Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
M ost tehát végre vége van a játéknak. És Rubasov tudta, hogy még mielőtt eljön az éjfél, ö megszűnik létezni. Fel s alá járkált a cellájában; a felháborodottan zúgó tárgyalóteremből ide kísérték vissza. Hat és fél lépés az ablakig, hat és fél lépés vissza. Ha megállt az ablaktól számított harmadik fekete kőlapon és hallgatózott, úgy áradt feléje a meszelt falak közé zárt csönd, mintha mély kútba hajolna. Nem értette, miért lett ekkora csönd egyszerre kívüLs belül is, mindenütt. De azt tudta, hogy*az ö békéjét immár semmi sem zavarhatja meg. Visszatekintve még a percet is fel tudta idézni, amikor ez az áldott csönd egyszer leereszkedett rá és elborította. Még a tárgyalóteremben történt, mielőtt belekezdett az utolsó szó jogán tartott beszédébe. Addig azt hitte, hogy kiégett már belőle az utolsó szemernyi önzés és hiúság is, de abban a pillanatban, amikor tekintete végigpásztázta a közönséget, és minden arcon csak közönyt és kárörvendő gúnyt látott, még egyszer utoljára elfogta a vágy, hogy csak egy csontocskányi szánalmat vetne oda neki valaki; didergett, s a saját szavai tüzénél akart megmelegedni. Kísértést érzett, hogy a múltjáról beszéljen, hogy egyetlenegyszer legalább felágaskodjék és szétszaggassa a hálót, amelyet Ivanov és Glet- kin szőtt köréje, hogy rákiáltson vádlóira, mint Danton: ,,Egész életemet a kezetekbe kaparintottátok. Kívánom, hulljon vissza re- átok.Ó, milyen jól tudta Danton beszédét, amit a Forradalmi Törvényszék előtt mondott el. Tudta szóról szóra. Még kamaszkorában tanulta meg kívülről: „Vérbe akarjátok fojtani a Forradalmat. Meddig fogják még sírkövek jelezni a Szabadság lépteinek nyomát? Lábra kapott a Zsarnokság: letépte fátyolét és magasra tartja fejét; holttesteink fölött lépked.“ Ott égtek ezek a szavak a nyelvén. De egy pillanat s elmúlt a kísértés; aztán, ahogy belekezdett a beszédbe, egyszerre ráborult a csönd burája. Rájött, hogy immár késő. Késő már visszafordulni, végiglépkedni a lábnyomát jelző sírköveken. Szavakkal már semmit sem lehet meg nem történtté tenni. Késő már, mindnyájuknak késő. Amikor eljött az óra, hogy utoljára léptek ki a világ színe elé, egyikük sem tudta szószékké változtatni a vádlottak padját, nem rántották le a leplet a hazugságról, bíráik ellen fordítva a vádakat, mint Danton. Némelyeket a testi kínoktól való rettegés némított el, mint a Nyúlszájút; mások azt remélték, megmenthetik még a bőrüket; és volt, aki legalább a feleségét meg a gyermekeit szerette volna kiszabadítani a Glet- kinek karmai közül. A legjobbak azonban azért hallgattak, mert még egy utolsó szolgálatot akartak tenni a Pártnak azzal, hogy hagyják magukat bűnbakként feláldozni - meg azért, mert még a legjobbaknak is Arlovák sorsa nyomta a lelkét. Nem szabadulhattak a múltjuktól, belegabalyodtak a hálóba, amit maguk szőttek a kifacsart erkölcsük és nyakatekert logikájuk törvényei szerint; mind bűnösök voltak, bár nem abban, aminek elkövetésével a bíróság előtt vádolták magukat. Nem volt számukra visz- szaút. És amikor leléptek a színpadról, akkor is szigorúan tartották magukat a különös színjáték szabályaihoz, melyek szerint az életüket élték. Tőlük nem hattyúdalt várt a közönség sem. Úgy kellett cselekedniük, ahogy a szövegkönyv előírta a számukra, az ó szerepük