Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-27 / 17. szám
Ilasämap # / nr r r mm A szabad választásokra készülődve a Polgári Fórum képviselői nemegyszer emlékeztették a közvéleményt: már magának a választásnak a ténye is arról tanúskodik, hogy valóra vált e széles körű állampolgári mozgalom egyik kulcsfontosságú célkitűzése. A szabad választások megvalósulása nemcsak annak meggyőző bizonyítéka, hogy a Polgári Fórum előidézte a totalitárius rendszer bukását, hanem arról is tanúskodik, hogy ez a mozgalom, együtt a Nyilvánosság az Erőszak Ellen szlovákiai mozgalommal, valóban a demokrácia irányába mozdította ki a sokáig egy helyben topogó, visszafejlődő országot. Amint dr. Ivan Gabal, a Polgári Fórum Koordinációs Központja választási bizottságának elnöke egyik nyilatkozatában a napokban megállapította, a szabad választások közeledte a Polgári Fórum nagy győzelme. A szabad választások ténye hasznos a politikai színtér valamennyi pártja és mozgalma számára. A Polgári Fórum a választásokra derűlátó önbizalommal, sokrétű tevékenységének céltudatos kiszélesítésével készülődik. A mozgalom vezérkarának derűlátása elsősorban arra épül, hogy - más mozgalmaktól és pártoktól eltérően - a Polgári Fórum közérthető és reális gazdasági programot terjesztett az ország elé. Ez a piaci gazdaság elveire épülő program hangsúA Polgári Fórum derűlátó önbizalommal készül a választásokra lyozza a különböző tulajdonformák egyenrangúságát, célul tűzi ki a gazdaság demonopolizálá- sát. Fel kívánja újítani a versenyszellemet, az emberek munkaszeretete és alkotókedve iránti bizalmat. Az országot erős hazai gazdasági bázis megteremtésével kívánja a világgazdaság egyenjogú láncszemévé tenni. A dolgozók érdekei védelmének fő eszközét az erős és független szakszervezetekben s átgondolt szociálpolitikában látja. Václav Klaus szövetségi pénzügyminiszter, a Polgári Fórum jeles gazdasági szakértője, aki a fórum jelöltjeként indul a választásokon, a mozgalom első választási sajtótájékoztatóján ugyancsak derűlátással nyilatkozott a mozgalom választási esélyeiről, megkockáztatván a jóslást is, miszerint a szavazatok 100 százalékát is megszerezheti. Az újságírók erre nekiszögezték a kérdést: Nem tart-e attól, hogy a Polgári Fórum esetleg úgy járhat, mint az NDK- ban az Új Fórum, amely a szavazatok elenyésző hányadát kapta meg? Erre a népszerű pénzügyminiszter kapásból azt válaszolta, hogy az NDK-ban merőben más a helyzet, mint nálunk. A Neues Forum nem fejtett ki évekig disszedens tevékenységet, az ottani társadalmi légkör megváltozása után a pártok rövid időn belül úrrá lettek a politikai életen, s így az Új Fórum kisebb támogatásban részesült, mint a választások előtt. A kérdésre, miért kellene az embereknek a Polgári Fórumra szavazni, Jan Urban, a Koordinációs Központ ismert személyisége válaszolt:- Mi voltunk azok, akik a munka oroszlánrészét már november 17-e előtt elvégeztük, mi akadályoztuk meg az állam összeomlását, s mi segítettük létrehozni a nemzeti egyetértés kormányát. Sose féltünk a felelősségtől. Felelősségtudatukat közülünk sokan bizonyították 1968-ban, a Charta 77 polgárjogi mozgalomban, 1989 novemberének emlékezetes napjaiban, a nemzeti egyetértés kormányában s napjaink közéletében. Megértettük: Csehszlovákia építésének legfontosabb építőanyaga az állampolgári felelősség. Tehát amikor azt mondjuk, előbb a felelősség, s csak utána az ideológia, abból az is kitűnik, miért hiszünk abban, hogy Csehszlovákia polgárai a szabad választásokon