Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-05-18 / 20. szám
A TÖRTÉNELEM FEHER FOLTJAI 1. Sírfelirat Katinban 2. A Lengyel Vöröskereszt képviselői a sírokban talált dokumentumokat vizsgálják Archívumi felvételek Lengyelország és a Szovjetunió viszonyára fél évszázada sötét árnyékot vet az a bizonyos katini fehér folt. A tragédia 1939. szeptember elsejével kezdődött, amikor Németország megtámadta Lengyel- országot, s egy másik dátummal, szeptember 17- ével folytatódott, amikor- hadüzenet nélkül!- a Szovjetunió is megtámadta Lengyelországot. Tizenöt ezer lengyel tiszt sorsa szeptember 17-én megpecsételődött. HADIFOGLYOK VAGY INTERNÁLTAK? A háború előtt a lengyel hadseregnek 18 és fél ezer hivatásos, valamint 60 ezer tartalékos tisztje volt. A háború alatt német fogságba mintegy félmillió, szovjet fogságba mintegy kétszázezer lengyel katona került. Ezek egy részét később szabadon engedték, más részükéi fogolycsere keretében átadták a németeknek. (De a lengyel cserefoglyok között nem volt tiszt). Mi lett annak a tizenöt ezer lengyel tisztnek a sorsa, akik közvetlen a szovjet támadás után kerültek fogságba? A meghatározás nem is pontos, mert tulajdonképpen nem hadifoglyok voltak - bár annak mondták, de nem akként kezelték őket. Hadművelet közben fogták el őket, fegyverrel a kezükben, a saját hazájukban! Nemcsak a katonai elit, hanem az értelmiség színe-java is áldozatul esett (egyetemi tanárok, művészek s több mint 700 orvos.) Sztálin készült a tisztek „fogadására“. Két nappal Lengyelország megtámadása után már készen álltak a táborok: 138 tranzit és 8 elosztótábor, köztük az a három, ahová a lengyel tiszteket hurcolták. Az előre kitervelt akcióra azok a röplapok később csatlakozhatnak Sikorski hadseregéhez.) A Szovjetunióban mindössze 64 tiszt szándékozott maradni - köztük Berlinger is őket a Pavliscsev Bor-i táborba szállították. Az ankét eredménye egyes vélemények szerint erősen befolyásolta a később történteket. A TÁBOROK LIKVIDÁLÁSA A három tábor likvidálásának terve nem március közepén született meg, mint hosszú évekig vélték, hanem egy hónappal korábban - és közvetlen Sztálin döntött így - Berija áldásos közreműködésével. Lebe- gyeva szerint, azért volt szükség, mert Sztálin - gondolva a balti országok bekebelezésére - az ottani „nacionalisták“ számára akart helyet csinálni, legyen hová „elszállásolni“ az „ellenforradalmárokat“. Janusz K. Zawodny, lengyel származású amerikai történész, az Amerikai Egyesült Államokban a tisztek névjegyzékét tartalmazó listák, amely szerint a kozelszki tábor foglyait az NKVD szmolenszki, a sztarobelszkiét a harkovi, az osz- taskoviét pedig a kalinyini körzet politikai rendőrsége „rendelkezésére“ bocsátották, s mint köztudott, a különleges ügyosztály csak halálos ítéleteket osztogatott... Április harmadikén vitték el az első transzportot Kozelszkból (elsőként a tábornokokat és mindazokat, akik hadvezéri, illetve vezetői képességekkel tűntek ki). A távozók külön útravalót kaptak: fehér papírba csomagolt fehér kenyeret és fejenként három heringet. Mindenki igyekezett mielőbb bejutni a transzportba, de az őrök megnyugtatták őket: , .Nemsokára mindnyájan találkoztok!“ Sztarobelszkben például nagyon megbántva érezte magát, akit nem vittek - nem sejtette, hogy ezáltal menekült meg. Egyes NKVD-sek, ha nem volt rá tanú, tettek olyan megjegyzéseket, hogy „örülj neki“, és a tábor együttérző orvosnője is így vigasztalta az ottmaradottakat: torban „rendezték be“. 