pedig az volt, hogy vonítva üvöltsenek, mint farkasok az éjszakában... Most tehát vége a játéknak. Nincs több dolga vele. Többé nem kell együtt üvöltenie a farkasokkal. Megfizetett; rendezte a számlát. Olyan ember lett, aki még az árnyékát is elveszítette; mentes immár mindég emberi kötöttségtől. Végiggondolt minden gondolatot a logikailag adódó legvégső következtetésig és mindvégig következetesen a szerint cselekedett: a hátralévő néhány óra most már csakis azé a néma társé, akinek birodalma ott veszi kezdetét, ahol a logikus gondolkodás hatalma véget ér. „Grammatikai fikciónak" nevezte el magában szégyenlősen, mert a Párt belénevelte tanítványaiba, hogy az egyes szám első személy használata illetlenség. Rubasov megállt cellájának a 406-os felé eső falánál. Amióta Rip Van Winklét elszállították, a zárkája lakatlan volt. Rubasov levette a cvikkerét, lopva körülpillantott, aztán kikopogta a falon: •Arthur Koestler 1905-ben született Budapesten. A bécsi egyetem hallgatója volt. Újságíróként megjárta a Közel-Keletet, Párizst, Berlint, a Szovjetuniót és Spanyolországot. Szolgált a francia idegenlégióban és a brit hadseregben. 1940-től haláláig. 1983-ig Angliában, élt és alkotott. Fó műve, a Sötétség délben, 1940-ben jelent meg - benne az úgynevezett „moszkvai perek" áldozatainak állít emléket. Az itt közölt részleteket az 1988-ban megjelent magyar fordításból vettük. 1-5; 3—4... Gyermekes szégyenkezés fogta el hirtelen, de azért fülelt, hogy jön-e válasz, majd újra kikopogta: 1-5; 3-4... Fülelt, majd megismételte a jeleket. A fal néma maradt. Soha még tudatosan nem kopogtatta ki az „én“ számait. Talán még véletlenül, öntudatlanul sem. Leste, jön-e válasz. De a kopogtatást visszhangtalanul nyelte el a fal. Folytatta a járkálást. Volt néhány kérdés, amely azóta foglalkoztatta már, jmióta ráborult a csönd burája; szeretett volna választ találni rájuk, amíg még módjában állt. Meglehetősen naiv kérdések voltak; valamennyi a szenvedés mélyebb értelmére vonatkozott, pontosabban fogalmazva, azt firtatta, hogy mi a különbség az olyan szenvedés között, amelynek van értelme, illetve az értelmetlen szenvedés között. Az nyilvánvaló volt a számára, hogy csakis annak a szenvedésnek lehet bármi értelme is, amely másrészt elkerülhetetlen egyúttal; vagyis csak az olyan szenvedésnek, amely biológiailag eleve elrendeltetett. Másrészt kés mélázást. Most azonban már nem szé- gyenlette. A halálban valósággá válik a metafizika. Megállt az ablaknál, és az üvegnek támasztotta a homlokát. A géppuskatorony fölött elnézve odalátszott egy darabka az ég kékjéből. Sápadt, halovány kékség volt, arra a kékre emlékeztette, amit gyerekkorában látott még, amikor hanyatt fekve apja kertjének füvén a nyárfák lassan hajladozó ágait nézte az égen. Lám, míg a tenyérnyi kék égbolt is elég hozzá, hogy kiváltsa az óceáni érzést. Olvasmányai szerint az asztrofizika újabban megállapította, hogy a világ tömege véges - noha a tér maga végtelen, mégis önmagáiba visszafordul, mint egy gömbidom felszíne. Ezt sohasem volt képes felfogni; most azonban heves vágyat érzett, hogy mégiscsak megértse. Egyszerre az is az eszébe jutott, hogy hol olvasta: első letartóztatása idején, még Németországban, az elvtársaknak sikerült becsempészniük hozzá a Párt illegálisan nyomtatott újságjának egy lapját; a