Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-26 / 4. szám
LUBOS JURÍK A lány már fent volt, és a konyhában reggelit készített. Léleknyugalommal rám mosolygott; arckifejezéséból semmi olyat nem olvashattam ki, ami, hacsak sejtelmesen is, az elmúlófélben levő éjszakára utalt vagy emlékeztetett volna. Egy csöppnyi zavar sem látszott rajta, sőt inkább teljesen kiegyensúlyozottnak hatott, mintha mindaz, amit tett, a legtermészetesebb dolog lett volna, s meglett volna a maga fontos jelentése. Magam kissé zavarba jöttem, és idegesen elfordítottam a tekintetemet; de látva, hogy ő csak a munkájára figyel, elég gyorsan megnyugodtam, sőt még hálás is voltam a lánynak az egyszerű és természetes viselkedéséért. Pompás alakja és telt idomai láttán újra heves vágyakozás fogott el, s szinte fizikai fájdalmat éreztem, arra gondolván, hogy el kell innét mennem. Egy nagy csésze forró teát tett elém (ismét rummal), s egy mély lábasban szalonnás rántottát tett le mellém. Ettől a részéről magától értetődő és egyszerű gesztustól az öröm és a boldogság forró hullámai cikáztak és rajtam. Nagy étvággyal egykettőre mindent bekebeleztem, de azután már nem maradtam ott sokáig; keveset beszéltünk, s csak elmenöben álltam meg az ajtóban s kérdeztem meg tőle:- Betérhetek magukhoz este? A lány elmosolyodott, és megvonta a vállát: - Minden nap nyitva tartunk. Ha kedve lesz hozzá, jöjjön el. Most sem éreztem semmilyen felhangot a hanghordozásában, semmiféle rejtett sérelmet, sem biztatást, sem elutasítást. Búcsúzáskor kezet adtam neki, s kedvem lett volna ót megcsókolni; ám azután szó nélkül megfordultam, és lassú léptekkel megindultam lefelé a lejtőn. Amikor visszapillantottam, láttam, amint ott áll, nekitámaszkodva a lengőajtónak, ám azt nem tudtam, hogy vajon engem néz-e, vagy a mély völgy változó színeiben gyönyörködik. Míg visszatértem a Miklós menház- ba, az égboltot szürke, nedvességgel átitatott felhők borították be, s csakhamar el is eredt az eső; apró szemű ritka és tartós eső esett. Nem fújt erős szél, csak időnként bolondosán örvényleni kezdett, mintha csak ki akarna vágni egy látványos piruettet egy óriási stadionban, ám később az esőcseppek mérgesen csapódtak bele a fákba, az épületekbe és az éppen úton levő emberek arcába. Egész nap a szobámban maradtam, az ágyon fekve, karomat a fejem alá téve, és hagytam, hogy a gondolataim kalandozzanak, amerre nekik tetszik. Visszatértem a gerendaházba, ahol a különös éjszakát töltöttem; egyetlen gondolat foglalkoztatott, hogy egy ilyen éjszaka után nyugodtan elköltözhetek Alicától. Úgy éreztem, hogy sikerült megszabadulnom az önimádattól és a hiúságtól, alázatos és szerény életre vágytam. Sőt, valami arra késztetett, hogy valamiféle különös gyönyörűséggel kivegyem a tokból a hegedűmet és megpróbáljak Vivaldit játszani. Persze, amint az várható volt, azzal a szerencsétlen hegedúszólammal most sem sikerült megbirkóznom, de örültem neki, hogy most első ízben hidegen hagyott a dolog. Éppen ellenkezőleg: nem egyéb volt ez, mint kínzó elégtétel, fájdalmas leszámolás önmagámmal, beletörődés; nem vagyok többre képes, nem tudok többet nyyjtani. Az esőcseppek egykedvűen kopogtak az ablakomon, s a magány e ritmikus monotonságában igyekeztem megtisztulni a múltamtól. Mondhatom, felemelő érzés volt, s gyermekkoromnak