Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-02 / 9. szám
gjobbak, hogy meg- nagy változásokra; , rossz világ mégis g. A történelem pul- ber években méri az ;m nemzedékekben. ; a teremtés második íyire szeretett volna sa a tömegek relatív ...I in. Nem hallott más t a kőpadlón. Hat és en át majd belépnek kor érte jönnek, és epés, az ablakhoz, leszállt az este. Már Imikor azt kérdezte halsz meg tulajdonfelelni a kérdésre. • hibája az oka; és i abban a tételben g vitathatatlanul ér- amelynek nevében feláldozott embere- t is ennek nevében ételben tehát, amely íti az eszközt. Ez lyszerű embereknek it, amely a Forradal- il a mondattól lettek >k. Mit is írt ö maga tán megszabadul- lytól és megszokás- izérelviink a cselek- S§s logika. Az etika nk." i itt búvik meg a baj nem való az emberi- tajózni. A tiszta ész ihet, rossz iránytű, agyatkozik a hajós, ra csalja, hogy a cél ködben. jy sötétség ideje jött , valamikor a jövő- kára, új mozgalom asznék, új szellem ént tudatában lesz asági fátumnak épp- zésnek“. Meglehet, asi kámzsát viselnek likálni, hogy csak az antesítheti a célt. És jd hogy hamis a té- iber nem más, mint helyette új számtant y az osztás helyett arra törekszik majd, )n létre a milliónyi laktalan tömeg lesz tudattal fog rendel- milliószor megtöbb- hatja át a határta- árt végtelen térben. : jártában és hallga- tompa dübörgése i folyosón. r ISTVÁN fordítása lSÉF TUSRAJZA SZŐCS GÉZA „...a leendő magyarság nyelve - ekkor még csak ugor nyelvjárás-csoport - kétségtelenül nem volt teljesen egységes. A vadság felső fokán (kiemelés tőlem: Sz. G.) 100 négyzetkilométer 5-10 embert tud eltartani“ (s az ebből következő szétszórtság nem kedvez a nyelvi egység kialakulásának.) (Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza. Budapest, 1966) Én is egy 10x10 km-es területen élek' kóborolok a városban egész nap zsákmány élelem után nem mindig járok sikerrel. A világ legfélénkebb állata az ausztráliai erszényes egér. Mihelyt megpillant egy másik élőlényt szívdobogást kap és kis híján elájul a rémülettől. Hanem a világ legritkább állata a Dasogale fontoynenti. A Malgas Köztársaságban él. Az az egy, ami van belőle. Ő az egyetlen élő Dasogale fontoynenti. Nem tudom, hogy néz ki, mekkora. Azt sem: kiirtották-e a többit vagy mindig is csak egy-két D. f. élt a Földön. Benyovszky Móric látott-e ilyen állatot? nem tudom. Kopott tábla majd egyszer a budapesti Nemzeti Parkban. ITT LÁTHATÓ AZ EGYETLEN MÉG ÉLŐ (kiolvashatatlan) GYŰJTÖGETŐ ÉLETMÓDOT FOLYTAT Az egyetlen még élő micsoda? Mindenki megismételhetetlen, senki nem ismételhető meg. Belőlem is csak egy van ritka vagyok mint a Dasogale fontoynenti és félénk mint az egér: az erszényes egér hozzám képest oroszlán tudom, hogy nem vagyok kellően vakmerő de így, egér-bátorsággal is és megismételhetetlenül szeretem ezt a várost ijedősen s mégis a vadság felső fokán mint egy ugor nyelvjárás mint egy leendő magyar. Novácková tanítónő már a villamosban érezte a melltartója jobb pántja közelében az enyhén fájdalmas viszketést. Egy óvatlan pillanatban oda is nyúlt, mintha a blúzát akarná megigazítani. A kérdéses helyet néhányszor megvakarta, hogy a kellemetlen viszketés elmúljon. A tanítónő fiatal volt és tapasztalatlan, a bolhát csak az állattanból ismerte. Ezért bolhára most is alig gondolt. Elkésett. Nyolc óra után két perccel lépett be a hatodik A osztályba. Miközben kiosztotta a matematikai dolgozatfüzeteket, és a négy algebrapéldát felírta a táblára, ismét érezte a viszketést, de most már egy ujjnyival lejjebb. Amíg írt, kétszer is vakarózott, de amint szembefordult az osztállyal, ez már nem volt lehetséges. Ekkor már tudta, hogy csakis bolha lehet, és hogy élet-halál harcot kell majd vívnia az élősködővel. írás közben, persze, nem mehet ki az osztályból, mert a gyerekek