Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-12 / 2. szám
ÜEUJQSBß De cember 27-én Moszkvában megemlékeztek az afganisztáni bevonulás 10. évfordulójáról. A veteránok gyászmisén vettek részt elesett baj társaik emlékére. (T elef oto: CSTK) A Szovjetunió népképviselőinek második kongresszusa 15 Nem hiszem, hogy nagyon túloznék, ha azt állítom, hogy a népi képviselók eddjgi két kongresszusa alig hozott olyan konkrét határozatokat, amelyek érezhetően elórevinnék az átalakítás ügyét. Abban nincs semmi meglepő, hogy ezt az első kongresszus nem tette meg, hiszen először meg kellett alakulnia, ki kellett jelölnie azt az utat, amelyen el lehetett indulni. A viharos ügyrendi viták napokig minden mást háttérbe szorítottak, amit igazából senki - sem a képviselők, sem a nép - nem bánt, bízva abban, hogy ha a kezdet kezdetén sikerül egyértelműen tisztázni a játékszabályokat, a további munka már zökkenőmentes lesz. Nem Így történt, s ezért nem a szabályokat kell hibáztatni. Sokan úgy vélték - s azóta kiderült, nem alaptalanul -, hogy a Legfelsőbb Tanács őszi ülésszaka után - éppen azért, mert olyan volt, amilyen - nem lehet bízni a második képviselő- kongresszus eredményességében. Igazuk lett. Felelősség Igen, a Legfelsőbb Tanács őszi ülésszaka már jelezte a gondokat, egyértelműen felszínre hozta az ellentéteket. A viszályok csírái - minden kiirtási próbálkozás ellenére - bokrosodni kezdtek. A parlament gyakorlatilag egyetlen fontos törvényt sem volt képes elfogadni, magyarán: nem teljesítette feladatát, nem volt képes semmi érdemlegeset a kongresszus elé terjeszteni végső jóváhagyásra. Pedig a képviselők már első kongresszusukon elismerték és határozottan leszögezték, hogy a reformok törvénybe iktatása nélkül lehetetlen az előrelépés és nem kizárt az anarchia. A legfontosabb lett volna a földtörvény, az adótörvény, az állami vállalatról és a tulajdonról szóló törvények elfogadása, de a heves vitákba belefáradt képviselők a könnyebb megoldást választották: a törvények tervezetét csak első olvasásban hagyták jóvá és a képviselőkongresszus elé terjesztették ezeket a félkésznek is alig mondható „termékeket“. Az a felelősségáthárítás rossz megoldásnak bizonyult: a kongresszus szélesebb fóruma a vélemények még szélesebb skáláját jelentette, a vita részletekbe bonyolódott - s a törvények visszakerültek a Legfelsőbb Tanács januári ülésszaka elé. Ez az időhúzás azonban óriási veszélyeket rejt magában: a Szovjetunió gazdasági helyzete nem olyan, hogy további „egészségkárosodás“ nélkül elviselné a gyógyítás halogatását, sót: radikális gyógymódokat igényel. Sajnos, ezt a kormány által előterjesztett reformprogram sem vette figyelembe, s bár a vitában előterjesztett javaslatok alapján jelentősen módosult, még mindig csak felemás, még mindig túlontúl óvatoskodó. Azok, amiért a közgazdászok nem sok reményt fűznek hozzá: nem támaszkodhat törvényekre, mivel azokat „jégre tették". Vagyis a program szabotálása - s kétségtelen, lesznek vállalat- és ágazatvezetők, akik figyelmen kívül fogják hagyni - nem kérhető számon a törvény erejével. Végeredményben az adminisztratív-utasításos rendszer oly sokat bírált aktatologatási gyakorlatát felváltotta a „törvénytologatás“, mivel a felelősség- vállalás még mindig hiánycikk. Talán éppen ezért van a szovjet piacon is olyan sok hiánycikk. Annyi, hogy egyre inkább tartani kell az elégedetlenség robbanásától. Türelmetlenek az emberek, ami érthető: túl sokszor kellett csalódniuk. Fogytán a lelkesedésük is, s nem hisznek már a mostani vezetőknek sem, mivel ígéreteik közül maradéktalanul csak egy teljesült, nevezetesen az, hogy az átalakítás egy hosszú