Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-09 / 10. szám
B örtönviselt szerzőket játszanak a budapesti körúti színházak. Ma már nem meglepő. Elkésett jóvátétel gyanánt, sorra mutatják be az ötvenhatos elítélt, Eörsi István fiókban heverő müveit. S hogy mennyire nem ásatag darabokról van szó, tanúsítja az a körülmény is, hogy a színikritikusok '89-es diját a Kihallgatás kaposvári előadása vitte el (Ba- barczy László rendezésében). Nem járt el az idő Eörsi másik színműve, Az interjú fölött sem, melyet minap a Játékszín mutatott be. És kell-e kommentálnom a Madách Színház választását: a körúti stúdióban Václav Havel Audienciáját láthatja a közönség. Megszenvedett írók - történelmi tanúságtételének tanúi lehetünk. A szó igazát - az idők hitelesítik. Máig érvényes gondolataikat - a színpad szentesíti. x Vörösmárvány síremlék hivalkodó tömbjén a Béke poraira felirat. Ormótlan szabványoszlopa - nagyságának tekintélyével - a kommunista eszmék nagy halottainak járt ki. Odébb, a színpad közepén, idős férfi fekszik a ravatalon. A lassan hömpölygő Beethoven- gyászinduló ütemére, elapadhatatlan sorokban vonul a búcsúzók tömege. Legalábbis erre következtethetünk a szúken sorjázó kopott cipők, nadrágszárak „lépteiből“, mert a jobb oldali színfal takarja a lábak tulajdonosait. A munkásőrviselet kék uniformisait megtöri egy kopott farmernadrág. Tulajdonosa kiválik a gyászoló tömegből, és a ravatal elé lép. Eörsi István, a darabbeli író megszemélyesítője - Kottái Róbert - leteszi ütött-kopott magnóját, és visszaforgatja - az időt. Vagyis, a nagybeteg Lukács Györggyel készült interjú tekercsét. Mert a ravatalon a Nagy öreg fekszik. A magnószalag a Lukács-vallomást pergeti le. Az adás meg-megszakad, és Eörsi tájékoztatja mesterét a temetése óta történtekről. Bizony kisajátították a teóriáit, visszaéltek a tudományával, „leváltották“ hajdani tanítványait és újakat „neveztek ki‘ helyettük. Idósikváltások. Az agg tudós, síremlékének leválasztott lépcsőjén szivarozik, mint egy márványfotel öblében. (A halhatatlanág piedesztálján?) Életének válságos momentumait mondja magnóra. Az interjúkészítö ugyanis, mindegyikre rákérdez a pálya és a sors, a mű és az ember, az objektív elmélet és a magánetika interferenciáira. Néha dadogva, néha kíméletlenül. Ha burkolt, akkor is őszinte és mélyen emberi - Eörsi „vágásában" - a vallomása. A dramaturg Eörsi időnként jónak látja megszakítani a riporter-Eörsi faggatózását: színre lépnek Lukács életének női szereplői, és képzeletbeli vitát folytatnak hajdani nagy társukkal, társukról, a kapcsolatuk lényegét feszegetik. A sommás epizódok a tudós portréját árnyalják: a magánélet nagy rejtőzködőjét. Egri Kati a temperamentumos „anarchista“, démoni egyéniség Jelena Grabenko szerepében. Törő- csik Mari, a haláláig hú Gertrúd, társa már a szovjet emigrációban - méltó szellemi partner. Az igazi társ titkokkal terhes, gyönyörű egyéniségét villantja föl az epizódszerepben. Az örökösen rohanó, elnyűtt „mindenes“ tanítvány - Básti Juli alias Adler Marianne - azonos buzgalommal gyámolítja az esendő, beteg aggastyánt, és rendezi fölbecsülhetetlen kézirattárát. Elhisszük róla, hogy fáradhatatlanságába belehal. A darab szerzője, Eörsi István, alárendeli magát az interjúkészítö