puskáznának. Derekasan túrt tehát. A bolha ezalatt elhagyta a régi helyét és leereszkedett oda, ahol a tanítónő karcsú derekát keskeny öv ölelte át. A tanítónő ezt érezte, és az osztály helyett minden figyelmét a bolhára összpontosította. Ezért a gyengébb tanulók egészen könnyen lemásolhatták a dolgozat első felét a jobb tanulókéról. Ám a bolha nem érezhette jól magát az öv alatt, mert lejjebb támadta meg a tanítónő hátsó részét. Az út nem volt könnyű, és hosszadalmas is volt, miközben a tanítónő arcát enyhe pír borította el. Milyen szégyen! Inkább nem is MILOSLAV HANECKA A bolha gondol rá. De nem lehetett nem gondolni rá, mert a bolha kitartóan jelzi új tartózkodási helyét a tanítónő testhez álló nadrágja alatt, testének hátsó felén. Kétszer is sikerült ugyan a tenyerével odanyúlnia, ám harmadszor már nem merte megismételni az osztály előtt. Közben a gyengébb tanulók lemásolták a dolgozat második részét is a jobb tanulóktól. Senki sem sejtette, hogy az a különleges riszá- lás, melyet a tanítónő a derekával végzett, miközben a padok között járkált, nem a vonzerejének növeN apóleon egyik marsalljának, akit, hogy ne ingereljük a történészeket és a szőrszálhasogatókat, nem nevezünk meg, igazán méltó a sorsa arra, hogy elmondjuk mindazoknak, akik az emberi érzelmek sivárságát szokták felpanaszolni. Nagyon fiatal volt a marsall. A hajában megcsillanó ősz szálak és az orcáján látható kardvágás nyoma csak vonzóbb külsőt kölcsönöztek az arcának, amely elgyötört volt a sok nélkülözéstől és meneteléstől. A katonái szerették, hiszen osztozott velük a háború szenvedéseiben. Gyakran aludt köztük a harcmezön, a tábortűznél, köpenyébe burkolódz- va, a trombiták rekedt rikoltására ébredve. Ivott a katonái kulacsából, s porlepte, kopott egyenruhát hordott. Nem látott maga előtt más célt, és nem is ismert mást, mint a kimerítő meneteléseket és ütközeteket. Egyszer sem jutott eszébe, hogy lehajoljon nyergéből és megkérdezze a legközelebbi parasztot, mi a neve annak a mezőnek, melyet a lova lába tapos, vagy megtudakolja, miről nevezetes az a város, melyet Francia- ország dicsőségére elfoglalt a katonáival. A szakadatlan háborúskodás közben ^zuiuiuma vált, s teljesen megfeledkezett a saját életéről. Egyszer, télen, a marsall Lombardiában állomásozó lovashadteste parancsot kapott, hogy sürgősen induljon Németországba és csatlakozzon a „Grande Armée“-hez. Tizenkét nap múlva a hadtest egy kis német városkában éjszakázott. A hóval borított hegyek bevilágították, a hegyek lábánál elterülő bükkerdők pedig szorosan átkarolták a városkát. A marsall a vendéglőben kapott szállást. Szerény vacsorája után a kisterem kandallójához telepedett. A csicskását is elküldte. Fáradt volt, magányra vágyott. A nyakig behavazott kisváros csöndje kicsit a gyermekkorát, kicsit az egyik nemrégi álmát juttatta eszébe. A marsall tudta, a császár áeregével napokon belül sorsdöntő ütközetbe indul, ezért örült a már alig ismert nyugalomnak. A tűz olykor megbabonázza az embereket. A marsall mozdulatlanul bámulta a kandallóban pattogó fahasábokat, észre sem vette, hogy a terembe egy sovány, madárarcú, idősebb ember lépett. Az ismeretlen stoppolt kék frakkot viselt. A kandallóhoz ment, és melengetni kezdte gém- beredett kezét. A marsall felemelte a fejét és kelletlenül megkérdezte:- Kicsoda ön, uram?- Baumweiss vagyok, a zenész - felelte az ismeretlen. - Lopakodva jöttem be, mert ilyen téli éjszakákon akarata ellenére is zajtalanul kell mozognia az embernek. A zenész arca, hangja bizalomkeltő volt. A marsall kissé gondolkozott, majd megszólalt:- Foglaljon helyet a tűznél, uram. lésére irányuló igyekezet volt, hanem a bolhával folytatott kétség- beesett küzdelem, amelynek esze ágába sem jutott elhagyni a tanítónő nadrágját. Aztán mégis. Az óra vége felé még érzett egy csípést a bokája felett, valahol a zoknija szélénél, aztán már nem történt semmi. Csak néhány viszkető pont jelezte a gyűlölt kis állat azon igyekezetét, hogy közeledjék az emberhez. A tanítónő fellélegzett és megtörölte enyhén verítékező homlokát. Csengettek, összeszedte a füzeteket, és rohant az irodájába. Másnap Novácková tanítónő beírta az osztálykönyvbe a hiányzó tanulók névsorát, majd becsukta a könyvet. Ekkor vette észre, hogy egyik diákja, Maiina odajött hozzá, és egy levelet nyújtott át neki. .