azokat a ritka perceit juttatták eszembe, amikor a nagyanyámnál édes bűvöletben jártam a falusi moziba, s az izgalomtól borsózó háttal vártam a híradószignál felhangzását. Ebéd közben újra bizonygatnom kellett magamnak, hogy igenis elválok Alicától, és visszatérek ide a hégyekbe. Ez a gondolat kellemes érzéssel töltött el. Egész nap, sőt még este sem állt el az eső, a föld sárossá vált, ezért otthon maradtam a menházban, és mindjárt a vacsorát követően le is feküdtem. Hamar elnyomott az álom, és hosszú idő után először hozott egészséges felüdülést az álom. Reggel szép, napfényes idő volt, a föld enyhén párolgott, s a ködfelhó fokozatosan szétoszlott az ózondús levegőben. Alighogy felkeltem, kellemetlen, tolakodó gondolatok kerítettek hatalmukba: hogy is állunk tulajdonképpen azzal a válással? Valószínű most már nem voltam oly biztos önmagámban, s az az elképzelés is bolondnak tűnt fel számomra, hogy véglegesen a hegyek közt maradjak. Az a furcsa érzés fogott el, hogy mindez meglehetősen valószerűtlen, elhatároztam, hogy mindenképpen találkoznom kell a pincémömmel, aki így felkorbácsolta érzéseimet, ott kell majd maradnom mellette, belekuporodni az ölébe, hogy ott megtaláljam a kétségessé vált biztonságérzetemet. Elhatároztam, hogy mindjárt ebéd után fölmegyek hozzá, noha még sáros volt a föld, s eléggé csúszós is és veszélyes. Sehol sem leltem a helyemet, unatkoztam és türelmetlenül vártam az ebédet. Megállapítottam, hogy mégiscsak hiányzik nekem a város, a nyüzsgés, a hajsza, a káosz, a mozgás, az emberek, sót a Mező utca is. A tegnapi nyugalomból és kellemes érzésből szinte semmi sem maradt bennem, és keserű szájízzel hánytorgattam föl magamnak az állhatatlanságomat és határozatlanságomat. A fenséges és masszív hegycsúcsok látványa azonban újra másfelé terelték a gondolataimat; noha az időjárás gyorsan változott, ismét hűvös volt, és a bátortalan hegyormok méltóságteljesen meredeztek a magasba, törtek az ég felé, némák voltak és mozdulatlanok, idegenek az embertől, egyszersmind azáltal, hogy megvetették az időt és minden emberi mértéket, bizonyos csodálatra is kényszerítették az embert. Ebéd után tehát végül is felszedelóz- ködtem; megfontolt léptekkel ballagtam fölfelé a keskeny turistaösvényen, nagyokat lélegeztem, s szinte éreztem, amint a friss levegő kitágítja a tüdőmet, oxigénnel telíti az ereimet, s mi tagadás, örömet éreztem, s szinte megittasultam a szabadságtól. Most mindent várhattam, amit az újszaka ezelőtt megtagadott tőlem: a sziklákon törpefenyök nőttek, azonkívül ritka, vastag szálú fű és valamilyen, számomra ismeretlen rövid szárú virág. Talpam alatt megadóan omladozott a porhanyós föld, gurulni kezdtek lefelé az apró kavicsok, helyenként csekély lábnyomokat hagytam magam után, mivelhogy a föld itt is nyirkos volt és sáros. Szaporán szedtem a lábam, egyre nagyobb lett bennem a türelmetlenség. Bíztam benne, hogy odafenn talán választ kapok gyötrő kérdéseimre; egészen megkönnyebbülten lélegeztem föl, mikor megpillantottam a gerendaház csúcstetózetét. Napközben nem tűnt föl számomra oly hosszúnak és fárasztónak a tetőre vivő'út. A szívem azonban ijedten kalimpált, az ereimben pedig úgy vágtatott és zubogott a vér, akár a megáradt folyó. Megálltam, hogy megnyugodjam. Látszatra kiegyensúlyozottan, nyugodtan és