lap tetején háromhasábos cikk egy szövőgyári sztrájkról tudósított: az egyik hasáb alján, mintegy csak a hely kitöltése végett, az aprónál is apróbb ARTHUR KOESTLER* (RÉSZLET) viszont minden társadalmi gyökerű szenvedés esetleges, következésképp céltalan és értelmetlen. A Forradalom egyetlen célja voltaképpen az értelmetlen szenvedés megszüntetése volt. Kiderült azonban, hogy e második fajta szenvedés felszámolása csak az első fajtájú szenvedés összemberi méretekben vett hatalmas arányú, jóllehet ideiglenes megnövekedése árán érhető el. A kérdés tehát, amelyre felelni kell, most így hangzott: Jogos-e ennek ellenére is elvégezni1 ezt a műtétet? A válasz természetesen igenlő, legalábbis amíg az „emberiség" elvont fogalmával dolgozunk, ám ha az egyes „emberre“ alkalmazzuk, az „1-5; 3—4“ jelcsoporttal leírt lényre, a húsból és vérből és csontból és bőrből való valóságos emberi lényre, akkor azon nyomban megmutatkozik az elv abszurditása. Kamaszkorában azt hitte, hogy a Párt céljaiért munkálkodva majd választ kap minden efféle kérdésre. Nos, azóta negyven esztendőt töltött ezzel a munkával, de a kérdést, amelyre választ remélt, amelynek kedvéért belevágott, mindjárt a kezdet kezdetén elfelejtette. Most, hogy letelt a negyven év, újra felmerült benne a kérdés és ö most is ugyanolyan tanácstalan, mint kamaszkorában volt. Mindenét, mindent, amit csak adhatott, a Pártnak adta; a párt azonban adós maradt a válasszal. És a néma társ, akinek bűvös nevét az imént kikopogta a lakatlan cella falán, szintén nem felelt. Meg sem hallotta a neki szegezett kérdéseket, bármily sürgős és létfontosságú volt is a válasz. Megvolt a módja mindazonáltal, hogyan kell megkörnyékezni. Megesett, hogy merőben váratlanul egy kósza dallamtól vagy akár csak egy dallam emlékétől is, a Pieta könyörgő kezétől esetleg, vagy egy gyermekkori emléktől egyszer megszólalt. Mintha hangvillát pendített volna meg valaki, áradnak a válasz rezgéshullámai, s valahányszor ez a hullámzás elkezdődött, valami olyan állapot keletkezett, amit a misztikusok „elragadtatásnak“ neveztek s a szentek „révületnek“; a legnagyobb és legjózanabb gondolkodású modern pszichológusok is tudták, hogy létezik ez az állapot s „óceáni érzésnek“ nevezték el. S valóban, ilyenkor úgy feloldódik az ember személyisége, mint szemernyi só a tenger vizében; miközben mintha az egész végtelen tenger elférne ugyanebben a csipetnyi sóban. Mert többé nem tudni, hol leledzik a kicsinyke sószemcse térben vagy időben. Ebben az állapotban irányát vesztette a gondolat s csak köröket írva visszatért önmagába, s mint az iránytű szála a mágneses sarok közelében; míg le nem szakadt tengelyéről, mitől kezdve szabadon lebegett a térben, mint fénynyaláb az éjben: s míg olybá nem tűnt, hogy minden gondolat s érzéklet, még maga a fájdalom és a gyönyör is egyazon fénysugár spektrumvonalai, melyek csak a tudat prizmáján átbocsátva hasadnak szét színekké. Rubasov a celláját járta. Azelőtt röstellte volna, ha ilyen gondolatai támadtak és megtiltotta volna magának az efféle gyerebetűkkel nyomtatva közölték a szenzációs felfedezést, miszerint a világmindenség véges; az újságlapot azonban éppen a cikk közepén tépték le. Rubasov sosem tudta meg, hogy mi lehetett az írás felében. Rubasov az ablaknál állt, és cvikkere keretével szórakozottan kocogtatta