Eörsinek. Drámát formál a nagybecsű riportalanyból. Ám a montázs- zsá szerkesztett interjú, ha izgalmas szellemi kalandot kínál is, nem képes pótolni a drámai szituációk hiányát. Babarczy László puritán rendezése, ifj. Rajk László elvont, némileg konstruktivista díszletében, alkalmas a gondolatok világos fölvonultatására, a téma drámai- ságának kidomborítására, ám nemegyszer illusztratív momentumokra redukálódik. Az interjú időszerűségét az író-Eörsi morális kérdésföltevése szavatolja. Az a fajta szellemi nyugtalanság, mely korunk dilemmáira próbál választ keresni. A drámaírót az értelmiség - ez esetben egy nagy szellem - erkölcsi dilemmája foglalkoztatja. A „damaszkuszi út“, mely a tudósi pályát keresztezi. Meddig mehet el a kompromisszumkészségben? - nyugtalanítja az író-tanítványt a gondolat. Hol a küszöb, amelyen átlép - ha átlép, és hol a határ, ha van egyáltalán határ? Mi is minősülhet kollaborálás- nak; van-e égetőbb, manapság mindegyre visszatérő társadalomtörténeti problematika, mint ami az entellektüelek útját az elmúlt negyven évben, Közép-Kelet-Európában megszabta? Szabad-e a bűnös hatalommal együtt haírástudók erkölcsi dilemmája Budapesti színházi levél ladni - a túlélés kedvéért? Gertrúd ezzel menti Eörsi előtt az emigráns Lukács kompromisszumait a sztálinizmus idején. No és a Kádárkorszakban? Amikor újra belépett a pártba, a mártír-kormánytagok emlékét átlépve? Megannyi súlyos dilemma, korántsem egyértelmű választás. Eörsinek - ítélkezés nélkül - föl kellett vetnie. Történelmi személyiséget életre kelteni kockázatos vállalkozás. Hát még ha a kortársi emlékezetben is él. Gábor Miklós nagy műgonddal teremti meg Lukács-portréját. Talán túl sok energiát is fordít az öreges viselkedési mód plasztikus kidolgozására. A végső számadást készítő filozófus lényét bölcs derű sugározza be, Eörsi kérdéseinek ostromát fanyar mosollyal, a fiatal szellem nyugtalanságának kijáró elnézéssel állja. Eleven interjúalany, de - a darab természete folytán - mégsem drámai hős. Koltay Róbert, Eörsi megtestesítője, lezser természetességgel mozog a Mester szellemi világában, és elfogódottan a nagy tudós otthonában. Magatartását a morális dilemmák kínálta szellemi feszültség szabja meg. S ha kettejük párbeszédét nem is fogadhatjuk el színszerű drámának, Eörsi szövegében Lukács György esendőségekkel hitelesített emberi nagysága bilincsel le. x Az író sorsát Közép-Európa vérzivataros századaiban a politika pecsételte meg. Mind a mai napig. Végletes példa rá Václav Havel Audienciája. Aki megnézte ezt a darabot, nem lehet kétsége afelől, hogy írója tiszta ellenzéki eszmék elkötelezettjeként került a megújuló Csehszlovákia köztársasági elnöki tisztségébe. Múltjának kényszerű sörgyári időszakát idézi az egyfelvonásos színjáték, amikor is „gyanús“ elveiért kirekesztik az értelmiségi életformából, és a lét peremére sodorják. Darabbeli altere- gója, Vanek, a fiatal író, méltatlan körülmények között, ám a törhetetlen szellem méltóságával viseli sorsát, végzi hordógörgető sziszifuszi munkáját. A darab drámaiságához elegendő volna már maga a „környezetrajz“, ahol a jobb sorsra érdemes alkotó energiáját fecsérli. Havel témája azonban súlyosabb konfliktust fial. Az elvhű egyéniség koncentrációját egy