1939 végétől kezdődően - havonta egyszer - megengedték a levelezést, viszont címként a kozelszki foglyoknak a Gorkij szanatóriumot kellett megadniuk... A sztarobelszki viszonyokról Zyg- munt Berlinger ezredes - a 488 megmenekült tiszt egyike, akiket a három táborból kiválasztottak és a Pavliscsev Bor-i táborba szállítottak, s később a Szovjetunióban szerveződő hadsereg parancsnoka lett - így ír: „... jól szervezett egészségügyi ellátás volt, állandó orvosi ügyelet, fürdő, mosoda stb. Mozi is volt, újságot is kaptunk, a szegényes könyvtárt is igénybe vehettük. Megengedték a levelezést a családdal, persze korlátozott mértékben. “ A körülmények ellenére viszonylag jó hangulat uralkodott a foglyok között, abban bíztak, hogy a szövetségesek 1940 tavaszán támadást indítanak, s ezzel befejeződik a háború. Bizakodásukban erősen közrejátszott az a tény, hogy közvélemény-kutatást tartottak a foglyok között. Az egyik kérdés arra keresett választ, hová akar menni a szabadulás után. Három lehetőség közül választhattak: semleges országba, haza, de németek által megszállt területre, vagy pedig marad a Szovjetunióban. A sztarobelszki foglyok közül a fele haza akart térni, a másik fele semleges országba kívánt távozni. (Ők arra számítottak, hogy 1962-ben megjelent könyvében a lengyel tisztek tragédiáját boncolgatva megemlíti, hogy a táborokban viszonylagos jólétben éltek a foglyok, az állami ékszervállalat képviselője például megvásárolta tőlük az ékszert, a töltőtollakért húsz rubelt adtak, a karórát is jól megfizették (a zsebórát már nem). A pénzért a tábori mozgóboltban vehettek élelmet. A tisztek gyakran közös kasszába tették a pénzt, és a közösen vett élelmet elosztották, függetlenül attól, hozzájárult-e valaki vagy nem. A fiatalabb tiszteket olykor munkára küldték havat lapátolni vagy élelmet széthordani, de őrnagytól felfelé nem kényszeritettók őket munkára. Március közepén a kihallgatások megszűntek. A tisztek büszkék voltak becsületükre, a szabad Lengyel- országról beszéltek, elvetették a kommunista doktrínát, büszkén vallották, hogy elsőként mondtak Hitlernek nemet... NEMSOKÁRA MINDNYÁJAN TALÁLKOZTAK! A kozelszki táborban híre futott, hogy a foglyokat hazaengedik. „Hazafelé nyugat felé mentek“, mondogatták az NKVD-sek a foglyoknak. S ami igaz, igaz, a katini erdő Ko- zelszktöl nyugatra fekszik. Március elsején megjelentek a táborokban is utalnak, amelyeket a Vörös Hadsereg Lengyelország megtámadásakor szétszórt, a burzsoá rendszer kiszolgálóinak nevezve a tiszteket, akik a közkatonákat fegyveres ellenállásra kényszerítették. Sőt, önbíráskodásra is felszólítottak, ez azonban nem következett be. HÁROM LÁGER A tiszteket eleinte ideiglenes táborokban tartották fogva a lengyel -szovjet határ közelében, majd novemberben beljebb szállították őket, a Szmolenszktől 20 kilométernyire levő Kozelszkbe. Az NKVD (Belügyi Népbizottság) nemrégiben feltárt iratai szerint Natalia Lebegyeva szovjet történész publikálta, hogy 1939. december 1-jén a kozelszki tábor létszáma 4727 fogoly volt - 1 admirális, 4 tábornok, 24 ezredes, 79 alezredes, 258 őrnagy, 654 százados, 17 tengerésztiszt, 3420 tiszt, 7 tábori lelkész, 3 földbirtokos, 1 pap, 43 hivatalnok, 85 közkatona, és 131 menekült. A kihallgatásokat a „kulturált, udvarias ember benyomását“ keltő Zarubin tábornok vezette. A másik