Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-06-15 / 24. szám

GYÖKERES GYÖRGY FELVÉTELE

rro \7íi cy?

szülőföldemen

Csupa sejtelem még a reggel,

gőzölög a föld, gyötrik a vágyak,

elmúltak a meddő napok,

titokban zsenge vetés hajt,

s egyre zöldebb a mező,

körém terül a beláthatatlan ég,

mint lakatlan sziget köré

a mély és végtelen tenger,

ó, fénysugaras part,

mintha örök tavasz nyílna,

új szél lobbant föl új énekeket,

s friss rügyek szegik be

a megszokott szemhatárt,

ez hát a szülőföldem, mely megszült

és ölén hord engem is,

nincs szívemnek ennél kedvesebb hely:

ki merné elorozni tőlem?!...

TÖRÖKORSZÁGI LEVELEK

MIKES KELEMEN

30

Rodostó, 24.Apr.1720.

Édes néném, ha nem mondanám is, hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri kéd, hogy honnét datálom a levelemet. Elég az, hogy az Isten szerencsésen ide hozott mind- nyájunkot. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mingyárt anagrammát csinált a város nevéből, és e jött ki belőle: Ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindenetek kédnek.

Legelőször ott kezdem el, hogy Jénikőből 16-dik(án) indulánk meg. Már a gálya készen várta a fejdel- met. Amely igen nagy méltóságára esett a fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mind egészen 220 rab vonta a gályát, azonkívül 100 fegyveres léventi (vagy hajdú) benne, egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, azonkívül egy csorbasi. 7 órakor a fejdelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttének, a vas- macskákot felvonnák, és vonni kezdők a gályát. A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre talá- lánk, a szigetek felé kételenítteténk venni utunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr ezt észrevévén, hogy nem a volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nikodémiában, ahol Thököly volt. A fejdelemnek haszontalan va- la bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikodémiában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová. Mind e haszontalan vala; mert minden bizonnyal elhitette vala magával, hogy Nikodémiában visznek, és mindaddig tarta attól, valamég a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is oda érkezők. Másnap is a szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindulánk jó széllel Rodostó felé. Egész étszaka jó szelünk lévén, a vitorlát felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a héracleai portusban bémentünk, és‘ vasmacskákot vetének le. A kapicsi- basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21-(dikén) a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel megindu- lánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezőnk. A fejdelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérték a városban levő főtisztek a fejdelmet szállásáig.

Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva, aztot pedig mind egyszersmind, az ötvenkét lapátot egyszersmind teszik a vízben. Egy lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép mulatság azt nézni, de meg, ha az ember azt meggondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azonkívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni. Azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A való, hogy az ételeket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A miéink mégis ingben dolgoztának azért, hogy a fejdelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszul vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nekik parancsolni, csak süveltenek - már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni; közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-é jól a palátot, ha beszél- nek-é egymással. Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mibent a vonást elhagyják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha nem szabad felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember: mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani.

Mindezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák; mindazonáltal vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet- ne-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak? Csak ezt felelék erre: Miért mennénk mi már Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak- ott is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt a feleletet tőlök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, francia, lengyel, muszka. A Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokot.

Elég a, hogy az egész bujdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere - addig csak itt kell lenni, amég abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon- csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni - mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény, mi az örmények házaiban lakunk - azonnal a kadiához (vagy a török bíróhoz) mentenek, mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár éppen a kadiánál talált lenni ekkor, és monddá nagy prosopopia- val a kadiának: Kadia, az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól, mert semmi hántások nem leszen - de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel, mon- dá Pápainak: Aferim, magyar, age- rim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hát kéd is nevessen.

Elég a, hogy mi már itt helyben vagyunk. A bujdosásban is bujdosnunk kell - az Isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk azután, azt hagyjuk az Isten akaratjára: ő hozott bennünket ide, ő is gondunkot viseli. Akik növelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jo- vunkra fordította; mert noha még nem üsmerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy háláadással tartozunk Istennek ide való hozásáért, mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben. Az egész szállásaink a város szélyén vannak, csak egyet lépem, már a mezőn vagyok. De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefe- könni, mert a csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell aludni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kődet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az egészségire igen vigyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelit oda adhatja., kéd. Jó étszakát, édes néném.

