Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
B i/flsárnap 'k K allós Zoltán vallomása 99 Idegen földre ne siess...“ Folklorista, aki a hírhedt Ceauses- cu-rezsim éveiben sem adta fel a reményt. Értékmentő népdal- és népzenegyűjtői tevékenysége túl a hatvanon sem lankad. Sót tervei talán még a végtelent is felölelik. Magatartásával mutatott példát a kisebbségbe szorult magyarságnak. Kijelentette, hogy ha csak egyetlenegy magyar marad Erdélyben, akkor az ó lesz. Nem véletlenül énekli önálló lemezén az alábbi sorokat sem: „Idegen földre ne siess, Amíg hazádban megélhetsz, Ne menj messze földre lakni, Míg hazádban meg tudsz élni." A Kallós Zoltán gyüjtőútjairól szóló Balladák filmje című alkotást nemrégiben mutatták be a budapesti mozik. Ebből az alkalomból néhány napot töltött a magyar fővárosban, s Martin György, a hirtelen elhunyt magyarországi néptánckutató lakásán talált időt arra, hogy elbeszélje életútját, szóljon a megpróbáltatásokról és további terveiről. „A Borsa-patak torkolatánál fekvő észak-mezöségi faluban, Válaszúton születtem, ahol a lakosság kétharmada román ajkú. A kolozsvári református kollégiumban diákoskodtam. Ott Nagy Géza tanárom szerettette meg velem a népi hagyományok gyűjtését. A kollégium ifjúsági könyvtárában mindent elolvastam, amit csak találtam e témával kapcsolatban. Ott került a kezembe Domokos Pál Péter A moldvai magyarság című könyve, mely nagyon nagy hatással volt rám. Elhatároztam, hogy amíg élek, el kell, hogy jussak a csángók közé. Tanítói oklevelemet 1946-ban kaptam meg. Fiatalságom legszebb éveit tanítóként a kalotaszegi Magyarvistán töltöttem. Akkor még mindenki népviseletben járt - a tánc és a fonók virágkorukat élték. Néprajzi érdeklődésű voltam, így aztán bejártam a kolozsvári egyetemre. Jegyzeteim a református kollégium lapjában jelentek meg. Egy alkalommal bementem a múzeumba ifj. Kós Károlyhoz, aki elmondta, hogy ót bízták meg a kolozsvári cigányok monográfiájának a megírásával. Felajánlottam neki a segítségemet, mert még a szülőfalumban megtanultam a nyelvüket. Nemsokára Magyarvistán megkaptam az üzenetet, hogy azonnal menjek be a kolozsvári folklórintézetbe. Ott egykori tanárom, Jagamas fogadott, akivel kimentünk a cigányok közé - én tolmácsoltam. Ezt a bihari gyűjtés követte. Bartók nyomában jártunk, Belényes környékén. Akkor még élt Bartóknak az a barátja, akivel együtt járták a bihari falvakat. Felvételiztem a kolozsvári Zeneművészeti Főskolán, ahol egy magyar, román és egy cigány népdalt kellett elénekelnem. Számomra az volt a lényeg, hogy a népdalokat hallás után tanuljam meg lejegyezni. Az öt szemesztert színjelesen végeztem el. Közben még 1950-ben apámat - mert többet vetett - szabotázs vádjával elítélték. Haza nem mehettem, így kerültem az ördöngósfüzesi rokonokhoz. 1953-ban aztán az osztályharc engem is elért. Kidobtak a főiskoláról, de egy vistai képviselőnő elintézte, hogy visszavegyenek. A főiskolát azonban mégsem fejeztem be. Sikerült eljutnom Moldvába, pontosabban Lészpedre, egy központi fekvésű csángó faluba, ahonnan könnyen megközelíthető a többi falu is. Teljesült gyerekkori álmom - végre a csángók között gyűjthettem. Magyarországra, sajnos, nagyon ritkán jutottam el. 1973-tól 1983-ig egyszer sem jártam ott. Hivatalosan is csak 1973-ban sikerült kijutnom, amikor megjelent a Balladák könyvének az ötödik kiadása. Addig csak kirándulóként léphettem át az országhatárt, de volt, amikor úgy sem kaptam engedélyt. Megtörtént az is, hogy a titkosrendőrség figyeltetett. Egyszer a kolozsvári falutörténeti intézet Faragó nevű néprajzosa írt nekem levelet, melyben arra kért, hogy Moldvában szerezzek neki adatközlőket. Lejött, s én bemutattam neki az adatközlőimet. Kezdett jegyzetelgetni, majd a legizgalmasabb balladákat megjelentette a saját neve alatt. Egy alkalommal elmentem hozzá, s láttam, hogy anélkül használja a jegyzeteimet, hogy a nevemet a könyvben megemlítené. Kértem, hogy adja vissza őket, mert szeretném kivinni Magyarországra. Erre