egyenletesen lélegezve léptem át a gerendaház küszöbét, mint olyan turista, aki egy kisebb túrát tett. A nagy helyiségben, ahol a kandalló volt, néhány idegen ember üldögélt; a vendégek közt voltak felvonó-karbantartók, Jasnából érkezett turisták és néhány vadász vagy erdész. A kandallóban égett a tűz, meleg, kellemes volt a levegő a helyiségben, melyben tea- és gyantaillat terjengett. Körülnéztem, s mindjárt meg is pillantottam a lányt a bárpultnál; egy ismeretlen férfival beszélgetett, s úgy ítéltem meg, hogy az idegen „bennszülött“. Ahogy rápillantottam a lányra, úgy az arcomba tódult a vér, hogy kénytelen voltam lesütni a szemem. Újra heves szívdobogást kaptam. Leültem egy szabad asztalhoz, és idegesen összedörzsöltem az elgémberedett kezemet. A pincérnö kisvártatva odajött hozzám, és személytelen hangon megkérdezte tőlem, mit óhajtok; olyan képet vágott, mintha egyáltalán nem is ismerne. Csak miután megrendeltem a citromos teámat, mosolygott rám hanyagul.- Citromsavat kér? Nem olyat, mint akkor? - kérdezte, ám a hangja egészen nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Megpróbáltam elmosolyodni, és azt motyogtam:- Még a múltkorit is... meg kell fizetnem. Akkor nem volt... Hivatásos mozdulattal előhúzta köténye zsebéből a pénztárcáját. ' - Két... rumos teám volt. Valahogy nem vártam, hogy kiszámlázza nekem. Valahogy ez nem illett bele a róla való elképzelésembe. A számlát letette az asztalra: és szalonnás rántottát reggelizett... Akár egy lakodalom költségeit is megfizettem volna, olyan zavarban voltam. Amikor később újra megjelent a teával, mégiscsak volt annyi bátorságom, hogy könnyedén megfogtam a csuklóját:- Bocsásson meg - dünnyögtem.- Szeretnék beszélni magával. Leült mellém az egyik székre.- Nos? Miről van szó? Közelebb húztam magamhoz a teáscsészét, és átfontam az ujjaimmal. A csésze forró volt és sütött.- Én... ő... tudja - kezdtem habozva, s hovatovább egyre bizonytalanabb lettem, - sokat gondolkodtam a dolgon... magán, magamon, és tudja, valahogy annyira váratlan volt ez az egész. Sok minden megváltozott mostanában az életemben. - Megtorpantam, tulajdonképpen a saját ostobaságomtól szégyelltem el magam. Aztán folytattam:- Tudja... nagyon szeretném tudni - de bosszúságomra, újra elcsuklott a hangom. - Vagyis... ha megengedi... mondja meg, kérem, itt maradhatok?- De hiszen senki sem akarja kidobni magát - mondta sejtelmes mosollyal.- De éjszakára is szeretnék... - préseltem ki magamból. - Mint akkor... Megingatta a fejét. - Ma nem. Valaki más van itt. - Azzal felállt és fölvette az asztalról az irattárcát. - Talán majd máskor - az arcán kecsegtető mosoly futott át. - Ha majd újra eltéved. Mennem kell, hívnak. Meborzongtam. Még erősebben rászorítottam ujjaimat a teáscsészére, és a forróság az ujjhegyeimből továbbterjedt a két karomba, onnét pedig az egész testembe. A fejem lekókadt, úgy gubbasztottam ott egymagámban a széken, mintha kővé meredtem volna, mintha moccanni sem bírtam volna. Látszatra nyugodt voltam, sem az arckifejezésem, sem a tartásom nem változott meg; a helyiség is ugyanolyan csendes és kellemes volt, mint azelőtt, a kandallóban halkan pattogott a parázs, a vendégek teljesen zavartalanul folytatták a beszélgetést a csésze teájuk vagy a pohár forralt boruk mellett; ámde én mégis úgy éreztem, mintha