Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-04-06 / 14. szám
Charta* ppu\a'n A királynőnek mindent szabad, a királynő maga a hatalom, s a hatalom nem ismer határokat. Chantal Poulain erős, kevély, szeszélyes uralkodó Véra Chytilová Az udvari bolond és a királynő című filmjében. Sátáni a mosolya, fagyos a szépsége, pengeéles minden szava. Haragja futótűz, gyűlölete gyorsan ölő méreg, vágya pusztító lavina. Az Egyet ide, egyet oda hűvös elegan- ciájú fotomedellje önmagát sodorja pusztulásba. Retiküljében a kábítószer egy szépen sminkelt roncs „mindennapi kenyere“. Más ember, más lélek a Vége a régi időknek francia nevelönóje. Neki tartása van, varázsa, belső ragyogása. Neki derűs a mosolya, belőle árad a harmónia. Mint életre keltőjéből, Chantal Poulainből, a Brünnben élő francia színésznőből. Először a nyolcvanas évek legelején hallottam róla, amikor a világhírű pantomimmúvész, Boleslav Po- livka felesége lett. Mellesleg ez is rendhagyó eset: egy fiatal francia színésznő, aki Nyugaton indul el ígéretes pályáján, rögtön az első sikerei után feladja biztonságát, kapcsolatait és mindent egy lapra téve a szocializmusba költözik. Új ország, új életstílus, új nyelvi közeg. Három évig se film, se színpad, csak cseh szavak. Első brünni szerepét férje darabjában, Az udvari bolond és a királynő színpadi változatában kapja. Abban a produkcióban, amely az 1983-as bemutató óta Olaszországban, Jugoszláviában, Francia- országban, Nagy-Britanniában, Belgiumban, Magyarországon, Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Új-Zélandon is elnyerte a közönség tetszését. Abban a játékban, amelyet 1988-ban - egy mai történettel kiegészítve - Véra Chytilová vitt filmre. Chantal Poulain azóta Jirí Menzellel is forgatott, Boleslav Polívkával pedig tovább járják a világot. • Ha azt hallja: Marseille, mi jelenik meg elsőként a szeme előtt?- A tenger. Aztán a kikötő és a piac. Hatéves koromig éltem Mar- seille-ben... hat év nem nagy idő, de a tenger illatát, a piac halszagát most is érzem az orromban. Gyökereim nincsenek. Én mindenütt otthon vagyok. Róma, Párizs, Los Angeles nekem egyre megy, ha velem van Bólék és vár rám az a néhány ember, akit szeretek, szinte percek alatt fészket rakok bárhol. Veszek egykét könyvet, pár szál virágot, és már be* is rendezkedtem. Apám szobrász, anyám festőművész; amikor elváltak, anyámmal Genfbe költöztünk. Akkor voltam hatéves, de valahogy úgy fogtam fel mindezt, mint egy hosszúra nyúlt kirándulást. Az év két-három hónapját Marseille-ben töltöttem, a többit a balettiskolában, Genfben. Akkor még azt hittem, táncosnő leszek. Tizenkét évig gyűrtem a testem a balettrúd mellett... kéz, láb, térd, váll... mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a mozdulatok. Másról nem is beszéltünk, csak a pályáról, az ezzel járó lemondásokról, a szakma iránt érzett alázatról, az önfegyelemről, közben ahogy múltak az évek, úgy lettem egyre zárkózottabb, egyre csendesebb. Mire befejeztem az iskolát, már sejtettem: nem maradok ezen a pályán. Tudtam, bennem nincs annyi ego- centrizmus, amennyi egy táncosnál elengedhetetlenül szükséges. Pár hónapra Angliába utaztam... gondolkodni. El kellett döntenem, mi érdekel jobban: a belsőépítészet vagy az operatőri munka. A kamerát választottam. Genfben azonban egészen más pálya várt tám. A főiskolán ugyanis azzal utasítottak el, hogy az operatőri hivatás nem nőnek való, legyek inkább színésznő, hiszen a külső adottságaim megvannak hozzá. Én, színésznő? Ilyesmi eszembe sem jutott. Egyszer már lemondtam a színpadról, most próbáljam meg újra? Nem! A véletlen mégis