Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1990-04-06 / 14. szám

15 Hajógyári véradók • Elismerés nélkül nehezebb • „Ha az ember teheti, miért ne segítene másokon?“ A váróterem zsúfolásig meg­telt véradókkal. Kora reggel ér­keztek, nők, férfiak egyaránt, a komáromi kórház hematoló­giai és vértranszfúziós osztályá­ra, s míg sorra kerültek, olva­sással, csendes beszélgetéssel múlatták az időt. A sarokban egy magányosan ülő fiatalasszonyra lettem figyel­mes. Megszólítottam. Zaklatá­somat nem vette zokon, készsé­gesen vallott „véradói múltjá­ról“. - Harmincnyolc éves va­gyok, három gyermek édesany­ja. 1982-ben kértek fel bennün­ket, adjunk vért a gyomormúté- ten átesett kolléganőnknek. Ilyenkor az együttérző ember nem mondhat nemet. A Priem- kóban, ahol dolgozom, ennek kapcsán többen is véradók let­tünk. A családom elfogadta el­határozásomat, sőt, gyermeke­im, 16-15-12 évesek, ha tehe­tik, szívesen elkísérnek a vér­Gyökeres György illusztrációs felvétele adásra - nyugtázta elégedetten Csukás Margit, mielőtt sorra ke­rült volna. - Jólesik, hogy büsz­kék rám.- Mi, hajógyáriak vezetjük ma a listát, igaz nálunk a véradás­nak hagyományai vannak. Ne­mes, szép hagyományai. Ma so­kan azért jöttünk, mert egyik kolléganőnk, kisgyerekének sür­gősen vérre van szüksége. Az én véremre főleg - szólt élcelód- ve kollégáihoz Varga Károly la­katos - hiszen nekem RH nullás a vércsoportom.- Már jó tíz éve annak - em­lékezett hogy mint a Honvé­delmi Szövetség tagja először adtam vért. Aztán szóltak a fiam bölcsődéjében is, s amikor a ha­jógyárban véradókat toboroztak, nem tudtam nemet mondani. Ha az ember teheti, miért ne segíte­ne másokon? Persze - folytatta- a partiban a mesterrel mindig megbeszéljük a véradás idő­pontját, hiszen aznap helyettünk a többiek vállalják a feladatok elvégzését.- Vannak munkahelyek- szólt közbe Sebenovsky György -, ahol a véradókat nem nézik jó szemmel. Azt mondják, a két szabadnap miatt járunk vért adni. Pedig egyáltalán nem erről van szó. Az ember szerin­tem attól ember, hogyha módjá­ban áll, segít. Ingyen, ember- szeretettől vezérelve. Más lapra tartozik az, hogy így tisztában vagyok egészségi állapotom­mal. Háromhavonta megtudom, makkegészséges vagyok, s ez is jó valamire. Nagyon bánt ben­nünket -s ezt hadd hangsúlyoz­zam - feletteseink érdektelen­sége, közönye. Kissé hitetlenkedve hallgat­tam beszélgetőtársam szavait, amikor hozzám lépett Szűcs Já­nos, akivel tavaly a Jansky- érem aranyfokozatának átadá­sakor ismerkedtem össze.- Jobban meg kellene becsülni a véradókat, hiszen az, hogy az ország nem kényszerül vérvá­sárlásra, az önkéntes véradók­nak köszönhető. Nem várjuk el azt, hogy dicshimnuszokat zengjenek rólunk, viszont jóles­ne, ha munkahelyünkön akadna valaki, aki köszönetét mondana. Mert akkor, amikor vért adunk- és én már több mint negyven­szer adtam - nem csupán a ma­gunk hírnevét öregbítjük, hanem a hajógyárét is. Tavaly - s ez bizony rosszul esett - amikor megkaptam az aranyérmet, úgy gondoltam, a gyárban, az érem kapcsán csak szól valaki hoz­zám. Teljes közöny fogadott, majd néhány nap elteltével, már nem is tudom ki volt, hozott egy 50 koronás könyvutalványt. Ez volt a jutalmam. Bevallom, első mérgemben szét akartam tépni a papírt... Mert igaz ugyan, hogy nem az elismerésért teszi az ember, de hogy ez lenne a köszönet módja?! Míg beszélgettünk, a véradók ötösével mentek a véradóbo- xokba, ahol a főorvosnő, dr. Eri­ka Bastrnáková a vérnyomásu­kat ellenőrizte. Szerettem volna megtudni tőle, miben látja a vér­adási kedv fellendítésének lehe­tőségét s azt, miként érik el, hogy a Komáromi járásban nem okoz gondot a vérellátás. Sajná­latomra, sok tennivalójára hivat­kozva, nem állt velem szóba mondván, neki a véradók az elsők, velük kell törődnie.