Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
Ú jságírói, vagy rádióspályám legeslegelején - ahogy az már majdnem törvényszerű jelenség, a ,,nagy riporterek“ tucatnyi felsorolásával is bizonyíthatnám - sporttudósításokkal indultam. Kezdetben tiszta amatőr alapon, majd a budapesti Nemzeti Sport és a ,,kék“ sordíjas tudósítójaként. Később, a harmincas évek első felében megint léptem egyet a ranglétrán: ahogy Prágában mondták, ,,redaktorelév“-i, rádiós ,,praktikant“-tá avanzsáltak a Radiojurnal prágai magyar szerkesztőségébe. Abban az időben, a _ fenti címmel, még részvénytársaság formájában működött a mai állami rádióhálózat. Ebből az időből három olyan sporteseményről kívánnék szólni, melyeknél én is közreműködtem. Sőt, két esetben, mondhatnám, azok gyászos főszereplője voltam. Jöjjön hát a három történet. A magyar sajtóban, a rádióban, a tv-ben ma gyakran szólnak a magyar hokiról, de olyan mostohagyerek-formában. A megállapításokat mindig egy közvetítésre készül a rádióriporter (Archív-felvétel) Kiütöttem magam „de“ követi. A beszámolókból szinte kicseng a „savanyú a szőlő" álláspont. Pedig hát! Igen, de még mennyire „pedig“. Valamikor, a harmincas évek kezdetén, micsoda sikert arattak Prágában a magyar hokizók! Te úristen! Tombolt a közönség...! Ám gyerünk csak szép sorjában. A 30-as esztendők elején Prágában rendezték meg az Európa-bajnokságot, melyen a magyar válogatott is részt vett. A meccseket az LTC-pályán bonyolították le, a szabad ég alatt; akkoriban még nem volt fedett stadion. így az összecsapásokat, az eredmények kialakulását az időjárási viszonyok nagyban befolyásolták. A lengyel-magyar találkozót majdnem lehetetlenné tette a sűrű havazás. Mérkőzés közben a pályáról többször is le kellett takarítani a félarasznyira nőtt havat, de a pálya tisztogatására alkalmazott hótakarítók nem álltak kötélnek. Úgy mondták, a megállapodásuk csak a harmadok szünetére vonatkozik. Hosszabb, eredménytelen vita következett, a munkáltató nem akart ráállni a munkások követelésére. A vita folyt, a játék állt, a harcosok pedig bírókra akartak kelni. Egyszerre csak „Zoro“ és „Huru“ vezetésével - így becézte a prágai közönség a magyar védelem két tagját, az egyik aprócska volt, a másik meg hosszú langa- léta; ez utóbbi Bethlen István gróf, az akkori miniszterelnök fia - a csapat hólapátokkal felszerelve, kifutott a jégre és hozzálátott a hóhányáshoz. Az, ,A‘‘ tribün közönsége tapsba tört ki és ütemes kiáltásokkal éltette a magyarokat; a jelenlevő dr. Baxa főpolgármestert pedig arra buzdította, fizessen a fiúknak. Skandálásuk magyar fordításban körülbelül így hangzott: „Hol vagy, Baxa, gyere, Baxa, a magyaroké legyen a kassza!“ Erre a „B“ tribün drukkerserege is rákezdte, ők sem akartak lemaradni a rigmusfaragásról, nagyjából így szólt a versikéjük: „Érted? Okét illeti a taxa, gyere gyorsan, Baxa!“ Egyszóval a magyarok meghódították a közönséget. Ettől kezdve még nagyobb élvezettel csemegézték a magyar hátvéd- kettős egyedülálló taktikáját: a hórihorgas Bethlen, akár egy gyorstank, nekirohant a korongot hozó ellenfélnek, s a mögötte érkező, alig derékig érő, kis törpe hátvéd a tántorgó ellenféltől ravaszul elcsente a korongot s már dobta is támadásba saját csatárait. Persze, ötven esztendővel ezelőtt lassúbb, kezdetlegesebb volt még a sportág. Nem volt meg a mai nagy csapatok sziporkázó játéka, nem ismerték a palánk menti közelharcot, sem a híres és félelmetes bodicse- ket. Mégis, érthető volt a közönség hangos üdvrivalgása; a magyarok valóban kitettek magukért. Pedig a lengyelek ellen játszottak, nem a hazaiak ellen. Márpedig - ugye - a legszebb öröm mégiscsak a káröröm! Ha jól emlékszem, döntetlen lett a végeredmény s mi, a