úgy hozta: felajánlottak egy tévéfilmszerepet és én elfogadtam, de csak azért, hogy így kerüljek közelebb a felvevógéphez. Úgy gondoltam, a forgatáson majd összebarátkozom az operatőrrel, s ő tanácsot ad, megmondja, merre induljak és mit tegyek. Egészen különös dolog történt velem: eljátszottam a szerepet, és közben olyan jól szórakoztam, hogy azt mondtam, meg kell próbálnom a színművészetit. A balett már lezárt fejezet volt az életemben, még előadásokra sem jártam, nehogy meginogjak, nehogy megbánjam a „hűtlenségem“. A főiskolán Francois Germont, a neves színész és rendező osztályába kerültem, akit rögtön az elején arra kértem, szóljon, ha úgy látja, nem felelek meg az elképzeléseinek. Két-három hét múlva hívott is, hogy beszélnie kell velem. Azt mondta, nyugodjak meg, minden rendben. • És megnyugodott?- Meg. Minél gyakrabban voltam színpadon, annál jobban élveztem a játékot. Azóta is csak egyszer fordult elő, hogy úgy éreztem, dolgozom, de ez mostanában volt, Los Angelesben, amikor hetente nyolcszor, egymás után hetvenszer játszottuk Az udvari bolond és a királynőt. Ez annyira, de annyira kifárasztott, hogy a végén majd összeestem. Korábban, Kanadában százhúsz előadásra'szólt a szerződésünk, az is borzasztóan megviselt, úgyhogy minden túlzás nélkül állíthatom, néha már az idegeimre megy ez a szerep. Ezért nem akartam én színházhoz szerződni soha, ezt akartam elkerülni mindig. A zsinórban játszott előadásokat. Sajnos, egy amerikai vendégszereplés során nem lehet két-háromnapos szünetet tartani. Profi vagy? Akkor ne panaszkodj! Ők így viszonyulnak ehhez a kérdéshez. • Januárban Londonban arattak óriási sikert.- A londoni előadás azért marad emlékezetes számomra, mert ott játszottam először a fiam, Vladimír születésa óta. Természetesen ó is ott volt velünk, összecsukható kiságyban feküdt az öltözőben. Hathónapos volt... piros kosztümben ültem a tükör előtt, a sminkemet csináltam, amikor felébredt. Hiába beszéltem hozzá, a hangom ismerős volt neki, de mert nem az anyját látta maga előtt, félni, sírni kezdett. Hihetetlen helyzet alakult ki köztünk. Karjaimba vettem, magamhoz szorítottam, egyszercsak kinyújtotta kicsi kezét, megérintette az arcomat, és az anyját kereste a festék alatt. Ezzel úgy felkavart, hogy esküszöm, rosszullét kerülgetett, amikor elkezdtük az előadást, és meg voltam győződve róla, hogy egész idő alatt, amíg a színpadon leszek, rá gondolok majd. Szégyen ide, szégyen oda: pár perccel később, mintha kicseréltek volna, még csak be sem ugrott játék közben, hogy ott a fiam, akit királynőként megríkattam. S ami ugyancsak érdekes, előadás után, amikor beléptem hozzá, azonnal megismert. Kábeltévé volt az öltözőben, így akkor is hallotta a hangomat, amikor színpadon voltam. Rengeteget gondolkoztam én ezen... héthónapos terhesen játszottam utoljára a szerepet... szerintem akkor már hallania, éreznie kellett, ami körülötte történt, más magyarázatot nem találok arra, hogy az előadás után már nem félt tőlem. • Brünnben, a Színház a kötélen színpadán egy csehül hibásan beszélő, francia királynőt lát a közönség. Külföldön?- Franciaországban cseh királynő vagyok, akinek a francia nyelv okoz gondot, de mert angolul és olaszul is beszélek, ezeken a nyelveken is játsszuk a darabot. • Foglalkoztatja olykor-olykor a gondolat, hogy hogyan alakult volna a sorsa, pályája, ha Genfben marad?