a Polgári Fórum koalícióját részesítik előnyben az ideológiailag körülhatárolt pártokkal szemben. A Polgári Fórum a választások után, a kormány összeállításánál is hú kíván maradni meghirdetett elveihez. Jan Urban ezzel összefüggésben így fogalmazott: Számunkra a legfontosabb a reszortok jó működése, tekintet nélkül arra, ki áll a tárca élén. Találjuk meg minden ágazatban a szakemberek közül a legtehetségesebbet, aki képes a többiek irányítására, s tegyük meg öt miniszternek. S csak ezután érdeklődjünk pártbeli hovatartozása iránt! Figyelemre méltó a Polgári Fórum véleménye a vidéki lakosság bizalmának megnyeréséről. Petr Kucera képviselő, a mozgalom koordinációs bizottságának tagja, így vélekedik erről a kérdésről:-Tudatában vagyunk annak, hogy e választások során talán senki sem találja meg az igazi utat a vidéki lakossághoz. Nem akarunk teljesíthetetlen dolgokat ígérni. Számunkra világos, hogy a jelenlegi állapotokhoz viszonyítva a vidéken is alapvető változásoknak kell történniük. A gazdasági változások mellett a mostani elrendezés megváltoztatására is hangsúlyt fektetünk. Az egész vidék fejlődését elősegítő kérdésekre összpontosítjuk figyelmünket. Szakembereink már dolgoznak az új önigazgatási rendszer tervezetén, s keresik a vidéki területek sajátosságait. A mezőgazdasági lakosság a vidék lakosságának csupán kisebbik része, a mezőgazdasági pártok viszonya iránta nem monopoljellegú. A Polgári Fórum falusi szervezetei kapcsolatban állnak velünk, s részt vesznek vidéki programunk kialakításában. A Polgári Fórum létrejötte óta nagy figyelmet szentel a nemzetiségi kérdésnek. Fórum című hetilapjában rendszeresen jelennek meg írások a nemzetiségekről, a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok helyzetéről. Elmondható, hogy a Cseh Köztársaság lakossága főként a Polgári Fórumnak köszönhetően szerez tudomást - évtizedek óta először tárgyszerű megközelítésben - a vele egy hazában élő nemzetiségekről, etnikai csoportokról, közöttük a legnagyobb létszámú magyar nemzetiségről. A mozgalom választási programtervezetéből kitűnik, hogy a Polgári Fórum nemzetiségi politikája abból az elvből indul ki, hogy Csehszlovákia a területén élő nemzetek és nemzetiségek közös hazája. Egyértelműen azt az álláspontot képviseli, hogy valamennyi nemzetiségnek elidegeníthetetlen joga van sajátos érdekeinek és igényeinek kielégítésére, különösképpen kultúrája, hagyományai és nyelve fejlesztése és ápolása terén. A programtervezet hangsúlyozza, senkitől sem vonható meg a jog, hogy saját nemzetiségét vallja magáénak. Somogyi Mátyás 3 1990. IV. 27. Olvastuk r E vekkel ezelőtt Kanadában módom volt meglátogatni egy indián rezervátumot. Kivándorolt magyar missziós lelkületű leánya tanított az ottani iskolában, ö volt vendéglátóm. Erdő mélyén lábon álló csinos faházak között, lapos, de impozáns kőépület volt az iskola; soha annyi tiszta arcú tizenévest nem láttam, mint a ke- chawan indiánok között. Kísérőm, kedvembe akarván járni, elkalauzolt a falu vénjéhez is: a jó hetvenes férfit délutáni tejeskávézás közben zavartuk meg. Kérésemre azonban készséggel elmondta, hogy itt Ontario állam északi részében csakúgy, mint egész Kanadában, az indián kisebbség helyzete elég megnyugtatóan rendezett: saját földjeiken, saját ön- kormányzatukban, saját iskoláikban és saját parlamenti képviseletük védelmében élnek, és az államszövetség nem kíván tőlük beolvadást - nem úgy, mint az Egyesült Államokban, ezért is van odaát több konfliktus az együttélés