folyamat, lényeges javulás nem várható egyik napról a másikra. Felelőtlenség? Elemi erővel törtek a felszínre az első képviselőkongresszuson az olyan problémák, mint az 1939-es Molotov-Ribbentrop paktum megítélése, az afganisztáni bevonulás ügye, a tbiliszi tüntetés feloszlatásának módja, s megany- nyi, egyre szaporodó nemzetiségi ellentét. Voltak olyan képviselők, akik már altkor a szőnyeg alá akarták söpörni ezeket a szó szoros értelmében véres problémákat. A nyári ülésszak „söprögetöi“ télre „fátyolborogatóknak“ csaptak fel, nehezményezték az említett ügyek újratárgyalását, felelőtlen ellentétszítással vádolták azokat, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy végre tiszta vizet öntsenek a pohárba. Minek felszaggatni a régi sebeket? - ezt hajtogatták a „régi vágású“ képviselők. Azért, hogy végre igazán behegedhessenek, s a hegek ne fájjanak olyan nagyon - ez volt a radikálisok álláspontja. Nem is szólva arról, hogy a tisztesség, az elemi becsület megköveteli a felelősök megbüntetését, s ha erre már nincs mód, legalább megnevezésüket. Ez meg is történt az 1939-es szerződés meg az afganisztáni bevonulásról hozott határozat esetében. Az igazi vihart a tbiliszi ügy kavarta, bár a parlamenti vizsgálóbizottság jelentése megnevezte a felelősöket, feltárta a mulasztásokat és túlkapásokat. A bomba akkor robbant, amikor a katonai ügyész nagyon is átlátszó módon igyekezett védeni a mundér becsületét, elbagatellizálni a halálos áldozatokat követelő akció jelentőségét, a tüntetőkre, az áldozatokra hárítani a felelősséget. Ekkor látott a Kreml Kongresszusi Palotája olyat, amilyet eddig még soha: a képviselők egy csoportja (népes csoportja!) tiltakozása és felháborodása jeleként kivonult a teremből. S voltak köztük nagyon magas rangú személyiségek is, például Alekszandr Jakovlev, a központi bizottság titkára. Ebben a helyzetben már Mihail Gorbacsov nagy tekintélye sem segített, pedig a korábbi tanácskozási napokon többször mentette a menthetőt - sikerrel. Kérdés, hogy egy ilyen bonyolult, feszült helyzetben meddig lehet egy ember óriási személyi tekintélyében bízni, erre, néha csak erre építeni? Elég lesz-e ez a tucatnyi megoldatlanul maradt probléma megoldásához? S vannak köztük olyanok is, mint a párt vezető szerepének törlése az alkotmányból, s egyáltalán az új alkotmány kidolgozása, a már említett, elnapolt törvények véglegesítése, a többpártrendszer kérdése. S mindez olyan helyzetben, amikor a pártépítmény falán egyre több repedés mutatkozik. Ez azonban már egy másik téma. Amikor ez a kézirat a nyomdába került, Gorbacsov éppen Litvániába készült. Úgy tűnt, a képviselőkongresszus valójában csak egy zivatar volt, az igazi vihar pedig csak most van készülőben. GÖRFÖL ZSUZSA A LESZERELÉS ÉV Érthető, hogy a múlt év végén a romániai események szinte minden más külföldi hírt kiszorítottak lapunkból. Pedig azokban a napokban a leszerelés témakörében is voltak fontos, esetenként szenzációnak számító történések, például Sevardnadze szovjet külügyminiszter látogatása a brüsszeli NATO- központban, majd beszéde az Európai Parlamentben. S természetes az is, hogy a leszerelést nem lehet önálló kérdésként kezelni, hanem a biztonság- politika részeként. Vitathatatlan a kölcsönhatás a kelet-európai változások és a leszerelés között. Jó példa volt a kölcsönhatásra az, amiről a nyugati sajtó cikkezett közvetlenül a temesvári tüntetések után és még Ceausescu bukása előtt. Bécsi diplomáciai források jelentették, sokan amiatt aggódtak, hogy veszélybe kerülnek a huszonhármak tárgyalásai a hagyományos erők csökkentéséről, mert a román diktátor brutális terrorja megosztja a Varsói Szerződés