- Talán két mondat erejéig...- próbálkoztam, de hajthatatlan maradt. Pedig arra is kíváncsi voltam, hol, hogyan dolgozzák fel a vért.- Itt az emeleten - szólt hoz­zám Máthis Mária gyógysze­rész, a vérkészítmények gyártá­si részlegének vezetője. Tőle tudtam meg, a vért 4-6 órán belül fel kell dolgozniuk, ami a plazma leszívásából s annak feldolgozásából áll. Nemcsak a komáromi kórházat, hanem jelenleg a nyitrait is ők látják el vérrel. - Ám mielőtt belekezde­nénk a munkába, minden vér­minta fertőzösárgaság- és AIDS-teszten megy keresztül. Tavaly 3500 véradónk volt, s va­lamennyien térítésmentesen ad­tak vért. Nálunk évek óta az a szokás - folytatta készsége­sen -, hogy mi nemcsak itt fo­gadjuk véradóinkat, hanem min­den csütörtökön a járás valame­lyik egészségügyi központjában véradónapot tartunk. Szívme- lengetö találkozások ezek, és ha netán egy-egy alkalommal ke­vesebb is a véradók száma, mi a keveset is köszönettel vesz- szük. Ismerjük véradóinkat, elő­re tudjuk, hogy pl. Hetényben 40-en, Gútán legalább 80-an jönnek el, de Szentpéteren, Du- namocson, Marcelházán sem hagynak cserben minket, és ami a legfontosabb, a vérre szoruló embereket. Szlovákia fővárosában és számos járásban gondot jelent a véradás „tervének“ teljesíté­se. Számos esetben tervezett műtéteket halasztanak el, mert nem tudják biztosítani a nélkü­lözhetetlen vért. Az emberekből mintha kiveszett volna az em­berség ... A Komáromi járásban élők egymást segítő szándéka pél­daértékű. Péterfi Szonya Fiaim lehajtott fejjel állnak előt­tem. Ha nem szégyenlénék, még tán sírnának is, de tartják magukat. Tíz év fölött legyen tartása a férfi­embernek, még akkor is, ha egy kisebbfajta világ omlik össze ben­ne. Szóval állnak és nehéz sóha­jok közepette mesélik el azt a vég­zetes fél órát, melynek valamely percében ellopták a futballabdáju- kát, a nagyszülők karácsonyi aján­dékát, az igazi, fehér fekete bőr- kockákból varrt lasztit.- De hát ki tehette? - hitetíen- kedek. - Hisz ezen az aprócska játszótéren minden gyerek a bará­totok, mindenkit jól ismertek. Volt tán idegen is közietek? Megrázzák a fejüket, s látom Antiportré Az élmunkás (éldolgozó)-portré a szocialista újságírásban külön műfajjá nőtte ki magát. Nem tudom, kinek volt belőle kevesebb haszna; az olvasónak-e, aki már unta, avagy az újságírónak, aki még jobban unta, ráadásul neki meg is kellett dolgoznia vele. A legszomorúbb a dologban az volt, hogy néhány ritka kivételtől eltekintve ezek a portrék valóban olyan emberekről készültek, akik megérdemelték az elismerést. Hogy mégis csaknem mindig sablonosra sikeredtek, ez annak tudható be, hogy a kiváló dolgozók általában nem mesterei a szónak, teszik, amit tenniük kell és ezt természetesnek, szinte szóra sem érdemesnek tartják, vagy pedig, ha túlságosan bőbeszédűnek bizonyulnak, ez jobbára egyfajta öndicséretnek hat a papíron. Nem is tudom, hogy az, akiről beszélni szeretnék, éldolgozó-e egyálta­lán. S ha az is lenne, ma, a megváltozott körülmények között van-e még hitele ennek a fogalomnak? Még a nevét sem tudom, mert nem volt hajlandó elárulni. Régen egy-egy ilyen cikkhez mellékelték az írás alanyának fényképét is. Én még ezt sem tehetem, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez a kedélyes, hallatlan energiát és biztonságot sugárzó férfi nem találta célszerűnek. Hogyisne! Hogy a tömegközlekedési eszközökön feketén utazók még mielőtt felszállna, ráismerjenek és sürgősen leszálljanak vagy jegyet bűvészkedjenek elő! Emberem ugyanis egy korántsem nagy népsze­rűségnek örvendő hivatást űz - jegyellenőr. S hogy miért írok róla? Azért, mert mindenben tökéletesen elüt a szokványos ellenőrtípustól, az