Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-15 / 24. szám
* • T7 Iképesztö kettősség kíséri JCj az életét. Egyfelől a legmagasabb elismerés, a közönség évtizedek óta tartó szeretete, másfelől a szenvedés, mert nemcsak mint művészt, hanem mint embert és mint nőt is tönkretették. Bara Margit, a művész már „lábadozik“, de Bara Margit, a magánember még nem. Nőként pedig az idővel viaskodik. „Nincs több huszonöt évem a várakozásra - közli finom méltósággal reménykedem... most talán minden tisztázódik körülöttem. “ 0 Szakadék, Bakaruhában, Láz, Ház a sziklák alatt, Szegény gazdagok, Zápor, Katonazene, Pacsirta, Aranysárkány... 1955 és 1965 között pontosan húsz- ma már klasszikusnak számító- filmet forgatott. Dekoratív szépségét, lírai melegségét, szép dikcióját, elmélyült emberábrázoló képességét mindig, minden kritikában kiemelték. Bara Margit a magyar filmművészet egyik legvonzóbb s legizgalmasabb egyénisége volt. Vonzó és izgalmas ma is, csak éppen nem játszik. Kamera előtt 1969-ben, színpadon 1977-ben állt utoljára. Megalázva és megszomorít- va, harminchat évesen fordított hátat a színészi pályának. Feljutott a csúcsra - és eltűnt. Miért is?- Egy politikai ügy miatt, amelyből aztán erkölcsi botrány lett, s mivel egy erkölcsi botrányhoz nő is kell, engem kevertek bele. Rengeteg koncepciós per volt ebben az országban... az Ónody-ügyből kifolyólag is két ártatlan embert csuktak be... rólam az a hír terjedt el, hogy sorozatos orgiák hőse voltam, hogy mulatókban, üdülőkben, vadászházakban szórakoztattam bizonyos elvtársakat. Hadd ne folytassam! A lényeg az, hogy nem a valódi szereplőket hurcolták meg, hanem minket, hármunkat, akiknek "semmi közük sem volt az egészhez. Igen, volt időm gondolkozni mindezen. Nézze, engem akkor mindenki ismert, rólam nem volt probléma elterjeszteni valamit, hiszen a Filmtudományi Intézet felmérése szerint 1964 nyarán én voltam az ország legnépszerűbb színésznője, és egy ilyen rágalomhadjáratot akkor lehet remekül elindítani, ha megvan hozzá az alany, aki érdekli, foglalkoztatja az embereket. Ennek aztán az lett a vége, hogy egyszerűen lehetetlenné tették az életemet, lépten-nyomon inzultusok értek, a színházból pedig elbocsátottak. Én már akkor éreztem, hogy befellegzett, vége a karrieremnek, de nem akartam feladni. Az első reagálásom az volt, hogy visszamegyek a családomhoz Kolozsvárra, de mert ott is elterjedt a hír, rá kellett jönnöm, hogy oda se mehetek. A Nemzeti után a József Attila Színházban próbálkoztam, de ott is olyan fagyos légkör vett körül, hogy szinte csak megtűrt személy voltam, úgyhogy egy idő után végül be kellett látnom: én ezt tovább nem csinálhatom. ♦ Nem könnyített volna a helyzetén, ha már akkor kiáll az igazáért?- Nem lett volna semmi értelme. Erről ma is meg vagyok győződve. Mondja, kihez fordulhattam volna, ha nem védett meg senki, szóba sem álltak velem ez ügyben, legyintettek, elhárítottak, teljesen lehetetlen helyzetbe hoztak. Én most sem hogy nem segítettek, még örültek is, hogy megszűnők létezni. Sinkovits, Darvas, Agár- Ne, ne, hagyjuk őket! ♦ Kállai, Bessenyei, Gábor Miklós - ők voltak a partnerei.- Egy valaki próbált csak segíteni rajtam. Szirtes Adám. Nem sikerült neki. ♦ A többiek?