Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-05-18 / 20. szám

emberemet, míg nk. Rejtély volt megnyilatkozása, p nem értettem, műhöz vezet az apón. A négyszög nitépület csipkés jktornyával, mint a víztároló mel- ;y magas emelke- árosra. Tengernyi intha kívülrekedt ly. Tükörképként izaverődni az ég- zürke formák tü- alkony ívként fe- 51, fölöttük fekete mint valami haaz udvaron állt, patájával a köves mikor észrevett,

: mögött, a tároló láztömb nagyságú t zárta körül a sa- legemelt part, va- tely egy hajdani maják piramissze- :zte. Vasámapon- /olt, kijöttek ide lerek, és egymás- iszkodtak fölfelé, fíjJÜkör négyszö- a napon egyedül látvány. Hallgat- it, a duzzadó víz bazaltkockákon, nyi szürkületben, a tőlem: a vízre kintetét, valamit az én fekete sza- Kalapját a karikezében tartotta, ét szárnyába elöl ;s a szövet odataenne, hogy tuda- étemnek. Sőt né- az a megszállott i a cselekedeteit, ndkettőnk javára éppen szövetség- ással. Elindultam ildalon, vagy száz lfelé a lelátón az ien, meg akartam I annyira, ka volt, duzzadó nesen megdőlve mokon, s közben najd lebukó hajó- mlött le a víz.

Álltunk, és hosszú perceken át néztük a hajót. Eltűnt, aztán felszökkent, aztán megint eltűnt. Olyannyira elaltatta az ember éberségét ez a ritmus, hogy csak pillanatok múlva vettem észre, most már hiába várok, nem bukkan fel, nem szökken a magasba semmi. A mellkasomban éreztem a kataszrófa szorítását, mintha egy parti szikláról néztem volna, amint a szemem láttára elnyel egy vitorlást a tenger.

Mire észbe kaptam, az emberem már lent volt, és a tárolót övező széles földsáv keményre taposott göröngyein át futott egyenesen a vízmű hátsó bejárata felé. Követtem. Bent az épületben a bezárt levegő kriptahűvöse fogadott, meg a lezúduló víztömeg morajló, majd feldübörgő hangja. Végigrohantam egy kőfolyosón, azután egy másikon, ahonnét már jobbra is, balra is vezetett út. Megálltam. Jobbról, tisztán kivehetőn visszhangzó lépések hallatszottak, cipősarkak kopogása a kövezeten. A sötét átjáró végén fekete acélakna emelkedett a magasba, amelyet spirálként fogtak körbe a csigalépcső vas lépcsőfokai. Egyre feljebb mentem, emeletről emeletre, fel a tetőig, míg egy vashídról végre elém tárult mocskos, felkavart vizével a hatalmas belső tároló. Fémes párát, valóságos ötödik őseleme* fortyogott ki magából ez a pokolbeli köpülő, és nyilván ez táplálta a mohának és nyúlós lepedéknek azt a dús tenyészetét, ami a túloldali megfeketedett falat borította.

Ott állt az átlátszó üvegtetőn át révülő alkonyi fényben, alig két méter távolságra tőlem. Áthajolt a korláton, az arca feszült volt, eksztatikus a már-már emberfeletti félelemtől. Attól tartottam, lezuhan ebben a magafeledt állapotban. Szinte elviselhetetlen volt látni a szenvedélynek ezt az önkívületét. Ismét a tekintetét követtem tehát, és akkor odalent, egymásra toluló sárga hullámok között, a börtöne felé zuhanó vízben megláttam én is az egyik zsilipbe beszorult kicsiny testet, a ruhájánál fogva becsípte, és csak csapódott ide-oda, kicsi volt, miniatűr, mint odakint a víztároló vizén a vitorlás, és maga a néma tiltakozás, mintha remegő-rángó testének minden fordulásával életet akarna adni annak, ami már halott. Valaki kiáltott, s mintha a kőfalból bújtak volna elő, három egyenruhás férfi jelent meg,

lent egy keskeny párkányon. Egy kötelet húztak, amely a szemközti falhoz erősített csigán átvetve vontatókötélként működött, bár az innenső rögzítését a kilátóhelyemről nem láthattam. De már föl is tűnt a mozgó kötélen a társuk, egyenruhában ő is, a bokájára hurkolt kötélről lógott lefelé, és kitárt karral egyensúlyozva próbálta megközelíteni a célpontját, hogy elhárítsa a víz útjából az akadályt.