eleve agresszíven fellépő utasok rémétől. A 396-os számú ellenőr, aki tíz éve dolgozik nyugdíjasként a Pozsonyi Városi Közlekedési Vállalatnál, s engem leginkább az örökké inkognitóban járó Poirot felügyelőre emlékeztet, nem azért száll fel a villamosra, hogy ott élje ki civilben ügyesen palástolt zsarnoki hajlamait. Rendkívül, mondhat­nám, szertartásosan udvarias, rendíthetetlen nyugalma sosem hagyja el, egész fellépésében van valami tiszteletet parancsoló. Láttam, ahogy egy potyautas cigánycsaláddal beszélt. Tette azt olyan udvariasan és kedvesen, hogy a rajtakapottak is belátták, mégsem „illik" jegy nélkül utazni, s az út további ideje alatt nem győzték anyanyelvükön szapulni, okolni egymást a botlásért. Nem hiszem, hogy az a zupásőrmesteri stílus, amely néhány női ellenőrre olyannyira jellemző, bevált volna a népes famíliával szemben. Ez az ellenőr emberszámba vette őket, sót, egyenrangú partnerként kezelte valamennyinket és ez hatott. Pedig nem ismer könyörületet. Amikor azt kezdtem pedzeni, hogy a potyázás nem minden esetben történik előre megfontolt szándékkal, megeshet szórakozottságból is, kijelentette: az ellenőr csak két lehetőséget ismer: van vagy nincs az utasnak érvényes menetjegye. És ez az idős ember akár kaszkadőrmutatványoknak is beillő „akciókra" képes, hogy a feketézőket elcsípje. Akadt olyan utasa, aki kirántotta a robogó villamos rosszul záródó ajtaját, hogy elmeneküljön előle. Utánaugrott. Pompás szimattal első látásra kitippeli, kinek nincs jegye. És noteszt vezet szép pedánsan a renitensekről. Mi ez? Passzió?Igen, az. Szenvedélye a munkája, élvezi, ahogy egy sebész is képes élvezettel felhasítani egy élő emberi testet. A sebész gyógyít. A maga módján a 396-os számú ellenőr is ezt teszi. Udvariasságával, szigorú emberségével gyógyítja a közérzetünket. Azt a gyenge lábon álló közérzetet, amelyet naponta büntetlenül tépázhatnak meg hivatalban, üzletben, munkahelyen. Nála minden olyan egyszerű, mint a mesében. A jó jó marad, a rossz elnyeri méltó pénzbüntetését. Egyébként ó is azok közé tartozik, akik nem tudnak sokat beszélni a munkájukról. Pedig naponta rengeteg érdekes esettel találkozik. Ha tollforgató ember lenne, vaskos pszichológiai tanulmányt írhatna az utasok lelki jellemzőiről. Arról a brutális alakról például, aki az udvarias felszólí­tásra azzal válaszolt, hogy ököllel sújtott az arcába, összetörve az idős ember szemüvegét. Ha csak azt írtam volna le, amit mondott, jóval kevesebb papírra lett volna szükség. De tolmácsolom, amire kért: Továb­bítom köszönetét mindazoknak a rendes embereknek, akik olyan gyakran segítik munkájában, bátran kiállnak mellette egy-egy hepciáskodó potya­utassal szemben. Az ellenőröket általában méla közundor övezi és ha százszor is igazuk van, senki sem szólal meg a védelmükre az utasok közül. Ót segítik. Megérdemli. Vojtek Katalin rajtuk, hogy lázasan gondolkod­nak. Ők még soha nem hoztak haza idegen játékot, hogy lehet, hogy az övékét valaki elemelte?!-Jól körülnéztetek? - kérdem őszinte sajniláttal. Bólintanak és szorosra zárják az ajkukat. Késő este van amikorra elalsza­nak. A beszűrődő holdfénynél megigazítom a paplant, a vánkost a fejük alatt, s lenézek a játszótér­re, ahol ezüstösen csillognak a fák, a bokrok levelei. Egy idő után különös érzés kerít hatalmába. Már a labda új tulajdonosát is saj­nálom, azt akit tán még meg is dicsértek, amikor hazaállított az idegen játékkal, s aki tulajdonkép­pen egy „élelmes “ gyerek. Vagy ha úgy tetszik, tanulékony. Végül is előfordulhat, hogy az ifjú tettes „csak" a szülők nyomdo­kain halad. Lassan, ‘de bizto­san ... Szitás Gabriella Zuzana Minácová felvétele 1990. IV. 6. KOMÁROMBAN NINCS VERHIMW

Next

/
Thumbnails
Contents