tábor, Sztarobelszk, Ke- let-Ukrajnában, az Ajdar folyó mentén, a vasútállomástól három kilométernyire fekszik. A november 15-i jelentés 3946 személyt emleget. (A tábor parancsnoka a biztonsági szolgálat századosa, Berezskov.) A harmadik tábor Kalinyintől délkeletre fekszik, ez a Szeliger-tó egyik szigetén fekvő Osztaskov. A december 1-jei létszám 5962 főt emleget. Ennek a tábornak a parancsnoka Boriszovec őrnagy volt. Ide a határőrség, a rendőrség, csend- őrség, hírszerzés került, azok, akiket a legveszedelmesebbeknek tartottak. Mindhárom lágert egykori kolos,, örülj neki, hogy nem vittek el a táborból“. EGY TÚLÉLŐ A vilnai egyetem közgazdász professzora, Stanistaw Swianiewicz azok között volt, akiket Kozelszkból a katini erdőbe vittek, de a gnyezdo- vói állomáson kiemelték a transzportból. Később a moszkvai Ljubl- janka börtönbe szállították. Az egyetemen a szovjet ötéves tervekkel foglalkozott, tagja volt a német-lengyel gazdasági bizottságnak. Az életét annak köszönheti, hogy kémkedéssel gyanúsították. 1942 áprilisában engedték szabadon (és belépett Anders hadseregébe.) Ezt írja visszaemlékezéseiben: „...a szerelvény öt (talán hat) rabszállító vagonból állt, kiszámítottuk, hogy mintegy háromszázan vagyunk. Külön fülkében helyeztek el bennünket, az enyémben 14-en voltunk. Késő este hagytuk el Kozelsz- ket... napkeltével értünk Szmo- lenszkbe. Csak néhány percig álltunk ott, s a vonat ment tovább. Szép napos idő volt. A telefonoszlopok árnyékából arra következtettünk, hogy délről nyugatra visznek. Megörültünk, bízni kezdtünk benne, hogy hazatérünk Lengyelországba. Néhány kilométer után azonban a vonat megállt. Elterjedt, hogykiva- goníroznak. Vagy harminc perc múlva bejött a vagonunkba egyNKVD-s ezredes, a nevemet szólította, és közölte, hogy kivettek a transzportból, vigyem a holmimat. Személyesen kísért egy üres rabszállító vagonba és bezárt egy üres fülkébe. A folyosón az ajtó előtt őrség állt. Nemsokára zajt halottam a szomszéd vagonból, később motorzúgást és hogy szólítják a foglyokat. A rabszállítókat úgy tervezték, hogy a fülkén nincs ablak, csak egy kis négyzet alakú nyílás, közvetlenül a mennyezet alatt. Ha felmászom a csomagtartóra, kinézhetek. Megjátszottam, hogy aludni akarok, és felmásztam. Kihasználtam a pillanatot, amikor az ajtóm előtt álló őr az ablak felé fordult (a rabszállítók folyosóin rendes ablak van), és kinéztem. A szerelvény az állomáson állt. Szemben velem egy tér, egy részét benőtte a fű. Balról ívben út vette körül, amely a sínektől derékszögben folytatódott tovább. A távolban erdő látszott. A teret NKVD-s szu- ronyos puskás katonák vették körül, a köztük lévő távolság fél méternél kevesebb. A téren autóbusz állt, az ablakai beragasztva. A busz hátsó feljárata egy síkban volt a vagon feljárójával, hogy a foglyok közvetlenül a buszba szánjanak be. A busz bejáratát NKVD-sek őrizték, ketten szuronyos puskával. A buszba harmincán férhettek be; az erdő felé ment, majd nem több mint félóra elteltével visszatért a következő szállítmányért. Az egész operációt NKVD-s tiszt felügyelte, az, aki engem kiemelt a transzportból. Miután mindenkit elszállítottak, engem átadtak egy NKVD-századosnak - aki mint később kiderült - a szmolenszki börtön főnöke volt. “ Stanistaw Swianiewicz irigyelte a társait... azt hitte, szabadon bocsátották őket. (Befejezés következik) Kopasz-Kiedrowska Csilla 1990. V. 18. dBUJijSBfl