Végre elkapta, az ingénél fogva húzta ki a vízből, egy fiúcska volt, lehetett négy-, de akár nyolcéves is, és már egészen elkékült a fulladástól, aztán megragadta a bokájánál, a cipőjénél fogva, és úgy lengtek együtt ritmusosan, mint a légtomá- szok a háborgó víz felett, amíg csak el nem tűntek végképp a távolodó kötélen.

Talán mert olyan'összehangoltan dolgoztak, átfutott rajtam a gondolat, hogy ezek a munkások máskor is hárítottak el már efféle akadályt. Néhány perc múltán kint álltam az udvaron, és néztem, amint az elsötétülő ég alatt az emberem beteszi a kocsiba a pokrócba csavart testet, gondosan becsukja az ajtót, aztán felugrik a bakra, és erélyes ostorsuhintással indulásra ösztökéli a lovát. Megindultak a kerekek, és lassan a küllők fényes pálcái is folttá távolodtak, ahogyan vágtatva vitték a lovak a halott gyereket a város felé.

Megeredt az eső. Visszamentem az épületbe. Egyszerre úgy éreztem, körülvesz a víz fojtogató hatalma, hogy mindenütt, kívül és belül, elevenek és holtak fölött uralkodik.

A munkások éppen valami kincset osztogattak fel egymás között. A városi alkalmazottak állógalléros, sötétkék egyenruháját viselték, de vastag pulóver volt rajtuk a zubbony alatt, a nadrágot pedig a hosszú szárú csizmába tűrték. Igazán nem tűnt csábítónak a munkájuk itt a vízműnél. Eszembe jutott a medence falát belepő zöld tenyészet, és szinte láttam, hogy betelepszik a tüdőlebenyeik közé. Az arcuk kipirult, fénylett, a hidegtől felkorbácsolt vér pírja átütött a páracseppekben fürdő bőrön.

Láttak, de tüntetőén nem vettek tudomást a jelenlétemről. Körbetöl- tötték a whiskyt, bádogpoharakba. A tűzoltók és a sírásók is kedvelik az efféle rítusokat.

Zachár Zsófia fordítása

Lázad a lélek

Csontos Vilmos

Lázad a lélek: sikolt hangja.

Sír a papír, míg toll hasítja.- A könnyeinket ki akarja? Szívünk a fájást meddig bírja?

összemosódik vágy és való. Egünkön torzult rajzok égnek. Elinal álmunk - az altató,

Nem jön el az éj, - menedéknek.

Aki hitte: fényre csiholja A lelkét, szívét, hogy szebb legyen A föld, s amerre jársz naponta; Sugár tündököljön lépteden.

Most csüggedten érzi: nem kell Lángos hevülése, - tavaszát

Egyszerre elűzte december, Szenvedi - jaj - dermesztő fagyát!

Lázad a lélek: Célt keresve Míg sziporkázik, - lángja elég.

S döbben: hiába Sors-szerelme,

Kort változtatni ez nem elég!

Hiába lázad hangra kelve,

Már csak nyüszít, mint sebzett állat. Vágya: hogy egyszer énekelve, Költőként népe elé állhat, Szertefoszlott, - csupán azt érzi: Hiába kutat önmagában,

Útján a fény már nem vezérli: Elhamvad saját parazsában...

Ebéd után pedig ányokra az ajtót.

védekeztem. Fél- ar valami: verej- ; a párnák, vagy a vécé, amikor

hiába mosdott, alami egészségte- , hogy megállás át. A papírzseb- nár megszoktam, 1 ki kellett söpör- Harmatos volt, rága: ha beszélt izájában a nyál, lom: kicsordult I, és már cserélte t.

apirendre tudtam tottam az éjjeli- it. Addigra megit- g rumot. Hétköz- úgy szeretkezett, árnap. Csókolga- n, dorombolt, si:, ez volt az igazmit és megalázó, mégis legyőztem

iből kevesett tu- íggályosan betar- ívő hallgatólagos Kint várt tovább- la előtt, ha nem zobámba, és még pogott.

erre a már-már /elte. Dudu még:

köszönni se mert, ha véletlenül összetalálkoztunk az utcán. Ha rászóltam, akkor pedig kis híján sírva fakadt...