- Nem. Bolekot a sors küldte nekem, erről meg vagyok győződve. Befejeztem a főiskolát, eljátszottam néhány szerepet, s még mielőtt New Yorkba utaztam volna egy tánckurzusra, elvállaltam egy utolsó tévéfilmet. Emlékszem, a szövegemet kerestem az öltözőben, már rég hazamehettem volna, ha nem hagyom el valahol, s ahogy ott dúlok-fúlok mérgemben, jön egy barátom, hogy színházba hívjon. „Itt van egy cseh színész, látnod kell, mit csinál- mondja - az valami fantasztikus!“ Fáradt voltam, pihenni akartam, dehogyis érdekelt, kiről beszólt, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. A szövegemet azonban sehol sem találtam. Már csak egy helyen nézhettem meg. A sminkszobában. Belépek és ott ül egy férfi. „Na, ő az- súgja a barátom -, ő az a cseh színész, akiről az előbb beszéltem neked.“ Igen? Akkor megyek az előadásra. Hát így találkoztam én tizenegy évvel ezelőtt Bólékkal. Ránéztem - és ott, helyben beleszerettem. Másnap szóltam anyámnak, hogy elutazom. De nem New Yorkba, ahogy terveztem, hanem Brünn- be. „Az meg hol van - csapta össze a tenyerét - és mi ütött beléd?“ Semmi, feleltem, csak találkoztam valakivel... ő lesz a férjem. Igen, Bolekot a sors küldte nekem. Amíg nem ismertem őt, csak azt tudtam-, mi az, amit nem akarok, a stílusomat mellette, az ó darabjaiban találtam meg. Az első években rendezöasz- szisztensként foglalkoztatott. Ez is egy érdekes történet... már itt éltem Brünnben, amikor Franciaországban, egy Kundera-darabban léptem színpadra, és Bólék akkor kapott a fejéhez, hogy Jézus Mária, színésznő a feleségem, és én nem foglalkoztatom. Nem foglalkoztatott, mert sosem látott színpadon, én meg nem akartam szerepet kérni tőle. Az udvari bolond és a királynőben látott először a brünni közönség. Kezdetben rettentően féltem az előadásoktól, olyan félve tettem meg minden lépést a színpadon, mintha tojáshéjon jártam volna. Bólék rettentő sokat improvizál, figyelnem kell minden szavára, minden mozdulatára. Ma már könnyebb a dolgom, sokkal könnyebb, hiszen jobban értem és beszélem a nyelvet, mint akkoriban. És most térek vissza a kérdésére, arra, hogy hogyan alakult volna a pályám, ha nem jövök Brünnbe. A képlet egyszerű. Genfben is, Párizsban is ugyanaz várt volna rám: a film. Az ottani színházak ugyanis nem nagyon vonzottak. Én mást akartam, valami egészen mást. Olyan előadásokat, amelyek nemcsak egy erősen meghatározott közönségréteghez szólnak, hanem mindenkihez. És Bólék előadásai ilyenek. Az ö színházában mindenki otthon van, az ó darabjait mindenki érti. Ha Franciaországban bemutatnak egy darabot, az ott marad, azon a színpadon. Bólék előadásai egy- től-egyig nemzetköziek. Akárhol lépünk is fel a világban, a hatás sehol sem marad el. Bólék sajátos humorára, egyéni mondanivalójára mindenütt kíváncsiak a nézők. Tehát azt kell mondanom: „nyertem“, amikor ide költöztem. Véra Chytilovával, Jirí Menzellel hol forgathattam volna? Csak itt, sehol másutt. S ez mindmind nagy ajándék, nagy boldogság számomra. Apám, s a barátaim természetesen furcsa szemmel néztek rám, amikor mindent egy lapra téve Bólék felesége lettem. Azért mondom, hogy természetesen, mert ók franciák, s a franciák önmagukon kívül nem nagyon ismernek el még egy nemzetet. Ha nem tört volna ki tavaly a forradalom, szerintem még ma sem tudnák, hol van Csehszlovákia, annyira nem figyelnek másokra. • S amióta a világot járja, látták már színpadon a szülei, a barátai, egykori kollégái?- Láttak, irigyelnek is mindannyian. Anyám kezdettől fogva velem érzett, Bólékért pedig kimondottan rajong, jön is minden bemutatónkra. Apámmal más a helyzet. Ő ma sem érti, hogy tudtam elhagyni Svájcot, és azt sem bírja megemészteni, hogy félig-meddig én már cseh vagyok. SZABÓ G. LÁSZLÓ VÉGE A. RÉGI IDŐKNEK-JOSEF alkotasaban abrhámmal jirí menzel SS CD cia bólékkal és VL.OJS 14 1990. IV. 6.
