Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-06-08 / 23. szám
ÉLNI AKARÁSUNKAT BIZONYÍTJUK K ét hetessel jelzem már éveimnek számát! így talán nem nagyképűség, ha hangsúlyozom, már több mint fél százada van választójogom és öt rendszerben állhattam volna az urnák elé. Először, én úgy mondanám, a ma- saryki demokráciában, akkor kétszer is éltem állampolgári jogommal. Emlékezetemben inkább armásodik ragadt meg. Ebben voksoló is, egyben szervező is voltam. Komáromban a községi képviseleti választások során a demokraták és rokkantak városi pártjának listavezetője édesapám volt. Nagyon szerettem volna, ha győzünk. Persze nem így történt, Jaross Andor pártja futott be. Ő akkor még csak félúton volt a nyilaspárthoz vezető politika útján. Harmincnyolc után, hogy, hogy nem, „szólási“ engedélyt nem kaptam. És hogy volt negyvenöt után? Szájunk íze megint keserű lett. Magyar nemzetiségű lévén társaimmal az ötszázezernyi megbélyegzettek, kirekesztettek keserű kenyerét kellett vállalnom. Még ma is emlékezetemben van: voltak kisebb-na- gyobb létszámú szlovákiai falvak (óh, be sok!), ahol akkortájt a lakosságból egy, vagy két, esetleg öt vagy hat, Gútán talán ha 20-30 ember volt szavazásra jogosult. Ránk a kollektív háborús bűnösség pecsétjét nyomták azok, akik hirtelenében körünkben termettek. Csak azért bukkantak fel, mert itt, a mi tájainkon eltakarhatták fekete pecsétes múltjukat. Negyvennyolc februárját követően, ez már a negyedik korszak volt, (az emberarcú időszak pillanatokig tartó, reményt adó megszakításával), jött a 99,99 százalékos választási korszak. Szlovák barátaim bohózatnak nevezték és voksoltak, mi, a harmadrendű polgárok meg mi mást is tehettünk? Másoltuk szomszédainkat. Még a harmincas évek derekán, pontosan mikor, arra esküdni már nem tudnék, biztosan parlamenti és községi választások voltak, főnököm, a „tejfelesszájú“ riportert egy dél-szlovákiai magyar községbe irányította. Kiküldetésem úgy szólt: „Menjen benyomásokat szerezni!“ Sorsom egy borotvált képű, ünnepi gúnyás magyar parasztemberrel hozott össze. A belső és külső tisztaság szinte ragyogott róla, csak porlepte bakancsa tanúskodott arról: nagy utat tehetett meg gyalogszerrel.- Bizony öt és fél kilométert gyalogoltam a tanyámtól - mondta -, mert szavazni jöttem!...- És kire? - futott ki számon a felelőtlen, tolakodó kérdés.- Édes fiam - mondta a tanyasi magyar -, én a szívemre, meg aztán a hitemre és főként az eszemre hallgatok- keményen, pattogón jött ez a válasz -, de arra, hogy kire, az az én dolgom, 'a voksoló ládánál ott leszek, cédulámat bedobom, arra mérget vehet! No- mondta Isten, Isten! - fejével egyet biccentett, s búcsúzás nélkül otthagyott. Akkor én, ott, máig érvényes kioktatást kaptam. Kire? Az az én dolgom. Legszentebb dolgom egyike, magánügyem, de a voksolásnál ott leszek, az holtbiztos!- Miért? - tették fel nekem mostanában itt is, ott is a kérdést. Azért, mert ez a soron következő, már nem az a közelmúltban még ránk tukmált, ránk erőszakolt egypártrend- szer diktálta szavazás lesz. Azért, mert a mai részvétel már önmagunk azonosulásával párosul. A mai részvétel egyéniségünk erkölcsi alapállásának tükörképe lesz. Az urnákhoz való felsorakozásunk most már identitásunkból eredő parancs. Nem kényszer, de felszabadult kötelesség! Az ész, a vágy, a helytállás követelménye! Igen, mondja bensőm: „Eredj szavazni, szavazni arra a listára, amit eszed, szíved diktál!“ Aki nem a demokráciára épülő, a pluralitáson, tolerancián, az egyetértésen alapuló köztársaságot vallja mindannyiunk közös hazájának, az akadályokat gördít az elé, hogy holnapunk során elmondhassuk: - Megérkeztünk végre Európába - e fogalom legnemesebb értelmében. Azt kérdezed, kire szavazz? Én csak magamnak adhatok tanácsot. Én csak a saját énemmel tudok erről szólni. De neked, neki, mindannyiunknak meggyőződéssel mondom: szavazni legelemibb érdeked! Ha kijelented: demokrácia, ha azt mondod: pluralizmus, humanizmus, tolerancia, és ha mindezt igényied is, vésd jól az eszedbe: ez nemcsak jogokat jelent, de ma már szabad akaratból, magad és közösséged akaratából vállalt letagadhatatlan kötelezettséget is. El kell mennünk és le kell adnunk voksunkat, ezzel helytállásunkat és élni akarásunkat bizonyítjuk. IU A zt hiszem, napjainkban nincs olyan ember, lehet az idős vagy fiatal, akit nem foglalkoztatnának a június 8-9-i választások. Sokszor kérdezzük egymástól: Te mit vársz tőle? És fújjuk a választ: demokratikus, toleráns, szabad fejlődőképes társadalmat akarunk. Én nagyon örülök, hogy tizenkilenc évesen az első választásom tényleges választási lehetőséget jelent több politikai párt és mozgalom között. De nem vagyok elfogult. Úgy látom, hogy mi itt Kelet-Európábán még nem tudunk igazán kulturált kampányt folytatni és főleg a finisben elfajul a harc. Mit várok a választásoktól? Nem többet és nem kevesebbet, mint egyéni szabadságot. Hogy olyan lehetőségek teremtődjenek, melyek között emberhez méltó módon, tehetségét, adottságait, képességeit szabadon kibontakoztatva és érvényesítve élhessen mindenki, tekintet nélkül nemére, fajára, világnézetére, vallási meggyőződésére, nemzetiségi hovatartozására. Biztosan régebben hasonló elképzelései voltak szüleimnek is. Csak elbeszéléseikből tudom, milyen szégyenérzettel mentek szavazni, hogy eleget tegyenek az elvárásoknak. Jó, hogy nekem ebben a színjátékban már nem kell részt vennem. Mivel csehszlovákiai magyar vagyok, lelkiismeretem szerint leszűkül a választható pártok köre. Nem kétséges, hogy arra a pártra fogok voksolni, amely szerintem a legjobban valóra tudja váltani elképzeléseimet. Semmiképpen sem hagyom magam senkitől és semmitől befolyásolni. Szabadon akarok dönteni. Úgy gondolom, nekem, és az én nemzedékemnek is, megvan rá az esélyünk, hogy megtudjuk, mi a demokrácia és élhetünk is benne. „. + Ciprusz Éva Arra a pártra fogok voksolni, amely legjobban valóra tudja váltani elképzeléseimet Könözsi István felvétele