Volt valakim, és mégis független maradtam. Egy szó mint száz, számomra kényelmes volt, így ez a kapcsolat.

Karácsonykor engedélyezte a gyámhatóság, hogy meglátogassanak a gyerekek. Ágyakat kellett szereznem, talán még egy spanyolfalat is: a fiam tízéves, ő még csak elaludna velem, de a lányomnak kell már egy sarok, ahol egyedül lehet.

Felállítottam a fát, Edelmira segített. Nem tudom, hogyan boldogultam volna nélküle: az én útvonalaimon nem szerepelt csak a posta, a pék meg a fűszeres. „Mikor jönnek?“ - kérdezgette. Még a repülőtérre is ki akart jönni velem.

Gyorsan elmúlt ez a két hét. Észre se vettem, és már befejeződtek az ünnepek. Fáradt voltam és nyugtalan. Sikerült? Nem sikerült? Két hétig törtem magam, hogy ne csalódjanak bennem a gyerekek. Barnára égve szálltak fel a gépre. Én pedig megpróbáltam rendbe tenni az életemet.

A bank embere megint a nyomomba szegődött: a repülőjegy drága volt, nem fizettem a kölcsönöket. Meg kellett újra szoknom a magányt is A mindent elölről kellett kezdenem.

Edelmira eszembe se jutott. Nem engedhettem a szobámba, most, hogy itt jártak a gyerekek. Hajnalban még mindig arra ébredtem, hogy hallom a lélegzésüket.

Akkor láttam újra, amikor kivittem a szennyesemet:- Jorge - mondta halkan, és megérintette a kezem. „Gyere át“.- Nem miattam - tette hozzá, és megbicsaklott a torkában a hang.

Átmentem, Edelmira meggyújtotta a gyertyát a koszorúba font fenyőágakon:- Nem dobtuk ki őket - mondta- pedig már büdösek.

Álltunk a sötétben.- Meg sem nézed? - kérdezte. Nagy színes rajz volt a fa alatt:

Dudu műve. Egy férfi, egy asszony, két fehéres és fekete gyerek.

Edelmira kifújta az orrát, a gyertya tövig égett. „Kész a vacsora!“- kiáltotta, és rám nevetett.

Ment tovább, úgy mint régen, az élet. Vagy mégsem úgy? Mégsem egészen? Néha rajtakaptam őket, hogy szomorúan, szemrehányóan méregetnek. Mint akiket megütöttek. Máskor, ha rájuk néztem, lesütötték a szemüket.

A tengerre még azután is kijárhatunk. Dudu még belefészkelte magát az ölembe, de Edelmira egyre ritkábban nevetett.- Nézd - mondtam neki egyszer- nekem, érted?, ideiglenesen itt az életem. Egyszer megváltozik a világ, és hazamehetek.- Mint mindenkinek - felelte. így élünk mind, ideiglenesen.

Nála ettem, amíg csak ki nem fizettem az adósságomat. Valamit ki kellett találnom: mi lesz, ha ezután minden évben eljönnek a gyerekek? Akkoriban jelentették be, hogy

társasházzá alakul át az az épület. A lakbérnél ugyan a törlesztés sem lesz kevesebb, de legalább a sajátjában élhet az ember. Bérbe adhatja, spekulálhat, szabadon jöhet és mehet.

Összekuporgattam a letétet. Az öröklakások fent voltak a hetedik emeleten. A balkonról a tengerre nyílt a kilátás, balra a kikötőt látta az ember, jobbra a repülőteret. A szoba világos volt, levegős, az alagsor után. A látóhatár íve eszembe juttatta, hogy egyszer talán én is elmegyek.

