Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-20 / 16. szám
KÖZELMÚLTUNK TÖRTÉNETÉNEK FEHÉR LAPJAI Negyvenöt éven át számított tabunak a hírhedt sztálini lágerekbe elhurcoltak sorsa. Róluk beszélni, írni, szentségtörés volt. Eljött az idő, amikor nincs tiltott téma. Nehéz volt ledönteni a hallgatás falát, de összeomlott. Bevallom, a közelmúltig bennem is élt-a gyáva félelem, s arra intett - jobb, ha hallgatok. Az is igaz persze, hogy a ma megszólalók közül még a családban sem mert senki hangosan beszélni ezekről a gyötrelmekről. Most is csak hosszas rábeszélésre voltak hajlandók megszólalni a lágerban töltött évekről, s megpróbálták elmondani az el- mondhatatlant. A totalitárius rendszer egyik legfőbb ismérve: a láger. Sztálin milliókat záratott tábora. Mint Vaszilij Grosszman írja az Élet és sors című regényében: „Egyetlen szava emberek ezreit, tízezreit semmisíthette meg. Marsall, népbiztos, KB-tag, megyei párttitkár, emberek, akik tegnap még hadseregnek parancsoltak, megyék, köztársaságok, hatalmas gyárak urai voltak, másnap egyetlen szavára semmivé váltak, eltűntek a láger poklában, csajkájukkal csörömpölve várakozhattak a híg levesre a tábori konyha előtt.“ Sztálin véres keze átnyúlt a határokon is. A Bodrogközből s a volt Nagykaposi járásból a frontharcok befejeztével több mint ötezer ártatlan embert hurcoltak el a sztálini lágerekbe. Szülőfalumból, Leleszröl háromszázat vittek el azzal az ürüggyel, hogy a Tisza hídját és a vasutat mennek újjáépíteni. Mentek az emberek örömmel, segítő szándékkal, köztük sokan kommunisták, az illegális pártszervezet elnöke, Bajusz József is, aki soha többé nem láthatta viszont hét kicsi gyermekét. A Leleszröl elhurcoltak több mint egyharmada nyugszik ismeretlen tömegsírokban, míg a második világháború idején a fronton mindössze tízen estek el. Erről máig beszélni sem volt szabad, a félelem pecsétjét senki sem merte feltörni. Sem emléktáblájuk, sem közös sírjuk nincs a leleszi temetőben. Bár azóta 45 év telt el, a szörnyű idők áldozatainak emlékét csak a családok, s a túlélők szomorúsága őrzi. E szörnyű időkre emlékezik négy túlélő: Halász László, Márton Gyula, Szuperák Zoltán és Világi Béla. BEENGEDTEK, DE KI MÁR NEM- Ti 1944-ben még húszévesek sem voltatok, mégis háborús bűnösökként, fasisztákként vittek el benneteket. Először Lászlót kérem, mondja el, hogyan is kezdődött kálváriájuk.-Leleszre 1944. november 25-én, vasárnap reggel jöttek be a szovjet csapatok. Bajusz Józsi és Szarvas Józsi bácsi a temetőnél várta őket a vörös zászlóval. Mintha ma is látnám, hogy mentek összeölelkezve az orosz katonákkal Kulik Elemér vendéglőjébe. Leleszen - véltük - véget ért a háború. Én szintén örültem, hiszen hetekig bujkáltam a szénakazalban, majd az erdőben, s velem sokan mások is Leleszröl, az itt ülő kortársaim is. Nem akartuk, hogy a tábori csendőrök elvigyenek a frontra. Kulik Gel- lért, az Új Szó egykori munkatársa volt az összekötőnk, ö hordta a híreket és biztatott, tartsunk ki, nemsokára itt lesznek az oroszok.- S egy hét múlva?- Jól emlékszem, december elsején dobolta ki a kisbíró, hogy 18 évtől 50-ig minden férfi jelentkezzen három napig tartó közmunkára. Aki csak itthon volt, ment mindenki örömmel. Az akkori Szent István- kultúrházban volt a gyülekező.- Zoltán, ha jól tudom, ti az édesapáddal és az öcséddel, Miklóssal együtt indultatok a kultúrházba.- így volt. Sokan összegyűltünk a dobolás után, azt hittük, hogy valóban háromnapos munkára visznek. Nekem, igaz, gyanús volt, hogy a kultúrházba mindenkit beengedtek, de ki már senkit.