fürdőkályha tüze rózsaszínen világította meg a széken száradó kisfiút. Megkopaszodtak a fák, a nap. átsütött ágaikon, a Duna-parti gyerekkocsikra sovány árnyékot vetettek az akácok. Rose és a kisfiú szeme káprázott az éles, józan napfényben az első sétán. A kisfiú lassan ment, elfelejtette a járást, arcát kicsípte a hideg, melyből az árnyékban érezni lehetett már a messzi, erős havat. A téren is túl voltak, meg akartak fordulni, amikor egy piros, mocskos labda gurult a kisfiú lábához. Meglepetten megálltak, a kisfiú tanácstalanul topogott, szemben vártak a gyerekek* hogy a labdát visszadobja. Egyszerre fölszakadt benne valami feszesség, amit maga sem értett, ügyetlenül, felszabadultan lehajolt, és boldogan elhajította a labdát. A labda erőtlenül lendült egyet, és átpattant a bekerített villamossínekre. Egy pillanatig némán álltak, az idegen gyerekek a villamossínek között kergették már a labdát, a kisfiú lesütött szemekkel, rémülten, szégyenkezve nézett maga elé. Rose ekkor nevetni kezdett, magához szorította a kisfiút, és boldogan, mintha sírni akarna, nevetett tovább:- Milyen ügyetlen vagy! Én szégyellem magam miattad! Édes és fájó volt ez a korholás, csak az mondhatta, akinek senkinél több köze nem lehet a kisfiúhoz, akivel ketten, egyedül állnak egy egész élettel szemben. A kisfiú szeme tele volt könnyel, de nevetett, és átkarolta Rose nyakát. Egybefolytak a könnyeik. Rose szíve sebzetten és boldogan fájt, mint annak, aki egy percre magához ragadhat egyetlen érzést, amely igazában meg sem illeti, és benézhet a paradicsomba. Jól tudta, hogy ez az öröm megmarad, sajogni fog örökké, és édes lesz örökké, s egyszer el lehet felejteni Mallotte-ot, a Champagne permetkék dombjait, az egész világot, csak ezt nem, soha, soha, amíg él. (1938) NAGY ZOLTÁN rajza