- A papa küldi - mondta szerényen, majd meghajolt és visszaült a padjába. A tanítónő kivette a levelet a borítékból: A levélben ez állt:,,Tisztelt tanító néni! Kérem, hogy fiamat, Ivánt, ültesse el Balaj Peter mellől. A gyerek tegnap bolhát hozott haza az iskolából. Maiina. “ SÁGI TÓTH TIBOR fordítása Bevallom, az én életemben ritkán adódnak ilyen nyugalmas esték, s ma örömmel elbeszélgetek önnel.- Köszönöm önnek! - mondta a zenész. - De ha megengedi, inkább a zongorához ülök. Játszani szeretnék. Már vagy két órája szakadatlanul üldöz egy zenei téma. El kell játszanom, s odafönt a szobámban nincs zongora.- Rendben van - válaszolta a marsall -, bár ennek az éjszakának a mennyei csöndjével még a legistenibb hangok sem vetekedhetnek. Baumweiss a zongorához ült, és ujjai alig hallhatóan végigszaladtak a billentyűkön. A marsall abban a pillanatban úgy érezte, énekelni kezdett a tél. Megszólalt a vastag, pelyhes hótakaró, dalra fakadtak a hó súlya alatt nyögő tölgyfaágak s még a kandalló tüze is cseng-bong. A marsall mosolygott. Mámora nem múlt el. Még akkor sem, amikor a lovak a szánnal együtt a tisztásra értek, egy magas tetejű öreg ház elé. Az ablakok világosak voltak. A kocsis leugrott és lesegítette utasait. Az ajtó kitárult, és Baumweiss oldalán a marsall is belépett az erdészlakba. Köpenyét egy alacsony, gyertyákkal megvilágított szobácskábán vetette le, és megállt a szoba küszöbén. A szobában néhány ünneplőbe öltözött nő és férfi volt. Az egyik hölgy azonnal fölállt. A marsall rátekintett és tudta: Maria Csernyi.- Bocsásson meg - mondta a marsall és kissé elpirult. - Bocsásson meg a hívatlan tolakodónak, de mi, katonák, nem ismerünk sem családot, sem ünnepeket, sem békés összejöveteleket. Engedje meg, hogy kissé fölmelegedjek az önök tüzénél. KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ A marsall elkomorodott, tekintete a hasábfára esett, és észrevette, nem a tűz cseng-bong, hanem a sarkantyú ütődött össze lovaglócsizmáján.- Én meg már mindenféle ördöngösségről képzelődöm - mondta a marsall. - ön minden bizonnyal kiváló muzsikus!- Nem - válaszolta Baumweiss és abbahagyta a zongorázást -, esküvőkön és különféle estélyeken játszom szegényebb hercegeknél és földesuraknál. A tornác felöl, szántalp csikorgása hallatszott. Egy ló nyerített.- No - mondta Baumweiss fölállva -, értem jöttek. Engedje meg, hogy elköszönjek öntől.- Hová megy? - kérdezte a marsall.- A hegyekbe. Talán kétórai járásra lakik az erdész - mondta Baumweiss annak a házában tartózkodik Maria Csernyi, a mi gyönyörűséges énekesnőnk. Itt vészeli át a háborút. Maria Csernyi ma tölti be huszonhar- madik életévét, ezért kis ünnepséget rendez. És melyik ünnepség lehet meg az öreg Baumweiss nélkül?! Ä marsall fölállt a karosszékből.- Uram - mondta -, a csapatom holnap reggel továbbindul. Nagyon nagy tiszteletlenség lenne részemről, ha önhöz csatlakoznék, és az éjszakát az erdész házában tölteném?- Ahogy önnek megfelel - mondta Baumweiss, és udvariasan meghajolt, de nem sikerült tökéletesen eltitkolnia, hogy a marsall szavai meglepték.- De senkinek egy szót sem- mondta a marsall. - A sötét épületszárnyon át hagyom el a vendéglőt, és a kútnál szállók föl a szánra.- Ahogy akarja, uram - ismételte Baumweiss, majd újra meghajolt. A marsall fölnevetett. Azon az estén bort sem ivott, mégis mindent elsöprő erejű, végzetes mámor kerítette hatalmába.