kérdésében. Végezetül, azt hiszem udvariasságból, megkérdezte, hogy ugyan mondanám el most már én, hogyan áll a kisebbségi kérdés Európában. A felszólítás olyan naiv és tiszta volt, s viszonyainkat annyira nem ismerő embertől származott, hogy a válasz elől lehetetlen volt kitérni. De hát mit is mondjak ennek a tiszteletre méltó aggastyánnak a magam harmatos angolságával? Először szembesültem a feladattal, hogy idegennek, külső szemlélőnek kell egy ilyen bonyolult kérdésről számot adnom. S végül röviden csak annyit mondtam, hogy a kérdés igen összetett: a történelem során Európában kipróbálták mind az asszimiláció alternatíváját, mind az önkormányzatét, de egyik sem hozott abszolút megoldást. Enyhén szólva! - gondoltam utóbb magamban. De megpróbáltam még ott a kanadai őserdő mélyén tovább töprengeni a kérdésen. A fizikai távoliét segített. Csak címszavakban írom most ide, hogy - már „hazafelé" tartva az ottawai buszon - mire jutottam töprengéseimben. Először is: a nemzetiségi kérdés és ezen belül a kisebbségi probléma láthatóan világméretű, és nincsen országhoz kötve, még csak társadalmi formációkhoz sem. Liberális demokráciákban éppúgy megtalálni, mint szociáldemokrata formációkban, vagy konzervatív berendezésekben. Írországban éppúgy, mint Franciaországban, Görögországban éppúgy, mint Izraelben. A Szovjetunió példája azt mutatja, hogy a totalitárius nyomás ellenére hamu alatt fél évszázadot vagy többet is elél a probléma, és ha levegőt kap, a régi parázsa éppúgy felizzik. Nem társadalmi alakulatokon, nem is törvényi szabályozáson múlik tehát. Messzebb és mélyebben kell keresnünk az okokat. Van egy UNESCO statisztikai adat, amely azt mutatja ki, hogy még nem volt a világtörténelemben olyan pusztító földrengés, lávaömlés vagy szökőár, amely után a lakosság nem éppen ugyanazon a helyen kívánta volna felépíteni települését, ahol tönkrement. Voltam Santorinin, a vulkánszigeten, amelynek nagyötöde 3500 esztendeje a tengerbe süllyedt, de a maradék karéjon már százötven év után újra jelentkezett az élet, ma pedig virágzó település. Láttam azóta a csernobili öregasszonyok arcát is a tévében, akik minden tilalom és veszélytudat ellenére eltökélten visszamentek - haza a sugárfertózött területre. A lélektan nyelvére lefordítva ez azt jelenti, hogy a lakóhely a biztonságos azonosságtudat egyik alapfeltétele. És ez végképp nem az intézményes alakulat, tehát a „felépítmény“ kérdése. Nem véletlen tehát, hogy egy Ceausescu- típusú ravasz, megalomániás diktátor éppen itt kezdte a kisebbségek beolvasztásának kísérletét: a lakóhelyről való kimozdításnál. A másik alapvető emocionális elem a nyelv - bizonyos elemeiben szintén mélylélektani kategória melynek szintén sokágú összefüggése van az identitástudattal. Ez igen szoros kapocs; aligha véletlen, hogy fogalmilag is mindkettő a szülő-gyerek képzetre utal: anya-nyelv és szülő -föld. Ezek után logikus, hogy a soron következő konfliktus - ha a román példánál maradunk, de vehetnénk mást is - a nyelvhasználatban, és ami ezzel összefügg, az iskolán robbant ki. Kivált, ha a kérdést megfordítjuk, és nem a hagyományos módon vetjük fel- miért tiltakozik a többség a magyar iskolák ellen? - hanem úgy; miért ragaszkodik a románhoz? A kollektív azonosságtudat- amelynek torzult formáját nevezhetjük nacionalizmusnak vagy sovinizmusnak - e menetrendje olyan logikusnak tűnik, hogy szinte előre meg lehetett volna jósolni. Kivált, ha figyelembe vesszük a történelmi példákat, hogy ugyanis mindig a