Edelmirának nyilván nem ez jutott az eszébe. Egy öröklakás, mint a neve is jelzi, nem ideiglenes. Együtt néztük meg, és ő olyan boldogan járt-kelt benne, mintha a miénk lett volna az új lakás, ami- azonkívül, hogy magasabban feküdt, pontos mása volt a réginek.

Átköltöztem. Az ágyra huzatot vettem, a fal mellé pedig polcokat. Amikor kipakoltam a könyveimet, úgy tűnt, túl voltam a nehezén. Rendbe tettem az életemet.

Elmúlt talán egy hónap is. Edelmira eltűnt. Nem hívtam őt, volt dolgom elég, ő pedig - ha nem hívták- nem jelentkezett. Egy reggel az egyik kislány, a nagyobbik, megvárt a parkolóhelyen. Megnyúlt, megszépült az arca, mint egy újszülött, magához szorította a könyveket.- Miért nem jössz fel egyszer?- kérdeztem tőle. Ezt szoktam mondani, amikor sietek.- Mennék én - felelte. - De nem enged az anyám.

Megveregettem az arcát:- Nem kell azt tudni! - mondtam- senkinek.

Nem jöttek fel, mondanom se kell. Lent vártak továbbra is a mosókonyha előtt. Nem vették észre, hogy én már nem arra megyek.

Egy reggel mégiscsak bekopogtak. Hosszú, hófehér ruhában álltak, mind a hárman, a küszöbön.- Beszéljetek! - bíztatta Edelmira a lányokat.

Azután mégis ő beszélt. Húsvét van, magyarázta, első áldozok a gyerekek. Gondolták, megkérnének: ha elhoznám a fényképezőgépemet. Akár el se jöjjetek - tette hozzá sietve - itt a gangon is megcsinálhatnánk a képeket.

Álltak előttem, riadtan, illatosán. A lányoknak nagy, tűzpiros virág volt a hajukban, cérnakesztyűs kezükben szorongatták az imakönyveket.- Miért nem szóltatok előbb!- Mérgelődtem. - Nincs film a gépben, és vasárnap zárva tartanak az üzletek!

Lassan lehervadt arcukról a mosoly. Még álltak egy pillanatig, talán hogy örökre belém vésődhessen ez a jelenet. Azután elmentek, köszönés nélkül és lábujjhegyen.

Néztem a tenger ívét, a kikötőt és a repülőteret. Azok hárman közben leértek. Ott haladtak el alattam az utcán. Úgy, mint mi anyával! - villant az eszembe. Mi is hárman voltunk, és anyámnak is szikrát vetett a fény a hajában vasárnap, templomba mengt. Kiértek a sarokra: Edelmira kézen fogta a két szomorú, megalázott gyereket.

Szégyelltem magam, többé feléje se néztem. Később hallottam, hogy elköltöztek. A határidő lejárt, nem tudták kifizetni a letétet. Nem búcsúztak el, de az is lehet, hogy eljöttek, csak én nem voltam itt. Vagy nem mertek bekopogni: ez lett volna a legtermészetesen.

Múltak az évek. Kifizettem az adósságaimat, megnősültem. Barátaim voltak újra, visszataláltam az emberek közé. Rendbe tettem az életemet.

Egy nap, az irodám közelében, megláttam Edelmirát:- Erre lakom - mondta -, elkísérsz?

Elkísértem. „Itt, az alagsorban“ - mondta, és előreengedett. Leültünk. A hosszú, szeplős lábszára inas volt, és a melle is megreszkedett.- A hajad! - mondta riadtan.- Mi van a hajammal?- Semmi - felelte - kifehéredett.

Kávét főzött.- Megnősültél? - jött a konyhából a hang.

Akkor vettem észre a fényképemet. A kék tengerészsapka volt rajtam, a régi halászing. A karjaimban, a két gyerek.- Nem felejtettek el - szólalt meg Edelmira mögöttem.

Hallgattunk.- Vegyél nekik valamit - mondtam, és letettem az asztalra egy bankjegyet.

Kikísért, odanyújtotta az arcát, de elkerülte a tekintetemet. így végződött az életemben ez a fejezet.

KÖNÖZSI ISTVÁN FELVÉTELE