s még egy hónapja

nikor a szövetkezet :zte be a főiskolát, tért szakcikkeket írt ;rmelésről, és az érfelszólalt. A járásia- lett belőle. Akkori- iztás csupán formáli- ában, kézfelemelés, sora, bor és éjfélig most megváltoztak Minden tejfelesszájú lásról locsog, de azt s vagy isszák. Hírlik, valami új elméleten gy mikor lesz abból e tudja. A lakosság dúlt. Azt követeli, mert a körzetesítés . jószágot, meg az mi, de azt senki sem ;y ahol istállók nin- az állatokat. A trak- latt is, ha muszáj, de cet februárban a ka- tség. Meg a vemhes y beszélt magában, tök lenne, pedig az nek el mellette, ép- S pont azok, akik és hozzá dörgölőz- Jk elvtárs, Szervusz a télhez, nem lesz »bői kára a közösig fogalom. Már egy a felesége meg csak

esz, ha leváltanak,

:? Ha van esze a tag- iz. Legfeljebb nem :ye irányszámokkal, a "»da se figyelne.- Béla, - nyöszörögte - vannak még odafönt pártfogóid?- Persze! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek.

Az asszony bőgicsélni kezdett. Megszokta, hogy mindent készen kap, az élelemre pénzt alig kell kiadnia. Most rosszat sejt. Ha tudná, hogy többről van szó, mint a nyavalyás funkcióról, kesergett Goda. Most vacakolnak, mikor már a tisztségről is lemondott? Előbb arra gondolt, tegye tönkre a gazdaságot aki akarja, ő inkább elmegy egy másik szövetkezetbe agronómusnak vagy akár csoportvezetőnek, csak hagyják őt békén. És lám, nem elég annyi kalamajka sem. Ugyan ki tehette, kinek álltam az útjában még? - töprengett. Azok a suhan- cok biztosan nem, akik a fővárosból jöttek, bár elég erélyesen fenyegetőznek, hogy a pártállam kiszolgálóit megleckéztetik piszokul, de őket inkább a politika érdekli. A politika. Rossebnek se kellett. Üres duma volt az egész, de mit érti azt egy mai húszéves. Különben érdekes fickók, az okfejtésük logikusnak tűnik. Ha van türelme az embernek televíziót nézni, nem is rossz hallgatni őket. Ha tizenöt, húsz évvel fiatalabb lenne, biztosan közéjük állna, de most, túl a ötvenen? Mondta is valaki nemrég abból a díszes kompániából, akik a kastélyban időnként összegyűltek, Bélám, mi még csak rád szavazunk. A tagság férfiai is, de vajon a nők felemelik-e még érted a kezüket?- Ha csak a kezüket, akkor már megette a fene - röhögött közbe a járási elnök.

Goda nem szerette az efféle élcelődést.

Mindig volt mellette egy nő, aki nemcsak a szeretője, hanem a társa is volt. Hányszor megátkozta a napot, amikor Adélt elvette. Ezt is az anyjának köszönheti, aki még abba

is beleszólt, kinek udvaroljon. Bors Adélt már gyerekkorában sem szívlelte. Az iskolában folyton verekedtek, s az egyik tanáruk azzal húzta őket, hogy így kezdődik a szerelem. Ha visszagondol kezdeti kapcsolatukra, nem is tudja, szerelmes volt-e a feleségébe valaha is. A szerelmet jóval később ismerte meg, sőt nem is egyszer és egyre viharosabbakat. Kittinek igaza volt, amikor szakított vele, bár a nőt nem zavarta, hogy az elnököt a faluban holmi tenyészállatként szokták emlegetni, ha éppen nehezteltek rá, vagy csak úgy szórakoztak rajta. Melyik élvonalbeli férfit nem kezdtek ki, ha éppen szerette a nőket?

Goda Bélára aztán a legrosszabb, szándékkal sem mondhatta senki, hogy szemtelen a nőkkel. Legfeljebb, ha ráakaszkodott valamelyik. A neki kedveset nem rázta le magáról. Nem ő választott, csupán hagyta befűzni magát. Ám valami hiba mégis lehetett benne, mert három évnél tovább csak egy kapcsolata tartott, az első, de arra legszívesebben nem is gondolt.

Az orvos feleségéhez, Kittihez, a titkárnőjétől ment. A nő küldte el, mert félt az urától, hogy agyonveri. Az állását sem akarta feladni, mert kényelmes helye volt, s egy szövetkezet mégiscsak más, mint bármelyik közhivatal, vagy ipari üzem szűk irodája. Itt • sok mindenhez hozzá lehetett jutni, ami jól jött a konyhára. De valami aljas gazember névtelen leveleket kezdett firkálni a férjének, hogy ő az elnökkel így meg úgy.

S durvább alakot, mint. Kreskó, a föld nem hordott még a hátán. Szegény Tériké időnként kékre-zöldre verve jelent meg az irodában, s végül az mondta Godának:- Béluci, szépen kérlek, keressél magadnak más partnert! Te olyan jó vagy, és szükséged van valakire, aki szeressen, én már... Ne haragudj... - nyögdécselte a könnyeit nyeldesve szaporán -, nem tudlak szeretni téged.