tagországait, s félő, hogy Magyarország nem lesz hajlandó egy tárgyalóasztalhoz ülni a románokkal. Szerencsére ez a veszély elmúlt. Meggyőződésem, hogy a kelet-európai változások: 1. ösztönzik a leszerelést; 2. ugyanakkor nem lesz ez „sima menetelés“, hiszen váratlan bonyodalmak merülhetnek fel, a keleti változások egyes nyugati országok szempontjából olyan hatásokat válthatnak ki, amelyekre azok korábban nem számíthattak. Első állításomat bizonyítja az a tézis, amely szerint a biztonság ma már nem szűkíthető le csupán a katonapolitikára, annál sokkal átfogóbb, felöleli a gazdasági, az ökológiai biztonságot, de az emberi jogokat is. Hiszen például a Kelet-Európábán kiteljesedő emberi jogok nagyobb garanciákat, biztonságérzetet adnak a másik félnek, a NATO-nak, ami megkönnyíti a megállapodásokat a különböző leszerelési fórumokon. A második állítást pedig alátámasztja az, amit a brit The Guardian madridi tudósítója írt december vége felé. Szerinte a Kelet- és Közép-Európában zajló folyamatokat Spanyolországban a legjobb esetben is nyugtalanítónak, a legrosszabb esetben pedig veszélyesnek kezdik érezni. Azok az országok, amelyek eddig a szovjet tömbhöz tartoztak, most megnyitják gazdaságukat, ami megváltoztathatja a külföldi tőkebefektetések irányát. Attól a pillanattól kezdve, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Spanyolország a Közös Piac tagja lesz, a külföldi tőke kedvenc „célpontja“ lett. E külföldi beruházások az utóbbi három évben a spanyol gazdaság fejlődésének fontos feltételeivé váltak. Gyors csökkenésük pedig súlyos gondokat okozhat a González-kor- mánynak. Vagy vegyük a német egyesítés kérdését. Moszkva is, Párizs is óva a sietségtől, s az európai határok sérthetetlenségét hangsúlyozza. Washington is ragaszkodik ehhez, persze kisebbek az aggodalmai. Bush elnök szerint az újraegyesítés feltételei közé tartozik, hogy az békésen és fokozatosan menjen végbe; a határok kérdésében a helsinki Záróokmányból kell kiindulni; s amit külön alá szeretnék húzni: Bush ragaszkodik ahhoz, hogy az NSZK megőrizze kötelezettségeit, vagyis NATO-tagsá- gát. Ezért tett fel Sevardnadze az Európai Parlamentben e témáról hét kérdést. Például: Mi a politikai, anyagi és jogi biztosíték arra, hogy a német egység nem fenyegetné más országok biztonságát? Mi a garancia arra, hogy egy ilyen Németországnak senkivel szemben sem lennének területi követelései? Mi lenne egy ilyen német entitás helye a földrész meglevő politikai-katonai struktúráiban? Sevardnadze szerint azt senki sem gondolhatja komolyan -sez válasz volt Bushnak hogy az NDK státusa radikálisan megváltozik, az NSZK-é pedig változatlan marad. A gorbacsovi elképzelések szerint ugyanis az egységes Európa a két katonai tömb feloszlatása után jöhetne létre. A német újraegyesítés amerikai koncepciója viszont a katonai tömbök fenntartásával számol, az NDK esetleges kiválása a VSZ-böl az egész európai egyensúlyt felborítaná. Ezt ma minden reformország tudatosítja, nemhiába hangsúlyozták kezdettől fogva Lengyel- országban és Magyarországon is, hogy nem kérdőjelezik meg VSZ-tagságukat. Annak ellenére, hogy a kelet-európai országokból folytatódik a szovjet csapatok kivonása, s az ezzel kapcsolatos, a hatvannyolc utáni csehszlovák-szovjet szerződést is újratárgyalják. Minden bonyolultság ellenére sok nyugati politikusnak az a véleménye, hogy a kelet-európai reformok felgyorsíthatják a leszerelési tárgyalásokat, hiszen a Nyugatnak nem kell félnie a VSZ fenyegetésétől. Genscher nyugatnémet külügyminiszter azt mondta, az idén ősszel a bécsi fórumon aláírhatják az első leszerelési megállapodást, s ezt követően haladéktalanul hozzá kell