nagy zajjal megzörrent volna bennem valami, akkor egy öreg malomban minden a fonákjára fordult, s visszavonhatatlanul megváltozott. Tudatára ébredtem - mint az gyakran előfordult - a valódi igazságnak önmagámról; abból, amit elképzeltem magamnak, semmi sem volt igaz. Ez a pincérnö sem, aki pontosan úgy viselkedett, mint bármelyik más nő, sem a hegyek, sem a Mező utcából való, a Vivalditól, a hegedűtől való menekülés, vagy éppenséggel a felelősség elől való menekülés, szóval semmi sem szabadít meg a magányosságtól, mely belém fészkelte magát. Miért áltassa magát az ember? Nem hagyhatom ott Alicát, s a városból sem költözködhetek el. Nincs hozzá elég erőm. Közönséges gyenge fráter vagyok. Senkire sem számíthatok, csak önmagámra; és minden valószínűség szerint ez a történetem üzenete. Elvégre, ha egyszer mégis elmegyek valahova, ha egyszer mégis megváltozik valami körülöttem, az csakis az én akaratomból, az én aktív cselekvésem következményeként történhetett, mindenféle véletlen vagy rajtam kívülálló váratlan esemény segítsége nélkül. Fejem lekókadt a mellemre, s én abban a pillanatban teljesen fölöslegesnek éreztem magamat, mindenkitől elfeledettnek és egészen szükségtelennek. Miután a teám kihűlt egy kissé, gyorsan megittam, és a pénzt odatettem a csésze mellé. Felálltam és kimentem, anélkül, hogy bárkire is egy pillantást vetettem volna. Leereszkedtem a meredélyen. A szél közben elállt, a hegyekben olyan csönd volt, akár egy óriási katedrálisban. Miután megérkeztem a szállodába, összecsomagoltam a holmimat, kiegyenlítettem a számlát, autóbusszal beutaztam a járási központba, s még aznap éjszaka gyorsvonattal visszatértem Pozsonyba. KOVESDI JÁNOS fordítása VerseK a «ókból VERES JÁNOS Befejezetlen . vers v Szétáradsz szabador leráztad ágyadat, a g haláloddal a jobb kar pedig mindig a javarr Bár a Kőjankót többé sem a sílécet, mégse tovább élsz bennem, De engem nincstelen Túl sokan terpeszkec fölélte kemény érődé s a szellem irama, tu S íme még most is k légy szálláscsinálóm készíts nekem egy h< Ha látnád most, hog) megdorgálnál, szelídi mondván, hogy menj bocsáss meg, oly jó mintha harmatban gé meghitt óráink körém Téged már nem ér a. nem háborgatnak tor. előrementél, s itt fele lét s nemlét határvidt (Szokolay Imre emlékének*) ■- Négy vodka, négy sör, két konyak, egy gin, egy dzsúsz, három kávé! - Szerén hangosan megismételte a rendelést, hamutartót cserélt, gyors mozdulattal letörölte az asztalt, és elindult a söntés felé. Szemét csípte a cigarettafüst, útközben megállt a ventilátor kapcsolójánál. Mielőtt benyomta volna, meghallotta a frissen érkezett asztaltársaság egyik tagjának lelkendező megjegyzését:-Tyűha. Oda néz, öregem! Micsoda lábak! Szerén sok mindent megszokott már, csak a cigarettafüstöt nem. A ventilátor halkan duruzsolt, elnyomta lábának további hangos, aprólékos elemzését. Visszanézett a kopasz vendégre. Te hülye, kiáltott rá gondolatban, látnád a kék visszerektől hurkás combomat... Nyomban lelohadnál! Kihozta a rendelést. A pillantásokból, melyek mozdulatait kísérték, kitalálta, hogy mielőtt odaért volna, éppen vetköztették. Máskor nem törődött az ilyesmivel, most kínos volt számára e viselkedés. Hát mi vagyok én, közszemlére kitett pornókép, háborodott fel, és megremegett a keze. Elkapta a megbillent csészét, majd