Goda sejtette, hogy hazudik, de ő is jobbnak látta a dolgot abbahagyni, mert kezdett kellemetlenné válni a környezet számára is. Hol azt irigyelték, hogy Teri szabadnapot kapott, hol a prémiumot, ami egy-két százassal több lett, mint a. másé, persze azt senki sem vette számításba, hogy

Kreskóné akkor is bement dolgozni, amikor más a strandon süttette a hátát. Összeröhögtek a háta mögött, hogy jól tudják ők, miért jár be és mit dolgozik. Aztán egyszer a párttitkár is szóvátette a maga módján.- Elnök elvtárs, te nem ismered a közmondást, hogy házinyúlra nem lövünk? - pattogta figyelmeztetően.

Aztán következtek az apróbb kalandok a kastélyban, szinte vadidegen nőkkel, akik a fekete Volgákból és Tátrákból röppentek ki az esti félhomályban. A doktor néha odasúgta neki bizalmasan kártyázás közben:- Ne félj, antibiotikum van elég, csak ne felejts el időben szólni, és arra is vigyázz, hogy az asszonyt meg ne ajándékozd véletlenül.

Egy-egy dorbézolás utáni reggelen, mikor a tükörbe nézett és szembetalálta magát petyhüdt arcával, utálatot érzett.

Most, hogy visszapergette az akkori eseményeket, egyszerre rádöbbent, hogy valami óriási nagy bűnt követett el. Ami körülötte zajlott a kastélyban, olyan természetesnek tűnt, mintha öröktől fogva tartana és örökké létezne. Néha kicserélődött egy-egy jól bevált elvtárs, de csak úgy, hogy a ranglétrán magasabbra hágott, beljebb sodródott a kör közepe felé, s természetes, hogy onnan már ritkán jöhetett le ide az istenháta mögötti kis körzetbe. Annak rendje módja szerint elbúcsúzott, és mindenkinek megígérte, külön-külön, ha valamire szüksége lesz, csak kopogjon be hozzá bátran, sőt elég lesz egy telefonhívás is.

Soha nem sajnálta egyiket sem. Kiszolgálta őket, ahogy egy szövetkezet elnökéhez illett, bőséges ajándékokkal látta el őket. Csak azon csodálkozott olykor, miért cipelnek annyi homit egyszerre. A hatalmas limuzinok csomagtartóját alig lehetett becsukni. Vöröshagymától a bontott csirkéig minden kellett nekik. A vezetőségi tagok maguk közt hörcsögöknek hívták őket,

s Bajkai, a főkönyvelő, néha a haját tépte.- Elnök, ezért mi egyszer még zebrává változunk!- Csak nem, te Lajos? - nevetett Goda, s mikor tényleg labilisnak találta a könyvelést, kihívta a járási ellenőröket, hogy tegyenek az iratok között rendet. Azok aztán olyan jegyzőkönyveket kanyarítottak, hogy Bajkai arca fénylett, akár a telihold. - No látod -, veregette meg a vállát az elnök. - Nem kell mindjárt betojni, ha rosszat álmodik az ember. Te nem látod, kik járnak ide?- Ismeri őket a fene, csak azt tudom, hogy annyit zabáinak, mint a elefánt. A múltkor is egy teherautó jonathánt küldtünk fel Pozsonyba, ingyen. Nem érdekel kinek, csak arra lennék kíváncsik, hány tagú családja van az illetőnek. Vagy tán kiáll vele a piacra és szétkilózza?

Az elnök kenyszeredetten nevetett.- Lajos, Lajos, nem jó ám mindent tudni.

És most pont Bajkai Lajos telefonált,

hogy a nyomozók az almára is rábukkantak.- Az isten verje meg! Ti barmok, hát bekönyveltétek? Megörülök. Csak tudnám, ki volt az a szemét, marha, aki a nyakunkra küldte őket?!- Nem tudod? Hát tényleg nem tudod?

Most vette észre, hogy a felesége áll

mellette, s meglepődve látta, hogy nincs kisírva a szeme. Úgy látszik, belefáradt a három hét alatt, gondolta, s hirtelen nem is tudatosította, hogy az asszony szólt hozzá-Mit mondtál? - fordult teléje nyersen.- Azt kérdeztem Béla, tényleg nem tudod ki jelentett fel? Ülj le szépen - mutatott a székre - és vedd sorba a volt szeretőidet. Biztosan akadt rá oka valamelyiknek, hogy börtönbe juttasson.- Honnan veszed? - hüledezett Goda, de választ nem kapott, mert Bors Adél, mint egy megdicsőült szent, könnyű házipapucsban és pongyolában kilibbent a szobából.

*