- Mit feleljek? Talán olyan volt a politikai helyzet, hogy senki sem akarta a saját pályáját, a puszta létét kockáztatni miattam. Egyszerűen nem ért nekik annyit a sorsom. Mindenki elhagyott. Még az úgynevezett barátaim is elszakadtak tőlem. Éveken át az a rengeteg ember, aztán egyszer csak a négy fal. Mintha egy jeges bura alá kerülVONZÓ ÉS IZGALMAS MA IS * * tem volna. ELEGTETELRE VARVA ♦ Most mennyit mutat a hő- mérő a bura alatt? akartam felidézni mindezt, a férjem beszélt rá, hogy nyilatkozzak a rádiónak és mondjam csak el, hogyan tettek tönkre... nekem iszonyú fájdalmat okoz, ha erre gondolok. Irtó sokat szenvedtem emiatt, volt idő, amikor az öngyilkosságban láttam csak kiutat... igen, ez is megfordult a fejemben. Hogy végzek magammal. Nekem ez a pálya mindennél többet jelentett. Nem így akartam befejezni. Sőt, eszembe sem jutott, hogy egyszer abba kell hagynom. Erre sehol semmi, egyszer csak pokollá válik az életem. Nem mertem bemenni a városba, mert újra és újra támadások értek. Évekig nem szálltam buszra és villamosra, mellékutcákban jártam, ha el kellett hagynom a lakást. Ilyen helyzetben, ekkora félelemmel nem lehet színpadra menni. • Olykor-olykor mégis vállalt kisebb-nagyobb szerepet.- Rettenetes tortúra volt. Szenvedtem és mégis játszani akartam. De nem m^nt, hiába próbálkoztam. Csak az első tíz év volt szép. ♦ Az első tíz év, amely a Szakadékkal kezdődött.- Ötvenötben jöttem át Kolozsvárról. Magyar állampolgár, pesti színész volt a férjem, aki többéves szerződéssel játszott Erdélyben, és mindig megakadályozták a hazajövetelét. Amikor összeházasodtunk, azt gondolták, most már úgyis ott marad Romániában, és nem gátolták többé az utazásban. Jött is azonnal Pestre, nekem pedig választanom kellett: vállalom, hogy két hónapi házasság után otthagyott a férjem, vagy jövök én is, utána. Örületes protekció kellett az útlevélszerzéshez. Én addig soha, egyetlen egyszer sem jártam külföldön, csak képzeletben, a térképen. Közben szőr-, nyű dilemmában voltam, mert tudtam, hogy ha áttelepülök, lemondok a családomról. Nehéz volt ez az út nekem. A férjem is csak azzal tudott enyhíteni a fájdalmamon, hogy bíztatott: vár rám egy filmszerep, merthogy ő itt mindenkit ismer, és általa majd gyorsan felfedeznek. így is lett. Ranódy László akkor keresett szereplőket a Szakadékhoz, megnézte a képeimet és kifejezetten sürgette a férjemet, hogy hozzon már végre Pestre. Úgyhogy megérkeztem egy péntek délelőtt, és alighogy megebédeltünk, már hívtak is a filmgyárból, hogy menjek ki próbafelvételre. Hétfőn aztán kimentem, és mert nagyon tetszettem nekik, megkaptam a szerepet. Nem volt az se jó szerep, se főszerep, még csak egy szimpatikus figura sem, csak arra volt jó, hogy felfigyeljenek rám, és attól fogva minden évben két filmben játszhassak. ♦ Mind a mai napig egyik legemlékezetesebb szerepét, a Bakaruhában önérzetében sértett Vilmáját, a gyönyörűséges kalotaszegi cselédlányt Fehér Imrétől kapta. Milyen érzelmeket váltott ki akkor Bara Margitban a Hunyadi Sándor novellája alapján készült forgatókönyv?