a féldecis pohár után nyúlt és az asztalra tette. Kinyújtotta, a legtávolabb ülő vendég elé lökte a sört, miközben megcsapta a saját hónaljának verítékszaga. Lehet, hogy őket is? Bánom is én! Úgy érezte, rögtön felsikít, de semmi ilyet nem tett. Odament a szomszéd Asztalhoz, köszönt, két ham and eggs-re felvette a rendelést, kiment a konyhába, odakiáltotta a lányos képű szakácsnak, majd kisietett a szűk, rendetlen öltözőbe dezodorálni. Legszívesebben megmosta volna az arcát hideg vízzel, de tekintettel kellett lennie a délelőtt felkent festékrétegre. Tíz év óta vastagabb festékréteget ken magára. A lárva mögé bújik, a lárva sok mindent eltakar. Például a finomkodó, érzékeny lélek arcra vetült rezzenéseit. Tíz év! De jó lenne nyomtalanul kitörölni élete lapjáról. Sajnos - nem lehet. Amikor ide került, ebbe a kávéháznak kikiáltott, nyomorult, harmadosztályú csehóba, harmincéves volt. Most negyven. Tíz éve nyalogatja már a sebét, amely sohasem gyógyult be teljesen. Ha néha-néha úgy látszott, behegedt, valakik, valaki mindig feltépte. Ha más nem, hát önmaga. Mindamellett azt hitte, a tíz év alatt megedződött, sok mindenhez hozzászokott, sok minden lepereg róla. Sok mindep, de úgy látszik, mégsem minden. Jön egy ilyen nap, mint ez a mai..., s vége mindennek. A falak, melyek eddig védték, leomlanak. ' összerezzent. Elhagyta az öltözőt, visszament a konyhába a két ham and eggs-ért. Elemér, a szakács rászólt:- Elég lesz, Szerénke! Ez volt az utolsó! Hét óra! Jó Elemérnek! Neki már letelt. Mehet haza. De ő... Neki még három teljes órája van záróráig. Plusz az elszámolás... Ránézett a sonkára, nyers volt rajta a tojás. Elemér zsírosán fénylő arcán földöntúli boldogság te, képtelen lenne vit vele. Szó nélkül kivitt Az egyik asztalnál A lábát elemző tár rendelt. A sarokasztalhoz spicces fiatalember éves lehetett. Vodkát Szerén gépiesen a dolgát. Munkába beleütközött az átig egyik tagjába. Bendó dolgoztak együtt a vé zottságon. Szerén az volt, Bendö a belügyi Az apró termetű Bern tan mormolt valamit ( rén megállt a Föutcár zoló bizottság asztal; sen szorította az örö pon levő, semmi kéz tartalmazó néhány mi pár, az első pillanatbe ható szó, mely mellb kiszolgálta a jobbold összefolyt előtte az e „írja alá, legyen sz Aláírta. Épp olya mint ahogyan párttag a kávét a ,,jobbold. Mint ahogyan a repr Zsuzsanna poharaiba konyakot, vagy mást mit szerettek a „jobl Próbálta volna nem n vies, a proletár szár magabiztos elnök úc szófogadatlan titkární sem érte volna a föld Most azért vágtál fogadott... ,,Még egy pillana azaz kollegina.J.“, a kérdező. „Nem tu< akasztotta le a falról szocialista fQrradal képet?“ Bendó elvtárs kies elnyelte a szék, lapító alatt. „Politikai analfat Szerén kis szünet ut; a fejét. A világért se Bendőre. Azt sem ake vegyék a szemébe tó Széles folyosókon vétlenül az érettségi Mennyi beszámolót, e könyvet írt, gépelt le < lak között! Mennyi úg kai-társadalmi munká sen, odaadóan. Férjl volt ideje. Ingyenmunl nevezheti így, nem s a temérdek elvégzett töltött évek értelmüké- Két deci vöröse Kivitte. Harmincöt év körű a lengőajtón. A másil pedett le. A legtávolal Most már mindké egy-egy vendég.- Ezek mind megői kán nyertem én a két tóttá félhangosan, és vés vendéghez megk rancsol. Konyakot pa vés vendég. Megkapt Szerén a helyekre l