az üres cella falát. Gyerekkorában csillagász szeretett volna lenni; - most azonban immár negyven éve egészen mással foglalkozik. Azt vajon miért nem kérdezte meg tőle az ügyész, hogy „Rubasov vádlott, és a végtelenről milyen nézeteket vall“? Nemigen tudott volna válaszolni rá, és ebből eredt tulajdonképpen az ó igazi bűne... Lehet-e ennél nagyobb bűn? Amikor elolvasta azt a rövid híradást az újságban és szintén egymaga volt a cellájában, és még fájtak az ízületei a legutóbbi kínzásoktól, valami különös elragadtatás vett rajta erőt - magával sodorta az a bizonyos „óceáni érzés“. Utóbb szégyenlette is • magát miatta. A Párt helytelenítette az efféle lelkiállapotokat. Kispolgári miszticizmusnak bélyegezte őket, visszahúzódásnak az elefántcsonttoronyba. Úgy mondták, hogy aki átadja magát neki, az „megfutamodik a feladatok elöl", „az osztályharc dezertörje". Az „óceáni érzés“ ellenforradalminak minősült. A harcot ugyanis csak úgy lehet megvívni, ha az ember mindkét lábával szilárdan a valóság talaján áll. És a Párt éppen arra tanította a tagjait, hogyan kell megvetniük a lábunkat. Ebből a szempontból nézve a végtelen politikailag gyanús mennyiségnek számított, az „én" pedig nem kevésbé gyanús minőségnek. A párt nem ismerte el a létezését. Az egyén meghatározása a következő volt: milliós tömeg osztva millióval. A Párt nem engedélyezte az egyén szabad akaratát, ám egyúttal elvárta tőle, hogy szabad akaratából feláldozza magát az érdekében. Tagadta, hogy képes lenne a választásra, mégis megkövetelte tőle, hogy mindig a helyes utat válassza. Tagadta, hogy képes lenne önmagától különbséget tenni jó és rossz között, ám fellengzős szónoklatokat tartott bűnről és árulásról. Az egyén a gazdasági fátum jegyében állt, egyetlen kicsiny fogaskerék volt csupán a nagy óramű szerkezetében, melyet felhúztak valamikor az ősidőkben s azóta járt és járni is fog az örökkévalóságig, nem lehet sem megállítani, sem megváltoztatni a járását - és mégis, a Párt azt kívánta a kicsiny fogaskeréktől, hogy lázadjon fel az óramű ellen és szabjon új ütemet járásának. Valahol hiba csúszott a számításba; nem jött ki az egyenlet. Negyven esztendeig küzdött a gazdasági fátum ellen. Mert ez volt az emberiség legfőbb nyavalyája, ez a rák falta fel a zsi- gereit. Ezen helyi kellett megejteni a metszést, elkezdeni a műtétet; aztán már magától megy majd a gyógyulás. Minden egyéb csak dilettantizmus volt, romantikus álmodozás, sarlatánság. Kegyes buzdításokkal nem lehet meggyógyítani a halálos beteget. Nincs más megoldás, csak a sebészeti kés, mely hűvös számítással vág bele az éló húsba. Csakhogy a kés metszése nyomán új kelések nőttek a kivágott régi helyébe. És megint csak nem jött ki az egyenlet. Negyven esztendeig úgy élt, hogy szigorúan betartotta a szerzetesi fogadalmat, amit a Pártnak tett. Tartotta magát a logikus számítás szabályaihoz. A józan ész maró savával égette ki tudatából minden maradványát a régi, logikátlan erkölcsnek. Hátat fordított a néma társ kísértéseinek és minden erejével küzdött az „óceáni érzés“ ellen. És hová jutott? A kikezdhetetlen igazságok axiómái abszurd végeredményre vezettek; Ivanov és Gletkin cáfolhatatlan logikájú levezetései egyenesen a nyilvános tárgyalás kísérteties bábszínházába torkolltak. Meglehet, nem való az embernek minden gondolatot végiggondolni a logikailag adódó legvégső következtetés levonásáig. Ablakának rácsai között kinézve, azt a tenyérnyi kékséget bámulta, amely a géppuskatorony fölött odalátszott. Visszatekintve a múltjára, most úgy látta, hogy áfnokfutó volt negyven esztendeig - a tiszta ész ámokfutója. Meglehet, az sem való az embernek, hogy minden régi kötelékétől megszabaduljon, s a „Ne tegyed...