- Ki a télbe! - mondta hangosan.- Az ördögbe is, erdő és éjszaka a hegyek között! Csodálatos! Magára terítette a köpenyét és észrevétlenül kiosont a házból, a kerten át. A kútnál állt a szánfogat. Baumweiss várta a marsallt. A lovak prüszkölve vágiattak el a városszéli őrbódé mellett. Az őr, bár kissé megkésve, a beidegz-ett mozdulattal emelte föl a fegyverét, tisztelgett a marsallnak.-Micsoda éjszaka! Bárcsak egy korty forralt bort ihatnék! A lovak száguldottak az ezüstből kovácsolt földön, forró lélegzetüktől pofájukon megolvadt a hó. A dermesztő hideg elvarázsolta az erdőséget. A lovak váratlanul megtorpantak egy patakocskánál, amely nem fagyott be. A víz hevesen habzott és szaporán csobogott a kövek közt, kirohanva az öserdei barlangból. A patakot helyenként teljesen befödték a szélviharok letörte ágak, kidőlt fák és a csomókba fagyott, hullott falevelek. A lovak ittak. A vízben hirtelen valami megcsillant a patáiknál. Megbokrosodtak, és vágtatva nekiiramodtak a keskeny útnak.-Pisztráng - mondta a kocsis.- Tréfás kedvű hal! Az idős erdész meghajolt a marsall előtt, de Maria Csernyi gyorsan odalépett, mélyen a marsall szemébe nézett és kezet nyújtott neki. A marsall kezet csókolt. A lány keze hideg volt, mint a jég. A vendégek elnémultak. Maria Csernyi gyöngéden megérintette a marsall orcáját. Végighúzta ujját a mély vágáson és megkérdezte:- Nagyon fájt?- Igen - mondta nevetve a marsall. - Ez csúnya kardvágás volt. Ekkor a lány kézen fogta, és a vendégekhez vezette. Zavartan és örömtől ragyogó arccal mutatta őt be, mintha a vőlegénye érkezett volna meg. Ámuldozó suttogás morajlott végig a vendégek között. Nem tudom, kedves olvasóm, szükséges-e leírnom Maria Csernyi külsejét? ön, éppúgy, mint én, bizonyára hallott volna ennek a csodálatos lénynek különleges szépségéről, ha kortársai lettünk volna. Egyetlen férfi sem reménykedhetett, hogy elnyeri Maria Csernyi szerelmét. Talán csak egy olyan férfi, mint például Schiller, lett volna méltó Maria Csernyihez. S hogy mi történt azután? A marsall két napot töltött az erdészlakban. Ne beszéljünk a szerelmükről, mert mostanáig sem tudjuk, mi is volt az. Lehet, hogy az egész éjjel tartó sűrű havazás, vagy a faggyal dacoló patak, melyben vígan úszkálnak a pisztrángok. Talán a kacagás, az ének, talán a csonkig égett gyertyák fagy- gyújának hajnali fojtó szaga, amikor a csillagok is az ablaküvegre tapadnak, hogy megnézhessék magukat Maria Csernyi ragyogó szemében. Ki tudja? Lehet, hogy a kemény váll-la- pokon nyugvó fedetlen női karok, a homlokba hulló hűvös hajat simogató ujjak, netán Baumweiss stoppolt frakkja. Talán olyasmiért hullajtott könnyek, amit már sohasem remélt a férfiszív. De az is lehet, hogy a visz- szatért gyermekkor. Ki tudja? Vagy talán az elválás előtti gyötrő kétségek, amikor elcsügged a szív, és Maria Csernyi is mindkét kezével görcsösen simogatja a kárpitot, asztalokat, s annak a szobának az ajtaját, amely tanúja volt szerelmüknek? De végeredményben az is lehet, hogy az a sikoly és ájulás, amikor az ablak alatt a fáklyafényben Napóleon csendőrei durva kiáltozások közben leugrálnak a nyeregből és berontanak a házba, hcfy a császár személyes parancsára elfogják a marsallt. Különben a kisvárosban minden maradt a régi. Ha fújt a szél, az erdő éppúgy zúgott, mint azelőtt, a patak medrébe vájt vízgyűjtőkben a gyors ár kavarta a megfeketedett faleveleket. Az erdők, a halkan hulló hó és a patak vizében meg-megcsillámló pisztrángok Baumweisst valamiért mégis mindig arra késztették, hogy elővegye farzsebéböl az öreg, de hófehér zsebkendőjét, szemére szorítsa, s összefüggéstelen szavakat suttogjon Maria Csernyi tiszavirág-életű szerelméről és arról, hogy az élet néha olyan, mint a zene. KODAY BERTA fordítása i