- Elolvastam és egyfolytában az anyámra gondoltam. Engem rettenetes honvágy gyötört, én állandóan sírtam, állandóan hazavágytam Kolozsvárra. Nekem itt a férjemen kívül senkim sem volt, még csak távoli rokonom sem, az a rengeteg ember, akit megismertem, lekötött ugyan, de a családom borzasztóan hiányzott. Vilmát az édesanyámról mintáztam... ő pontosan ilyen volt... a tartása, a nézése... fájt is nagyon, amikor el kellett válnom a szereptől. Karenina Annával voltam még így, Győrben. Az is csodálatos érzés volt, egy ilyen nőalakkal azonosulni. Egyébként ritkán kaptam nekem való szerepet. Engem itt nem ismertek, velem nem nagyon foglalkoztak, így aztán jóformán semmit sem tudtak rólam. Egész életemben Ibsenre vágytam, az ő hőseit akartam játszani, de mert fiatal éveimben más szerzők voltak divatban, nem volt rá lehetőségem. ♦ Ha csak a filmszerepeit vesszük - azok mennyit mutattak, mennyit mutathattak meg Bara Margitból?- Miután derékba tört a pályám, úgy érzem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy szabadjára engedjem a fantáziám és azt mondjam: rengeteg minden maradt bennem. Ne felejtse el: harminchat éves voltam, amikor vége szakadt a pályafutásomnak, s az egy színésznő életében nem kor. Sok minden feszített azokban az években, de hiába. Nem tudtam kiélni a színészi vágyaimat. Nem tudtam, mert nem hagyták, hogy kiéljem. És látja, milyen vagyok? Ma már azt mondom: soha többé nem mennék vissza játszani. ♦ Ez már biztos?- Igen, én ezt már végérvényesen eldöntöttem. ♦ De most, amikor szép lassan tisztázódik minden...- Nem, akkor sem. ♦ Miért?- Egyszerűen nincs kedvem újra együtt lenni azokkal a kollégákkal, akik szó nélkül hagyták, hogy mit tettek velem. Sőt, nem- Meglehetősen sokat, mert amióta felszínre került „az ügy“, azóta megint csak ez jár a fejemben. Itt ez a sok-sok év, amely elmúlt felettem... nagyon rossz érzés. Ha azon töprengek, hogy mi lett volna, hogy lett volna, ha nem így történnek a dolgok, mindig ugyanoda lyukadok ki: amíg mások csillogtak, én mellékutcákon osontam. ♦ Kárpótlásul talán...- Kárpótlás? Én úgy képzel- lem, nekem a pályám a legfontosabb az életben. Arról én nem is ábrándoztam soha, hogy családom lesz. Végül mégis lett. Eszter. Aki mára sokkal többet jelent, mint egy ..színészi karrier. 1969 és 71 között, amikor a férjem, Gyarmati Dezső Kolumbiában edzősködött, mi is ott voltunk vele, Eszter és én. Ez is menekülés volt. Azt reméltem, hogy ott majd „meggyógyulok“. Jól is éreztem magam, pihentem, regenerálódtam, Eszter még nem volt hároméves, vele foglalkoztam. Szinte tobzódtam a boldogságban, hogy nem ismer fel senki, hogy nem súgnak össze a hátam mögött. Amikor aztán közeledett a hazajövetelünk, megint kezdtem rosszul érezni magam. Szörnyű állapotba zuhantam; megérkeztünk és pár nappal később már utaztam is Kolozsvárra, hogy újabb menedéket találjak. Később kötni, horgolni, varrni kezdtem, könyvtárba jártam és rajzoltam, aztán megint a csend, a magamra erőszakolt nyugalom. Mára minden vonzerejét elvesztette számomra a színészi pálya. Soha, de soha nem ébredek fel azzal a gondolattal, hogy de jó is lenne ma este játszani. Nem, én ezt az érzést nem ismerem már. ♦ Egyáltalán: milyenek a reggelei?- Ha szép idő van, örülök, ha nem, kicsit szomorkodom. A bezártságomnak vége. Gyalogolni járok. Ez a szenvedélyem. Esőben, hóban, hidegben, fagyban, mindennap ugyanabban az időpontban vágok neki a hegynek. Nem is gyalogolok - nyargalok! Óriási utakat teszek meg; ha nem tudná: másfél óra alatt ki lehet menni a világból. > S ha hazajön?- Várok. Várom az elégtételt, várom, hogy levegyék rólam a terhet, hogy másképp élhessem végre az életemet. Szabó G. László 14 1S90. VI. 15. i/asárnap AZ ARANYSÁRKÁNY CÍMŰ FILMBEN (Helyey Zsuzsa felvételei)
