Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-30 / 13. szám
ÚBUJBSBfl HA TÁRVÁROS AZ IPOLY PARTJÁN mutatják az utat. Mintha félálomban érkeznék a kálvária-hegyhez. Az orgonasövénnyel szegélyezett szerpentin mennyi rejteket nyújtott a kirügyező ártatlan diákszerelmeknek! A keresztút Krisztus szenvedését ábrázoló tizennégy stációja elvezet a domb tetején emelkedő három keresztfához. Alattam folydogál az Ipoly jókora árterületén keresztül. De nini! Hisz ez már nem a nagy kanyarokban kígyózó folyó! Emberi kéz kényszerítette kínosan szabályos csatornaszerű mederbe. Hová lettek a régi part menti fák? Az előttem elterülő város is kiterebélyesedett. Lakossága csaknem megkétszereződött. A korszerű lakónegyedek bármennyire is új világunk jelképei, rám idegenül hatnak. De hisz már én is idegen vagyok! Négy évtized választ el ifjúságom városától... Az Ipolyon túl húzódik az országhatár, amelynek vonalát az első világháború után a nagyhatalmak képviselői egymással alkudozva húzták meg EuK is füzetecskében lapozgatok. Ipolyság hétszázötven éves fennállása alkalmából jelent meg két évvel ezelőtt. Hét évszázad! Eszébe jut-e az utódok valamelyikének is, hány nemzedék sorsának örökét őrzik csendes némaságban az Ipoly két partján szerényen meghúzódó városka egykori Paraszt, Tabán és Váralja utcájának ódon házikói? A régmúlt időkről talán már csak a folyócska parti jegenyék suttognak titokzatosan a déd- és ükunokáknak. De vajon hallgatják-e és megértik-e még őket? A századok folyamán hányszor vették hatalmukba a települést, hol hódítóknak, hordáknak, hol felszabadítóknak nevezett seregek! Éltek itt szoros egymásrautaltságban magyarok, szlovákok, katolikusok, reformátusok, zsidók és a világ távoli tájairól is otthonra lelő idegenek, az idők folyamán lassan tarka közösséggé kovácsolódva, majd sorsfordulókkor újra-újra szembefordulva egymással. A főtéren az egykori ódon megyeháza idézi a városka gazdag múltját. Börtönében várta Jankó Král' is sorsának beteljesülését. A főtéren dübörögtek át a szovjet tankok 1944 decemberében a Garam, majd Berlin felé nyomulva, a második világháború utolsó fejezetét írva. Ma már mindez lassan a feledés homályába merül. Elnézem az egykori gimnázium épületét. A főtérről rövid utcácska vezet hozzá. Hej, szép diákkor! Ezernyi emlék elevenedik fel egyszerre! Alig fél évszázaddal ezelőtt az utca jobb fele még a fiúké, a bal meg a diáklányoké volt. Akkor az erkölcsöt őrző regulák szerint lány és fiú osztálytárs az utca azonos oldalán se járhatott. Meghatódva lépek az épületbe. Valami a torkomat szorongatja. Szinte furcsállom, hogy a bejárat melletti portásfülkében nem a régi jó pedellus bácsi fogad, aki minden fontosabb bejelentését azzal kezdte, hogy én és az igazgató úr... De már ő is csak emlék. A mindent megszépítő idő távlatából annyira jóságosnak tűnő tanárok itt vezették be az egymást váltó nemzedékeket a tudomány csábító, titokzatos berkeibe és oltották lelkűkbe az emberiesség örök érvényű eszméit, útrava- lóul adva egy egész életre. Innen „ballagott“ sok-sok „vén diák“ annyi sok reménnyel és eltökéltséggel az előtte épp kitárulkozó jövő felé, hogy az alma mater kapuját elhagyva nyomban belesodródjon az élet annyit és oly csábítóan ígérő, megannyi buktatót rejtő forgatagába. Jó öreg iskolám! Vajon merre lehetnek egykori diákjaid? Történelmi viharok sodorták őket a szélrózsa minden irányába. De vajon szülőföldjük és fiatalságuk emlékének maradt-e legalább parányi porcikája lelkűk legmélyebb zugában? Lábam gépiesen visz az ismért helyekre. Az új nevű régi utcák vén hársai rópa térképén. Azóta szomszédokat, testvéreket választ el egymástól. Mindaddig, amíg nagy családként be nem költözünk az európai népek közös nagy otthonába. E határ bizonytalanságát tanúsítja, hogy nem is egész fél évszázad folyamán csaknem ugyanazok a nagyhatalmak háromszor rajzolták át, hol egyik, hol a másik fél érdekeit és véleményét figyelmen kívül hagyva. A kálvária-hegyen a keresztre feszített Megváltó és a két lator jelképként emelkedik a városka és életünk fölött. Sorsverte nemzedékünkből is hány apró Krisztust feszítettek keresztre csak azért, mert a világot a maguk szerény módján szerették volna megváltani! Hányán járták meg az élet golgotáját és tették meg a keresztutat? S ki-ki viselte a maga töviskoronáját... A két lator keresztje is jelkép, érzékeltetve, hogy belőlük mindenkor több volt, mint a megváltókból: Ők fonták mások töviskoronáját és tákolták mások keresztfáját, hogy végül az ő sorsuk is beteljesedjen. Városka az Ipoly mentén ... Mennyi emlék! Mennyi jelkép! Múlt és jelen ötvöződik jövendővé. Iskoláidból most is új nemzedékek indulnak világot megváltani, hogy majd évtizedek múltán ők is visszatérjenek. Emlékezni szép ifjúságukra. ' Zsilka László A MEGIFJODOTT EGYKORI MEGYEHAZA A VÁROS FŐTERE A ROMAI KATOLIKUS TEMPLOM PORTÁLJA A XVI. SZAZADBÓL MÁRIA-SZOBOR A FŐTÉR KÖZEPÉN Ihraczky Gyula felvételei 1990.111.30.