azt válaszolta, hogy az hazaárulás. Hazamentem és két hónap múlva letartóztattak. Olyan kérdéseket tettek fel, hogy egyértelmű volt: tőle tudtak meg egyet s mást. A múlt év decemberében bekövetkezett változásokat nagy megrázkódtatással fogadtam. Együtt sírtunk, együtt örvendtünk. Állandóan a rádiót hallgattuk,- néztük a tévét. Nagyon sok információt a külföldi rádióadóktól tudtunk meg. Néhány nap alatt annyit tévéztünk, mint azelőtt öt év alatt összesen. A főtér közelében lakom, így tanúja lehettem az ott zajló eseményeknek. Jöttek a barátok. Néha annyian voltunk, hogy már nem tudtunk hová feküdni. A gyerekek nem mertek hazamenni, mert még éjszaka is lövöldöztek. Csak karácsony napján mertünk kimozdulni. Alig vártam, hogy mehessek a csángók közé. Klézsére telefonáltam, s kérdeztem tőlük, hogy csinál- tak-e „revolóciót“, mire azt válaszoltak, nogy „megvertük a milíciát“. A máitai lovagrenddel elmentünk Klé- zsére. Gyógyszereket és mesekönyveket vittünk. Mást, sajnos, nem vihettünk, mert ók magyarul nem tudnak olvasni. Utunkra elkísért a Panoráma stábja is. Ott megkérdeztem románul, hogy mi a véleményük arról a hipotézisről, hogy a csángók tulajdonképpen elmagyarosítött románok. Nem tudtak válaszolni. Én kifejtettem a véleményemet, hogy mint folklorista és néprajzos olyan következtetéseket vontam le, melyek szerint mind a szöveges, mint a zenei hagyományaik szoros kapcsolatban állnak a magyar népi műveltséggel, hiszen a csángóktól kaptuk a legszebb balladákat. Himzésanyaguk nagyon hasonlít a régi palóci hímzésekhez. A csángóknál is négy faluban beszélnek dialektusban: Somoskán, Külsórekecsi- nen, Klézsén és Forrófalván. A Kriterion kiadó igazgatójának köszönhetem, hogy megjelentek a műveim. Ö mindig felújította a kiadóval kötött szerződésemet. Hogy hány könyvem jelent meg eddig? A Balladák könyvéből öt kiadás látott napvilágot - kettő Romániában, három Magyarországon. A legutóbbi kiadás hatvanezer példányban fogyott el. Később jelent meg az Újguzsajam mellett, majd legutóbb a Tegnap a Gyimesbe jártam, mely kb. húszévi gyűjtőmunka eredménye. Még 1963- ban a debreceni Műveltség és hagyományban jelent meg a Ráolvasás a moldvai és a gyimesi csángóknál című tanulmányom. Ezenkívül nagyon sok kisebb tanulmányom látott napvilágot a Néprajzi közleményekben. Martin Györggyel közösen jelentettük meg a Tánctudományi tanul- • mányokaté s a Gyimesvölgyi csángók táncéletét. Lemezeim közül elsőnek az Amerikában megjelent Erdélyi és csángó népzenét említeném, melyet a Magyarok Világszövetsége jelentetett meg. 1983-ban négy mezöségi lemez jelent meg, majd a Kedves dalaim, amelyet nem így képzeltem el. Azt szerettem volna, hogy a lemezen a legjobb népi zenekarok és énekesek szólaljanak meg, de az idő rövidsége miatt magamra maradtam. Később megjelent a Vágják az erdei utat, melyen katonadalok hallhatók. Úgy éreztem, erre a lemezre nagyon szüksége van a fiatalságnak. A Kedves dalaim is és az utóbb említett katonadalok is főképp a hazaszeretetről szólnak. Most szerződésem van két kalotaszegi lemezre, melyből remélem, négy lesz. Ezen kívül a gyimesi anyagból is szeretnék két lemezt, de inkább nem is sorolom tovább, hadd lepődjenek meg a nép- zenekedvelők. Kosár Dezső Kottákba bújva Wanda Landowska, a csembaló egyik leghíresebb virtuóza, aki pályafutását Varsóban kezdte és az egyesült államokbeli Lakeville- ben fejezte be, 1903-ban, huszonnégy évesen adta első nyilvános hangversenyét. Csizmadia Angelika, a Pozsonyi Zeneművészeti Főiskola hallgatója, Wanda Landowska művészetének őszinte híve s csodálója húszévesen mutatkozott be a szlovák főváros koncertközönségének. Televíziós szereplései után először a Pálffy-, majd nemrégiben a Mirbach-palotában adott rendkívül sikeres csembalóestet. Igényességéről, precizitásáról ismert professzora, dr. Grác Róbert természetesen most is osztályozta játékát: hazai zenpi életünk egyik legígéretesebb tehetsége mindkét alkalommal jelesre „vizsgázott“ nála.