prágai magyarok kis csoportja, siettünk a híres Ővejk-kocsmába, hogy habzó sör mellett vitassuk meg az est maradandó benyomásait. A „melltágító“ második történetem Genfben kezdődött. Az európai rádióállomások nagyfőnökeinek ott volt valamiféle tanácskozása. Csehszlovákiából dr. Sourek vezérigazgató vett részt a konferencián, a magyarok részéről - úgy emlékszem - egy Nicki nevű, a rangidős rádiós. Mindketten azzal a jóakaraté elhatározással közeledtek egymáshoz, hogy elássák harci bárdjaikat. Beszélgetésük során valahogy szóba került, hogy a magyar labdarúgóknak egyazon napon három fontos meccsük lesz: Pesten Pluhár ál! a mikrofon elé, Bécsben a pesti Sporthírlap szerkesztője, de nem tudják, kit küldjenek Prágába. Ekkor Sourek úr „nemes gesztussal“ arra vállalkozott, a mérkőzést az egyik magyar munkatársa fogja majd ellátni. Géniből hazaérkezve magához rendelt és közölte velem: az ekkor és ekkor esedékes mérkőzést nekem kell közvetítenem, és magyar adásunkat Budapest is átveszi. A lélegzet is tótágast állt bennem! Soha az életben nem próbálkoztam még sport- közvetítéssel. Igaz, mint drukker és egy ideig tudósító is, tisztában voltam azért a labdarúgás szabályaival. Meg aztán Dr. G. Olgával, Kalocsay Géza testvérhúgával, majd minden Spar- ta-meccsen kint voltam, hogy lássam focizni Gézát, aki akkor már nagymenő volt. De egy nemzetközi mérkőzés közvetítésére vállalkozni? No nem, ez lehetetlenség. Ez tőlem - hitem szerint - makó-jeruzsálemi távolságban volt. „Zádne appellá- cie“ - nyomta meg duplájára vezérem a mássalhangzókat, azaz magyarán: semmi ellenvetést nem fogad el. Sőt. A nyomaték kedvéért, az asztal mellett ülő Lauferre mutatva, mon- dókáját így folytatta: „Läufer úrral (ö volt a cseh Pluhár) már megbeszéltem. Magát két héten át délutánonként, a rádió sportpályáján beavatja a riporterek tudományába s három hét múlva minden simán fog menni“ - szólt a rövid parancs és ezzel utamra bocsátott. A kihallgatás véget ért. A 14 nap alatt Josef Läufer valóban mindent elkövetett, hogy a gyorstalpaló kurzus sikeres legyen. Hogy szégyent, azon az ominózus mérkőzésen, se magamra, se rá ne hozzak. Amikor aztán Vlado Stahl technikus barátom, a prágai rádió későbbi műszaki főigazgatója, a Sparta-stadion rádiófülkéjébe beszólt: „Evzene, a ted’ jdí“, - tehát a rajtra megadta a jelt, hát az én szívem valahol a szájüreg mélyén dobolt. Fikarcnyi hang nem jött ki belőlem! Stahl kézzel-lábbal noszogatott, végül is beszelni kezdtem arról, amit láttam. Izzadtam, préseltem, préselgettem magamból a mondatokat. Meg is nyugodtam kicsit. Már a lefújás pillanatait vártam, amikor a magyar csapat balszélsője megiramodott. Szinte száguldott. Mindenkit kicselezve, már ott állt a kapu torkában, amikor a csehszlovák hátvéd megkaparintotta a bőrt, előrevágta az egyik csatár lába elé tálalva, az kettőt-hármat fordult és a közönség már tombolt, ordított: „góóól, góóól“. Én a szövegemben még csak a magyar játékos sikeres akciójánál tartottam, amikor a gól megesett, amikor a közönség ordi- bálása mindent túlszárnyalt. Megmerevedtem, szóáradatom megtorpant és alig hallhatóan suttogtam a tényt: „Kedves hallgatóim, sajnálatos, 1:0-ra vezet •a Sparta!“ A hétfői pesti lapok egyike a három mérkőzésről számot adva, és tekintettel vendég-fel- léptemre, finom gúnnyal emígyen összegezett: „A híres cseh sportriporter, Josef Läufer tanítványa, a fiatal prágai barátunk közvetítése nem volt annyira tragikus, mint Bécsből kollégánk riportja...“ Hetekig nem mertem Läufer szeme elé kerülni. Egyszer aztán mégiscsak nekiduráltam magamat és nagy dadogások közt átadtam a lapkivágást. Megkéstem. Egy ismeretlen jóakaróm már megelőzött. 