- Te tudtál oroszul, miért nem kérdezted meg a szovjet tiszttől, A VERECKEI-SZOROSON ÁT Ketten az átélök közül: Világi Béla Szuperák Zoltán (Archív felvételek) nemzeti bizottság Bogoiy János felvétele zan lehettünk. Voltak velünk német és orosz foglyok is. Enni itt is csak egyszer kaptunk naponta. Éjjel-nappal osztották a levest, de olyan sokan voltunk, hogy naponta csak egyszer kerülhetett sor mindenkire.- Mikor indultatok tovább?-Azt a csoportot, amelyben én voltam, január közepén vagoníroz- ták be. Nyolcvan embert préseltek egy marhavagonba. Ülni is alig tudtunk, fekvésről szó sem lehetett. Rettenetes hideg volt, s a ruhánk, lábbelink elrongyolódott. Tartottuk egymásban a lelket, az otthont, meg a többieket emlegettük.- S hová vittek?- Két hét múlva érkeztünk meg Orelba. Háromszoros szögesdróttal volt körülkerítve a láger. A drót között kutyákkal járöröztek a katonák. Amikor megérkeztünk, se ennivalót, se vizet nem kaptunk, a havat ettük marokszámra. A tiltakozás legkisebb jelét, az emberi méltóság legminimálisabb védelmét is szigorú büntetéssel, veréssel torolták meg. legényke hallgattam rá. Persze, lehet, ha elárulom, hogy tudok oroszul, akkor is elvisznek. Akkor ilyen idők voltak.- Apád mégis kilépett az ablakon.- Igen, az öltöző ablakán ugrott ki. Azt súgta nekem, menjünk mi is utána, mert neki nem tetszik, hogy senkit nem engednek ki. Szegény, a sorsát mégse kerülhette el. Egy év múlva az egyik leleszi kommunista, mint „szocdem kutyát“ lelőtte.- Az öcséd?- Még alig töltötte be a tizennyolcadik életévét, sovány, vézna gyerek volt, az orosz tiszt hazaküldte, így a családunkból egyedül maradtam.- Béla, te szintén az édesapáddal jelentkeztél a „közmunkára“.- Én 18 éves voltam akkor, apám 43. Kinek jutott volna eszébe, hogy nem munkára megyünk! Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy lágerba visznek, hiszen kommunisták is voltak velünk, ki mert volna arra gondolni, hogy ürügy az egész. A legjobban az döbbentett meg, hogy amikor a kommunisták tiltakoztak, s kérték, hogy engedjenek haza bennünket, megverték őket. Akkor rettentem meg, s tudtam, hogy baj van.- Ez hol történt?- Még Csapon.-Zoltán, te mikor döbbentél rá, hogy becsaptak benneteket?- Csápon már tudtam én is, hogy szomorú sors vár ránk. Onnét már- Mikor értetek Szám borba? felelte: mondd meg, mondd meg neki a kutyaistenit, hogy ő még a világon sem volt, amikor én már kommunista voltam. Levette az ingét. Itt van ni, nézze meg a hátam, csupa forradás, mert két hétig vertek a kakastollasok.-A tiszt?- Nem engedlek el. Ha te a fasiszták alatt kommunista voltál, ha most hazamégy, fasiszta leszel.- Te már akkor tolmács voltál?- Nem, de Józsi bácsi tudta, hogy beszélek oroszul, s megkért, fordítsam le, amit. mond. A tiszt nem is figyelt ránk, meg se kérdezte, hol tanultam meg oroszul.- Mi történt Csapon, Gyula?- Én húszéves voltam, októberben kellett volna berukkolnom, de inkább bujkáltam én is. A front már nem messze volt, hallottuk az ágyúdörgést. Gondoltam, én se vonulok be, lesz, ami lesz. A magyar tábori csendőrök és a kakastollasok sokszor átfésülték a falut, egyetlen katonaköteles embert sem találtak otthon. Ahogy az oroszok bejöttek, másnap már mindenki otthon volt. Egy hét múlva meg szuronyos szovjet katonák kísértek bennünket Le- lesztöl egészen Szamborig. Csapon levetkőztettek, nézték a hónunk alját, nem voltunk-e az SS tagjai. A leleszieket két csoportra osztották, gyalog mentünk Beregszászra, onnét Munkácsra, majd Szojvára, s a Ve- reckei-szoroson át Szamborba. Sztálin elvtárs erről nem tud, ö majd ír neki.- Mit mondott még? Zoli, te mire emlékszel?