- A Pálffy-palotában több rövidebb zeneművet, a Mirbach-palotában egyetlenegy hosszabb lélegzetű alkotást szólaltattál meg. Miért döntöttél így?-Első koncertem műsorát mindenképpen azokból a dalokból akartam összeállítani, amelyeket a legjobban tudok. Persze, mindegyik műnek megvan a maga kis története. Scarlatti szonátáit először Wanda Landowska tolmácsolásában hallottam, hanglemezen. Scarlattit mindig szerettem, Landowska megragadó interpretálásából pedig úgy tűnt: könnyű, egyszerű, gyorsan megtanulható alkotások ezek. Még a kottát nézegetve is azt hittem, egy-két nap alatt megbirkózom velük. Nem ez történt. Rá kellett jönnöm, hogy mindegyik szonátának megvan a maga buktatója, amelyet csak hosszas gyakorlás után lehet elkerülni. Frantiéek Benda művét két héttel a koncert előtt fejtettem csak meg. Benda ott őrlődött Mozart és Beethoven között, hasonlítani akart egyikre is, másikra is, amivel alaposan megnehezíti a zenészek dolgát. Bach D-dúr toccatáját nagyon-nagyon szeretem, de ha azt akarom, hogy mások is szeressék, akkor úgy kell megszólaltatnom, hogy a több részből álló mű a végén kerek egésznek hasson. Egyetlenegy nap választott el a koncerttől, amikor először éreztem azt, hogy sikerült, megtaláltam a kompozíció ívét. A bolgár népzenét, sajnos, nem úgy ismerem, ahogy ismerni szeretném, Bartók Három bolgár táncát állítólag mégis megfelelő ritmusérzékkel adtam elő - ennek igazán örülök. Geszler György gépetüdjétől, a Búgócsigától féltem a leginkább. Ez akkora virtuozitást igényel, hogy belegondolni sem merek. így csak reménykedem: legközelebb jobban szólaltatom meg. Ennyit az első estről. A másikról pedig csak annyit: Bach V. Brandenburgi versenye mérföldkőnek számít a csembalósok életében. Szakmabeliek állítása szerint a csembalóirodalom nem okozhat többé nagy gondot annak, aki jól tolmácsolja ezt a művet. Nem tudom... én most túl vagyok rajta.- Az út amely idáig vezetett, milyen volt?- Gútán kezdtem, a zeneiskolában, persze ott nem volt csembaló, csak zongora. Sok tanár foglalkozott velem, de a legtöbbet, úgy érzem, Bakos Mártának köszönhetem. Kezdő volt és fiatal, amikor Gútára jött, de amikor megtudta, hogy a pozsonyi konzervatóriumba készülök, mindent megtett, hogy felkészítsen a felvételire. Én meg tele voltam ambícióval, küzdőkedvvel, nekem olyasmi eszembe sem jutott, hogy mi lesz, ha nem jutok be. Gyakoroltam és gyakoroltam, ha Bakos Márta azt mondta: jobban figyeljek a játéktechnikámra, akkor tudtam, 6 azt a lehető legkomolyabban gondolja, s nekem el kell érnem, hogy egy idő után megdicsérjen. A konzervatóriumban aztán hiába gyakoroltam, rá kellett döbbennem, hogy a zongorához kis kezem van, s erővel sem bírom nagyon. Akárhogy igyekeztem is, nem úgy mentek a dolgok, mint ahogy szerettem volna. És ha én ilyen érzésekkel megyek a vizsgára, akkor ott már komoly bajok lehetnek. A tanárom? Nem akarok én rosszat mondani róla, de ahelyett, hogy önbizalmat öntött volna belém, még azt a kicsit is lerombolta bennem, ami volt. Én akkor teljesen összetörtem, azt hittem, egy életre elmegy a kedvem a zenéléstől. Negyedikben aztán minden megváltozott... szólt az osztályfőnököm, hogy a zongora mellett más hangszeren is játszhatok. Rengeteget töprengtem, mi legyen az, a végén a csembalót választottam. S amíg a zongoránál valahogy nem zavart, hogy mások jobbak nálam, a csembaló mellett én akartam a legjobb lenni. Eltartott ugyan egy kis ideig, amíg rájöttem, hogy mikor adja ki magából a legszebb hangokat, de attól a perctől fogva tudtam: nekem bizonyítanom kell. A televízióba még a főiskolai felvételi előtt hívtak meg, akkor már valósággal lángolt a kedvem. Kilenc-tíz órákat gyakorolok ma is, mégsem érzek fáradtságot sosem. Összegzésképp tehát csak annyit; nem én találtam új hangszerre - a csembaló választott ki engem.- Harmadik hangversenyedre mikor, hol kerül sor?- Egyelőre nem foglalkoztat a kérdés, most tanulnom kell. Bach toccatáit szeretném megszólaltatni, de majd csak akkor, ha tökéletesen elsajátítom őket. Sz. G. L. 1990.111.23.