1965 nyarán lehetett, kerek harminc évvel a híres esemény után Prágában jártamban felkerestem Laufert. Nem volt már jó bőrben, s ami lesújtott, ó, a sportriporterek egyik fejedelme, keserűen mondta: „Vís Evzene, már a labdarúgás sem jelent számomra örömet...“ Nagy hallgatás után váratlanul hangosan felnevetett: „Tudod, még megvan valahol az a bizonyos kritika, amelyben az a budapesti kolléga a te meccsedet kommentálta. Sokáig nem tudtam megbarátkozni a közbejöttöddel kapott kitüntetésemmel, hogy is írta? „A mikrofon előtt a cseh Läufer prágai magyar tanítványa állt“... Akkoriban nem téged vagy a pesti lapot átkoztam, de magamat és dr. Soureket. Hogy is vállalkozhattam egy Schnell- sieder szerepére. Hát, hogy bevalljam, a gombát én is, akkor is, később is csak nehezen tudtam lenyelni «fl fl# ill« Tragikus rádióssportszereplé'- sem harmadik története. A színhely a prágai Lucerna nagyterme. A csehszlovák és a magyar ökölvívók találkoztak. Szerettem a bunyót. Sosem ijedtem meg saját árnyékomtól, gimnazista koromban volt részem jó néhány verekedésben. Szóval maradjunk a boksznál! Akkor a magyarok az összecsapás első mérkőzését pontozással megnyerték. Aztán jött - még ma is emlékszem - a kis növésű, fekete, mokány cseh fiú. Őt követte a magyar, ez a ring bal sarkába állt be. Jött a kesztyűk vizsgálata, majd jelt kaptak a kezdésre. A két fiú egymásnak ugrott s a csehszlovák sporttárs azonmód egy jól sikerült balegyenessel direkte bele a magyar orrába. Iszonyatos csapás volt. A peches flótás arcát, mellét pillanatok alatt elöntötte az orrából patakzó vér. A hazai harcos, még mielőtt a bíró megakadályozhatta volna, az arcát belekenegette ellenfele mellébe, majd győze- lernittasan megmutatta magát az őrjöngő közönségnek. A mérkőzés közvetítésének számomra egyszeriben vége lett. Ugyanis ott fent a második emeleti páholyban „K. 0.“ lettem. Szörnyelmemben elterültem. Ugye, azt bizonygattam - dicsekedtem is vele -, hogy gyerekkoromban bátor legényke voltam. Nos ez a példa alaposan rácáfolt állításomra. Verekedésekben vallott csillogásom csak valami tudat alatti vágyálom lehetett, mely hamis hitté erősödött. Valamiféle álbátorság- komplexummá? Nem tudom, nem tudom. De egy biztos: nehéz volt az ébredés! Nehéz volt az ébredés aléltságomból, de abból a meggyőződésemből nem, hogy sürgősen abba kell hagynom a sportközvetítéseket és kevésbé izgalmas témák után nézni. Nagy Jenő i/asárnap HÉTVÉGI MAGAZIN Index 48097 Kiadja a Pravda Kiadóvállalat. Megbízott főszerkesztő: Szilvássy József: S 210/4453 Főszerkesztői titkárság ® 532-20 és 210/4456. Megbízott főszerkesztő-helyettesek: Pákozdi Gertrud: ® 210/4460»és Zsilka László: ® 4454. A Vasárnapot szerkeszti: Szűcs Béla: ® 210/4454. Szerkesztőség: 819 15 Bratislava, Martanovicova 25., 8. emelet. Telefonközpont 210/9, szerkesztőségi titkárság: * 550-18, vasárnapi kiadás: S 673-70, sportrovat: ® 505-29 és 506-39, gazdasági ügyek: ® 210/4425 és 4426. Távíró: 92308. Adminisztráció: Pravda Kiadóvállalat 819 02 Bratislava, Martanovicova 25, S 586-07. Fényszedéssel készül a Pravda 02-es üzemében 815 80 Bratislava, Martanovicova 21. Hirdetési iroda magánszemélyeknek: 819 18 Bratislava, Jiráskova 5. S 335-090, 335-091. Hirdetési iroda közületeknek: 819 18 Bratislava, Martanoviőova 25, 17. emelet, ® 210/3659 és 551-83. Havi előfizetési díj - a vasárnapi kiadással együtt - 34,20 korona. A vasárnapi kiadás előfizetési dija negyedévre 26,- korona. Terjeszti a Postai Hírlapszolgálat, előfizetéseket elfogad minden posta és kézbesítő. Külföldi megrendelések: PNS, Ústredná expedícia a dovoz tlace, 813 81 Bratislava, Nám. slobody 6. A beküldött kéziratokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza. SoortriDorteri karrierem kezdete és vége