látni a további intézkedések kidolgozásához. Ezért szerinte az 1990-es esztendő a leszerelés éve lehet. Ha már a bécsi fórumnál tartunk, vissza kell utalni arra, hogy december 21-én ért véget a huszonhármak konzultációinak negyedik fordulója. Ennek legnagyobb eredménye az volt, hogy mindkét tömb előterjesztette a saját szerződéstervezetét. Ezek több dologban közelítettek egymáshoz, viszont a közösen jóváhagyott szövegrészek száma nagyon kicsi. Hazánk képviselője, Ladislav Balcar nagykövet ezért bírálta; a tárgyalások hatékonysága alacsony, s ha nem gyorsul az ütem, nem lesz garancia arra, hogy őszig elkészülnek a munkával. Bár a forduló kezdetén a szakértők bíztak benne, mégsem sikerült definiálni a csökkentés alá eső harckocsikat, páncélozott szállító járműveket és harci helikoptereket. A légierőről már nem is beszélve: a légvédelmi erőket ugyanis még mindig eltérően ítélik meg. S különbözőek a vélemények a külföldön állomásoztatott csapatok csökkentéséről is. John Galvin tábornok, a NATO európai erőinek főparancsnoka szorgalmazta, hogy az USA-nak és a Szovjetuniónak az idén szerződést kellene kötnie erőik Európából történő kivonásáról. Szerinte ez csak fokozatosan és több év alatt mehet végbe. Galvin lehetségesnek tartotta, hogy az Európában állomásozó amerikai katonák száma a Bush elnök által javasolt 275 ezres határ alá csökkenhet. Wörner a Sevardnadzeval folytatott megbeszélések után azt mondta, hogy e találkozó a második világháború utáni kor lezárását jelentette. Gorbacsov és Bush máltai tárgyalásai után azt mondtuk: vége a hidegháborúnak, s ez az 1989-es év egyik nagy eredménye. Szépek ezek a nyilatkozatok, szívesen is idézgetjük őket, de most már arra volna szükség, hogy konkrét megállapodások formájában váljanak kézzelfoghatóvá. A jövő héten kedden kezdődik Bécsben az ötödik forduló, rövidesen megláthatjuk tehát, hogy a küldöttségek miként használták ki a karácsonyi szünetet, hajlandók-e a felek további engedményekre a haladás érdekében. Az előbb felsoroltam az ütközőpontokat. Ezek azon fegyverkategóriáknál állnak fenn, amelyekről tárgyalások folynak. Rosszabb a helyzet azoknál, amelyekről egyetlen fórumon sem beszélnek. Természetesen a haditengerészeti erőkről van szó. Csökkentésükre Moszkva az utóbbi hónapokban több javaslatot tett, a tengerentúlon azonban nem hajlandók róluk párbeszédet kezdeni. Erről nyilatkozott decemberben két neves amerikai szakértő, a korábbi leszerelési tárgyalásokon mindketten küldöttségvezetők voltak. Paul Warnke azt mondta, itt az ideje, hogy az USA tárgyalni kezdjen a tengeri telepítésű atomeszközeinek korlátozásáról. (Ezt Bush Máltán is elutasította.) Paul Nitze pedig kijelentette, ez a lépés nem károsítaná az Egyesült Államok biztonságát, s ráadásul Washington megkönnyítené Gorbacsov helyzetét, főleg azokkal szemben, akik odahaza azt vetik a szovjet vezető szemére, hogy az USA semmivel sem fizet a Szovjetuniónak az eddig tett engedményekért. Ha arról beszélünk, hogy 1990 a leszerelés éve lehet, nemcsak a bécsi fórumra gondolunk. Reális esély van arra is, hogy a két nagyhatalom az idén tető alá hozza a hadászati fegyverek 50 százalékos csökkentését kimondó megállapodást. Ennek kedvez az általános légkör, s nem utolsósorban: ez az országok gazdasági érdeke is. Véleményem szerint a leszerelési kérdések egyre inkább politikaiakká válnak. Ami azt jelenti, a szakértők vitáiban a politikusoknak kell a végső szót kimondaniuk. Hiszen az eddig bonyolultnak tartott műszaki kérdések szinte eltörpülnek a politikai helyzet, a különböző igények és érdekek bonyolultsága mellett. Ezeket csak bölcs be- és előrelátás tudja feloldani. MALINÁK ISTVÁN