gyökeréig romlott társadalmi berendezés parányi kiszolgálójával és kiszolgáltatottjával szemben. Mert a hatalom a szerencsétlen sörmesterig nyúl le, csakhogy sakkban tartsa a lét peremére taszított ellenzékit, csakhogy figyelemmel kísérje minden mozdulatát. Vanek erkölcsi nagyságára vall, hogy végletes kiszolgáltatottsága ellenére sem lehet megvásárolni. Akkor sem, ha kilátástalan helyzetén egy fokkal javíthatna. Dehát elvei szerint él. Elenyésző, kis csavar a hatalom gépezetében a sörmester. De a függőségi viszonyt - a segédmunkás Vanekkel szemben- éppúgy gyakorolja, mint a hierarchia bármely lépcsőfokán. Ezért válik a sörgyári groteszk dialógus - a diktatúra modellhelyzetévé. A föntről manipulált sörgyári munkás, nem egyebet kíván a sarokba szorított fiatal írótól, mint hogy- helyette - írja meg a saját följelentéseit a belbiztonsági hivatal számára. Abszurd ötlet, de dramaturgiailag bravúrosan motivált. Havel- nek van gondja rá, hogy tökéletes lélektani hitellel ruházza föl az abszurd helyzet szereplőit és szituációról szituációra bontsa ki a modellértékű drámai gondolatot. Konklúziót - szöveg szerint - nem kínál. De annál megrenditőbb a „csöndes összecsapás" nyomán fakadó katarzis. A Madách Színház stúdió-térségben játsz- hatja a kamaradarabot. A nyolcvan-százfőnyi közönség, maga is a vasfüggöny lezárta színpadon ül, karnyújtásnyira a „játszó személyektől“. A díszlet jóformán egy rozzant irodaasztalból, s két kényelmetlen székből áll, a sörmester primitív „rezidenciájának“ kellékeiből. Az asztalon sűrűn váltogatják egymást a sörösüvegek. Balikó Tamás pompás intuícióval osztotta ki a két szerepet: Avar István robusztus színészalkata szilárd pillére az előadásnak. Apró árnyalatokig elmenö lélektani hitellel teremti meg az iszákos sörmester figuráját. Alkoholba fúló, primitív érvelése, riadt gyávasága és agresszív „meggyőző munkája“, szószátyársága és kompenzáló kisebbrendűség-érzete megrázó vallomásba csuklik; a morális posványba süppedt, kiszolgáltatott kisember lemeztelenített portréját nyújtja. A manipulált figura kóresetét tárja föl, aki maga is manipulálni kényszerül. Kettős áttétellel: a manipulálás tünetegyüttesét. Ellenpólusát, a védtelen értelmiségit a fiatal Schnell Ádám alakítja. Visszafogott játékával a méltatlan helyzetben is csöndes méltósággal viselkedő író rokonszenves arcát villantja föl, akr bölcs^pelenyugvással, megértéssel kezeli följelentőjének „lelki marcangolásait", nem sérti meg intellektuális fölényének érzékeltetésével - de erkölcsi tartását megszabó elveitől sem tágít. Törékenységét meghazudtoló lelkierővel. Tragikus helyzetét egyfajta meditativ szomorúsággal nyugtázza... Kettejük konfrontációját, kapcsolatuk drámáját a diktatórikus rend indokolja, melynek ilyen vagy olyan formában, szenvedő alanyai. A kor atmoszféráját sugallja a dramaturgiai érvényű rendezői ötlet, miszerint a szocialista konzumkultúra talmi szimbólumát képviselve, a cseh valóság sörgyári zugába, Karel Gott képében berobban Pusztaszeri Kornél, hogy hurráoptimista lezser- ségével - égbekiáltó kontrasztot teremtve- elénekelje híres számait. Hát igen, az idilli felszín mögött, a szabadságvágy legparányibb csíráját is eltaposták a hatalom urai. Metz Katalin * 14 1990. III. 9. üBSárnap