“ minden fékjét kioldva száguldjon egyenesen célja felé. Lassan rózsaszínre vált a kék folt, alkonyodon; a torony körül fekete madarak csapata körözött tassú, eltökélt szárnycsapásokkal. Nem, az egyenlet sehogyan sem jött ki. Nyilván nem elég csupán rányitni az ember szemét valamely célra és aztán kést nyomni a kezébe: mert nem való neki késsel játszani, kísérletezgetni. Talán majd egyszer később. Egyelőre azonban még fiatal hozzá és ügyetlen. Hogy tombolt, milyen fékeveszetten, amikor beszabadult a nagy kísérleti laboratóriumba; a Forradalom Szülőhazája, a Szabadság Fellegvára! Gletkin mindent, ami történt, azzal az elvvel igazolt, hogy meg kell védeni az erődöt. De közben belülről milyen lett ez a vár? Betonból nem lehetett Edenkertet építeni. Igen, megvédik a fellegvárat, de immár semmi értelme az erődítménynek, nem mutat immár példát a világnak semmiben. A Nagy Egyes uralma beszennyezte a Szociális Állam eszméjét, amiként némely középkori pápák a Keresztény Birodalom eszményét. Félárbocon csüng a Forradalom lobogója. Rubasov fel és alá járkált a cellájában. Nagy volt a csönd és már majdnem teljes a sötétség. Most már biztosan nemsokára jönnek érte. Valahol hiba csúszott az egyenletbe - nem is csak az egyenletbe, hanem az egész, matematikailag felépített gondolati rendszerbe. Rubasov régen sejtette már ezt, már Richard és a Piéta óta, de még magának sem merte bevallani. Meglehet, az a baj, hogy a kelleténél korábban jött a Forradalom; abortált magzat, azért lett ilyen torzszülött. Lehet, hogy minden egy időzítési hiba következméye. Végtére, a római civilizáció is úgy tetszhetett már az időszámításunk előtti első században is, hogy halálra van ítélve; ugyanolyan rothadt jel szerint, s velejéig, akárcsak a miénk; akkor is azt hitté érett már a hel> a foszlott-szakac kitartott még ötsz zusa lassan ver; idő múlását, a tői Ki tudja, talán mé napjánál tartunk, élni, hogy kidolgi érettségének elm Csönd volt a ( neszt, csak saját fél lépés az ajtóig az egyenruhásoí vissza is hat és amelyen túl már I. nem tart sokáig, magától, hogy „K képpen?" - nem Ennek is a rei meglehet, a hib; rejlik, melyet mo vényesnek tartót annak idején ma két, aminthogy rr áldozzák fel; abbi szerint a cél S2 a mondat irtotta k azt a testvéri köze mat véghezvitte e valamennyien árr is a naplójában! tunk minden régi tói, nem maradt n véshez, mint a ke* ballasztja nélkül h Meglehet, csal gyökere. Ki tudja, ségnek ballaszt n pedig magában amely ha csak í olyan tekervénye: végül is elvész el Meglehet, mos el. Talán majd ec ben, sokára, na támad - új zás vezérli majd, és mindkét erőnek: a úgy, mint az „óce az új párt tagjai sz majd, és azt fogjá eszközök tisztásé talán azt tanúsítja tel, mely szerint i millió osztva millid vezetnek majd b< a szorzáson alap hogy minőséget egyénből, mely r immár, hanem ö kezni, egyénisége szőrözött „óceáni lan, mégis önmag Rubasov megti tózott. Dongó de közeledett cellája
