Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-23 / 12. szám
Nos, ennyi a vicc, ami, sajnos, ebben az esetben sem csak vicc. Mint minden jó humor, túlmutat önmagán, pontosan érzékeltet helyzetet, & lényegre tapint. Ezek vagyunk mi, a két alak. öö. öö. Ilyenek vagyunk mi, itt, Közép-Európa híres, még dalban is megénekelt békekempingjének, konzervdoboz-országainak lakói. öö. Már anyanyelvűnkön sem beszélünk tisztán, nemhogy idegen nyelvet tudnánk. De minek is lett volna nekünk az angol, német, francia, spanyol, olasz nyelv, amikor se ki, se be negyven éven át? Menni? Világot látni? Ugyan. Úgysincs boldogabb annál, mint amilyenben mi élünk a konzervdobozban - kaja, pia, habfürdő van, és még haladunk is. Kell ennél több az emberfiának? Bocsánat, rosszul mondtam az imént. Lehetett azért utazni. Igaz, leginkább csak egy irányba - volt ajánlatos. Kelet felé, és az is igaz, főként gruppéban, meg kijelölt útvonalon. Nehogy ellessük Mucsavo fejlődésének titkait. Vagy inkább arról volt szó, nehogy meglássuk, milyen színvonalon élnek ott - az emberek? Valószínűbb ez utóbbi feltételezés, Mucsavóból ugyanis, kokomlista nem lévén ott, hivatalos úton importáltunk minden olyan módszert, technikát és technológiát, mely „a mi fejlődésünket is nagyban elősegítette“. El is jutottunk Mucsára, elértük a mucsai színvonalat, amely valahol ama híres béka hátsó fele alatt húzódik. Az idegen nyelvek ismeretét tekintve is. így most ott állunk, ha a világnyelvek valamelyikén szólnak hozzánk, hogy: - öö. így most ott állunk, hogy nem értünk sok mindent, hétköznapi dolgokat sem. Nem értjük a hozzánk betévedő nyugati árucikkekhez csatolt használati utasítások szövegét, rejtvény számunkra, hogyan kell használni egy svájci orvosságot. Nem értjük, mit ír fel a számítógép a képernyőre. A bécsi tévét sem értjük. És ha már Bécs - ó, Bécs, Ausztria, legalább valami kis Nyugat, melyet, mint oázist a szomjú- hozó karaván, úgy rohantak meg tájainkról is tízezrek -, nos, ahogy hallottam, az invázió óta ott is öö az üzletekben, meg gesztikuláció, meg összevissza mutogatás, hogy azért a néhány schillingért azt kapjon az ember, ami a legolcsóbb, de azért jó még. Maria, hilfe! Kétszeresen is megalázó helyzet: se pénz, se nyelv. És ha majd Bécsnél messzebbre is menni akarunk? Európáyal nemcsak üzletekben találkozni? Mi lesz akkor? A kereskedők mégcsak megértenek bennünket, nekik érdekük, hogy értsenek az öö-ből is, rheg aztán beszél helyettünk a pénzünk, ha van, ha lesz... De beszélgetni is jó lenne majd, kérdezni és válaszolni, gazdasági, kulturális kapcsolatokat teremteni, megismerni a tudomány fellegvárait, és tanulni, megtanulni mindazt, amit elmulasztottunk az elmúlt negyven évben, mert nem arra figyeltünk, pontosabban, nem figyelhettünk arra, amerre kellett volna, és szerettünk is volna; gyakran még olyankor is csattant a pofon, amikor az ablakon próbálunk meg kitekinteni. Bizony. Néhány hónapja kinyílt a konzervdoboz - nálunk is. Érezzük, nem könnyű kimászni belőle. De legalább már elindultunk. Persze, Mucsától még nagyon messze van, mondjuk, Oostende, ahol idestova húsz évvel ezelőtt - Angliába, nyelviskolába utazván, csodával határos módon adódott lehetőség nyomán, egyetlen magyarként negyven szlovák és cseh diák között - először érezhettem testközelből Európát (azóta is csak szeretném, újra): a Dover felé induló hajóra svédek, belgák, franciák, hollandok, dánok szálltak fel, otthonosan mozogva, csevegve, mintha régóta ismernék egymást. Ezt-azt lehetett kapni is a hajón, rendelni. Egyetlen öö-t sem hallottam tőlük. Még olyasmit sem, hogy: Do you speak English? Természetes, hogy beszélnek. Tudnak angolul. Mi meg, Csehszlovákiából, ott álltunk külön egy csoportban. És bámultunk. Es nagyon szerencsétlennek éreztük magunkat. Idegennek Európában, annak ellenére, hogy mégiscsak Európa lakói volnánk. Ez-a borzasztó. Némelyikünk nyelvtudásából már futotta volna akkor arra, hogy megkérdezzünk valakit a várható útról, a tengerről, az érkezés időpontjáról. De nem mertünk közeledni. Hátha még azt a keveset is, amit tudunk, rosszul tudjuk. Hát ez van. Hogy lesz-e más(ként)? Lesz-e válasz a Do you speak English? kérdésre a Yes, I do? Reménykedjünk. Talán. Ha majd nem azon fogunk veszekedni itt, ezeken a mucsai tájakon, hogy ki kicsoda, milyen nyelven beszél. Bodnár Gyula Bizonyára sokan ismerik a következő viccet. Két alak ballag az országúton. Egyszer csak megáll mellettük egy olasz rendszámú kocsi. Utasa kidugja fejét az ablakon:- Do you speak English? - kérdezi a két alaktól.- öö - intenek azok nemet a fejükkel.- Sprechen Sie Deutsch?-öö.- Parlez-vous frangais?-öö.- Lei parla italiano?-öö. ' / Az olasz megunja, legyint, és elmegy.- Te - szólal meg az egyik alak -, azért igen műveletlenek vagyunk mi. Legalább nyelveket kellene tanulnunk, mert így nem megyünk semmire. * - Sose könnyezz, pajtás. A hapsi hány nyelvet tudott, oszt ment valamire? Do you speak English? i 5 :o X (0 TO <o 'Q> c J «5 </> a> =81 c a> :o * i>8>