fiatal nacionalizmusok virulensebbek és a hagyományos nemzettudat gyengébb, tehát szükségképpen defenzívában van. Lehetne ezt a sort még folytatni, de nézzük az ellenkező oldalt. Hol, milyen együttélési formák között nem jelentkezik az effajta agresz- szív nacionalizmus? Mindenekelőtt olyan államokban, amelyekben a szabadságjogok hagyományosan és intézményesen érvényesülnek. Mondjuk, Svájcban, ahol francia ajkúak és német ajkúak nem szeretik ugyan egymást, de nem is esnek egymás torkának. Vagy mondjuk a finn-svéd relációt, amelyben a finnek történelmi okokból nem rajonganak a svédekért, mégis hoztak olyan törvényeket, amelyek a svéd kisebbség optimális jogait garantálják. Vagy vegyük a bevezetőben említett példát: a kanadai liberalizmus szabadságfogalmába - és gyakorlatába - bőven belefér az indiánok parlamenti képviselete. Visszatérve Kelet-Európába: hosszú távon és hideg fejjel a helyes stratégiának az tűnik, ha a térség országai hozzásegítik egymást, hogy a szabadság és demokrácia intézményei olyan mélységben alakuljanak ki, amelyekben mintegy felszívódnak a kisebb rangú (és ne vegyék ezt a szót éppen most megbotránkoztatás- nak), tehát a kisebb rangú kérdések: például a nemzetiségeké. Világméretekben tekintve tenyérnyi területről van szó, amelyekben egyik államalakulat pillanatnyi helyzete szükségképpen kihat a másikra: egymásba ér a sarkunk. Ennél fogva a régió problémái - politikaiak, gazdaságiak, kulturálisak - egymásra hatnak, és hosz- szú távra csakis közösen oldhatók meg. Ezért látszik mindenképpen elengedhetetlennek a regionális szövetségek ügyének sürgős napirendre tűzése - minden lehetséges és életképes szövetségé, hívják azt Alpok-Adria programnak, finn-lengyel-magyar-olasz kordonnak, lengyel-csehszlovák -magyar-jugoszláv gazdasági programnak vagy akár Bécs-Po- zsony-Budapest világkiállításnak. Továbbá: minthogy a térségben a demokratikus pártkoalíciók kerülnek uralomra, ide számítható a testvérpártok egyezkedésének legkülönfélébb formája is. Amíg ez az evidencia át nem megy a köztudatba, addig mindig lehet lokális konfliktusokra számítani, és ezekben az elemi erejű összetűzésekben a legmagaszto- sabb felhívások is írott malaszttá lényegülnek. Amíg az alapkérdésekben nincs érdekegyeztetés, addig mindig megismétlődhet Marosvásárhely. És nekünk, magyaroknak tudnunk kell, hogy a főtéren mindig mi leszünk kevesebben. Lukácsy András (MAGYAR HÍRLAP) Kisebbségiek T. G MASARYK GONDOLATAI A embereknek /lZ szenvedélye a vértanúság. Ma agyonverik és agyonkínozzák legjobb emberüket, holnap oltárt emelnek neki. De egyaránt vadak maradnak. Sőt, ma sokan az ürömből az öröm eszközét csinálják. Ezért mondom, el a vértanúsággal! A szeretet élet, nem halál. Nincs jogod önfeláldozást követelni és magad se dobd oda az életedet minden semmiségért! A vértanúság az eddigi szentimentális, romantikus és misztikus etika fényűzése. De a szentimentalitás és a romantika egoizmus. Tiszta egoizmus — csak jól nézz utána! (A forradalomról) A demokratizmus nemcsak jogokat követel meg, hanem kötelességeket is ró ránk, a demokratizmus nemcsak az általános szavazati jog rendszere, hanem új világnézet és új életmód is. (A forradalomról) A fém tudunk dolgozik ni, nem vagyunk munkakedvelők, mindenki idegen kezekre igyekszik juttatni a munkát. Rabszolgatartók vagyunk s ugyanakkor rabszolgák. Sőt mi több, olyanok vagyunk, mint a vadak. Indulatba szívesen jövünk, de dolgozni nem akarunk. (A forradalomról) A JÖVŐ IRÁNTI FELELŐSSÉGTUDATRA ÉPÍTÜNK