- Ne féljünk, beljebb jobb lesz, ott van a paradicsom. Meg, hogy bennünket, fiatalokat Moszkvába és Le- ningrádba visznek iskolába. Veres Jani is velünk volt, ö Nyíregyházán járt tanítóképzőbe, ót biztatta a legjobban: ne félj, Janikám, Moszkvában fejezed be a tanítóképzőt. Te is, Zoli fiam, ott fogsz egyetemre járni, így biztatott engem is.- Mennyi időt töltöttetek Szam- borban?- Mi két hétig voltunk ott. Egy nagy betonépületbe zsúfoltak össze bennünket. Bodrogköziek nyolcszá- Zoli, hogyan telt el egy nap a lágerban?- A nap még fel sem kelt, amikor ébresztettek. A szokásos névsorolvasás után a foglyoknak oszlopokba kellett sorakrzni, és indulás a munkahelyre.- Milyen volt a munka Orel ban?- Amikor egy hatalmas fát kivágtunk, a gallyaktól megtisztítottuk, a nyers, súlyos fatörzset harmincán a vállunkra emeltük, s az őr káromkodással fűszerezett parancsszavára a kijelölt helyre cipeltük. Traktor, daru? Ilyesmi ott nem létezett. A leg- szennyesebb, legnehezebb munkát is emberekkel végeztették.- Mit kaptatok enni?- Mint a fél tenyerem, akkorka darab kenyeret adtak egy napra. Ebédre és vacsorára rohadt zöldhoqy valóban közmunkára mentek-e?- Ez az én hibám. Tényleg jól beszéltem oroszul, hiszen a magyarok alatt Ungvárra jártam orosz reál- gimnáziumba, mivel magyar gimnázium ott akkor nem volt. Anyu rimán- kodva kért, nehogy megszólaljak oroszul, mert akkor elvisznek magukkal. Én, a 19 éves tapasztalatlan nem engedtek haza senkit. Nyugodjon, Bajusz Józsi bácsi megkért, mondjam meg a tisztnek, hogy ö kommunista, s akik itt vannak, mind ártatlanok, vállalja értük a felelősséget. A tiszt azt válaszolta: ha kommunista lennél, akkor nem kerülsz ide.- S erre Józsi bácsi?- Tudod, ó gyorsan beszélt, s azt- Szamborig természetesen gyalog mentünk, s naponta egyszer kaptunk enni. December elsején hurcoltak el és szilveszter estére értünk a szambori elosztótáborba. A rengeteg gyaloglástól nagyon legyengültünk. Bajusz Józsi bácsi véresre harapdálta a kezét, mégis folyton biztatott minket. Szinte eszelősen hajtogatta, hogy ez tévedés,-S titeket, László, Szamborból hova vittek?- Mi Brjanszkban vagoníroztunk ki. Egy hónapig tartott odáig az út. Attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztünk Brjanszkba, még keményebben bántak velünk.- Milyen volt a láger?- Egy hatalmas barakkban laktunk, a földön aludtunk. Borzasztó viszonyok uralkodtak a táborban. Minden emberi érzést igyekeztek a szó legszorosabb értelmében kiverni belőlünK.-És a munka?- Engem fakitermelésre osztottak be, az erősebbek agyagbányában dolgoztak. Nem tudom szavakkal kifejezni, amit átéltem és láttam abban a földi pokolban. Volt, hogy két napig nem kaptun* enni, aztán sós pa- szulyt ősztől ak szét bőven. Utána borzasztó szomjúság gyötörte az embert, de víz nem volt, a havat és a jeget ettük. Aztán március táján kiütött a tífusz. A lelesziek közül negyvenen haltak meg a járványban.- Te is elkaptad?- Talán nem is volt a táborban olyan fogoly, aki nem kapta el. Én is átestem rajta, szerencsémre túléltem, de annyira legyengültem, hogy hónapokig nem bírtam dolgozni. Végül beosztottak egy hazainduló csehszlovák csoportba, s 1945 novemberében értem haza tetvesen, negyven kilóra lefogyva. Lelesz történelmének legtragikusabb napjai -• A sztálini önkény agyonhallgatott áldozatai • A túlélők vallomásai • A szerencsések évek múltán tértek haza • A Bodrogközben nem a háború, hanem a sztálini irtóhadjárat követelte a legtöbb áldozatot FÉNYSZÓRÓK PÁSZTÁZTÁK AZ EGET A KŐ IS SIKOLTOTT MÍG A FÖLDET LAPÁTOLTÁK W 1990. IV. 21 deujgsB/i B
