Vasárnap - az Új Szó magazinja, 1990. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1990-02-09 / 6. szám
B Vasárnap Évtiz edekig a „tiltott müvek“ közé sorolták élete egyik főmüvét, a Doktor Zsivagót. Jellemző, hogy amikor (az országhatáron kívül) kiadóra talált - az olasz Feltrinelli kiadó jelentette meg, 1957-ben -, s utána neki ítélték az irodalmi Nobel-díjat, olyan hajszát indítottak ellene, hogy Paszternák nyílt levélben mondott le a díjról. Műve közlését nemcsak a Novij Mir című folyóirat tagadta meg, mely aztán a támadásokat is vezette, hanem a Lityeraturnaja Moszkva is. Történt ez olyan időszakban, amikor a politikai naptár az „olvadás“ idejét mutatta, hisz a XX. kongresszus, 1956 februárjában, leszámolt a sztálini személyi kultusz bűneivel. Az irodalmi sztereotípiák azonban láthatóan éltek, s Paszternák nemcsak azt tudatosítta, hogy most ,,nagy fordulat van a »baloldali művészet«, a »kegyvesztett személyek« stb. irányában“, hanem azt is, hogy ,,lehet egészen máson és egészen másképp is gondolkodni“. Sajátos az ö „különélete“, s ez magyarázza magányosságát is. Kifinomult szellemi légkörben nőtt fel (apja festőművész, anyja zongoraművész), otthonukban a kor neves művészei (Tolsztoj, Gorkij, Rilke, Szkrjabin) adtak egymásnak találkát. Szkrjabin irányításával előbb zongoraművésznek, majd zeneszerzőnek készült, de rajztehetsége is vitathatatlan. Később a filozófusi életpályával kísérletezett, hivatásos filozófus azonban nem lett. Érdeklődése e tudományág iránt viszont egész életében végigkísérte. Versei, regényei, levelezései mind megannyi lehetőség számára, hogy lírai vagy epikai korszakaiban egyaránt a gondolkodás, a lét értelmét kereső szándék nyilvánuljon meg műveiben. Lírájában az érzékiséget emelte programmá, s ez Lermontov és Tyutcsev költészetével rokonítja őt. Első versei a Lirika című almanachban (1911) jelentek meg, első verskötete (Iker a felhőkben, 1914) és az ezekben az években megjelenő írásai (Wassermann-reakció, 1914; Fekete serleg, 1916) viszont futurizmusának szimbolistaellenes beállítottságát tanúsítják. A „lírai személyiség“ válik számára fontossá, legfőbb törekvése, hogy a lírai témát megszabadítsa az érzékfelettiségtől és az irreális vonzatoktól. Számára a forradalom is az érzéki lény lázadását jelentette és nem a társadalmi változás igényét. Az érzéki felszabadulástól várta az ember felszabadulását. ,,Az emberekkel együtt tüntettek, szónokoltak a fák, a csillagok“ - írta 1917- ben. C. M. Bowra szerint Paszternák költészete maga is a „forradalmi korszak terméke, és nem kis részben a kor szellemétől nyeri inspirációját“. Lírai látásmódja azonban különbözött a kor felfogásától, s ennek az új poétikának a körvonalai a Sorompók fölött (1917) című kötetében bontakoztak ki. Az igazi sikert azonban a Nővérem - az élet (1922) című kötet jelentette. Ez a műve az igazi beérkezettséget és elismerést hozta számára, Majakovszkijtól Mandelstamig. Későbbi verskötete (Második születés, 1932) a harmincas években jelentkező mély alkotói válsága idején keletkezett, kifejezte világképének sajátos alakulását és a valóság okozta feszültséget egyaránt. Művészi válsága éveiben a műfordítás védösáncai mögé vonult, s kiváló művek tolmácsolásával (Shakespeare tragédiái, Goethe Faustja, Petőfi János vitéze, Shelley, Keats, Verlaine, Rilke versei) gazdagította az irodalmat. A legismertebb költő volt, s hpgy a szovjet írók első kongresszusán nem őt nyilvánították a szovjet korszak reprezentatív költőjévé (Buharin beszéde alapján), elsősorban annak köszönhette, hogy Sztá- _ lin számára Majakovszkij jelentette a legjobb és legtehetségesebb költőt. A háború kitörése mozdította ki önkéntes száműzetéséből. Ekkor írta a hazafias versek sorát. írótársaival a frontot is megjárta, hogy a háború megpróbáltatásait, emberi szenvedéseit, s minden gyötrelmek igazi hőseit, a népet emelje lírája középpontjába. A háború előtt és alatt írt versei (Hajnali vonatokon, 1943; Földi térség, 1945) sajátosan egészítik ki életművét. A prózaíró Paszternákot 1916-tól foglalkoztatta a „nagyregény“ ábrándja. A gyermekkor és a történelem már megjelent a Kilencszázöt című poémájában (1926), a Zsivago előzményeként azonban a Schmidt hadnagy (1926) című művét említhetnénk. A forradalmárrá lett magányos értelmiségi sorsát fogalmazta meg, akinek kiszolgáltatottságában az értelmetlen pusztulás gondját is előrevetítette. A hú1990. II. 9. szas évek elején írta a Luvers gyermekkora című mívesen megformált művét. Az első alkotói korszakát lezáró önéletrajzi munkásságát (Menlevél, 1931) megírása után elégette. Elbeszései (Légi utak, 1924; Elbeszélés, 1929) egyben utalnak arra is, hogy az epika irányába való tájékozódása meghatározóvá vált. A Szpektorszkij című verses regény (1931) címszereplője pedig már egyértelműen a Zsivago előzménye. Először szól a forradalomról úgy, hogy annak eszményei és eszközei nincsenek összhangban az élet szabta igényekkel. A harmincas évek elején újabb „nagyregénybe“ kezdett, néhány részletet közölt is belőle, a mű azonban torzó maradt. (A megmaradt szöveget - A 36-os év prózájának kezdete címmel - a Novij Mir közölte, 1980-ban.) „Nagyregény“-álma megvalósításához, immár harmadszor, 1948-ban fogott hozzá. ,,... most, hogy állandósul körülöttem a botrány és a félreértés... a legostobább módon akarom jóvátenni, illetve tóditani... belekezdtem egy nagy regénybe... Szeretném megrajzolni Oroszország utóbbi negyvenöt évének történetét, de úgy, hogy nehéz, szomorú és - eszményképeim, Dosztojevszkij és Dickens példájára - apróra kidolgozott tárgyam minden ízében kifejezze, amit a művészetről, az Evangéliumról, arról, hogy hogyan illeszkedik az ember élete a történelembe és sok egyébről gondolok“- írta egy magánlevélben 1946-ban. Más lett a regény, mint ahogy tervezte, és több is, mint ahogy gondolta. Regénye megírásában nemcsak epikai tapasztalata bátorította, hanem egy, tragikus mozzanatokban bővelkedő kései szerelem is, melyet a regény egyik nőalakja megformálásába is beleszőtt, gyengéd és ragaszkodó szép szerelem képében. A Doktor Zsivagót 1956-ban fejezte be (a budapesti Európa Kiadó Zsivago doktor címmel jelentette meg, 1988- ban). A regény idő az orosz történelem 1903 és 1929 közötti éveit öleli fel, epilógusa pedig a nagy honvédő háború időszakát idézi. Hőse egy orvos, az orosz értelmiség jellegzetes alakja, aki nem képes azonosulni a forradalommal, a maga szelíd és konok, passzív hozzáállásával hagyja, hogy sodorják az események. Nem újsághír értékű szenzációkról van szó, ahogy azt egyes kritikusai állították. Paszternák lényegében a XIX. századi orosz regény hagyományát folytatja. Nem vitás, hogy sajátos önéletrajzzal van dolgunk, amelyben a szerző valóságos életével megegyező külső tényezők hiányoznak, vagy azoknak csupán egy-egy jellegzetes szelete került a regénybe. Kritikusai jobbára „halvány“ hősnek tekintik Zsivagót, ami lényegében igaz, még akkor is, ha az író szándéka az volt, hogy a konfliktusos helyzetekben is megőrizze a főhős semlegességét. A hős hihetetlen szenvtelenséggel gyűri, szenvedi a sorsát. Jurij Andrejevics Zsivago lírai hős, a lírikus Paszternák jellegzetes alakja. Úgy fogadja el a világot a maga kegyetlenségeivel, kiszámíthatatlan gyötrelmeivel, ahogy van, erkölcsi és intellektuális különválásával azonban túl is teszi magát rajta. Megvan benne azonbán a szellemi elszántság a túlélésre, és az a sajátos életfilozófia, hogy ne adja meg magát a megváltoztathatatlannak. Úgy fogadja el a történelmet, hogy sodródik vele. S bár a regény környezete a forradalom kellős közepébe illeszti hősét, Zsivago doktor nem avatkozik be az eseményekbe. A fehérekkel vívott harcban egyszer ugyan puskát is ragad, gondolatait azonban az köti le, milyen bátrak azok a fiatalok, akikkel szembekerült. Paszternák nőalakjai is jellegzetes figurák. A számtalan szálon futó regényben, melyet elmélkedések, filozófiai fejtegetések tarkítanak, Tonya szereti Zsivagót, lényegében mégis „lebegő“ hős, aki hiába akarja Zsivagónál a „hiányzó akarat helyét“ is szeretettel kitölteni, az események szempontjából érdektelenné válik igyekezete. Alakjaiban, történéseiben ott motoszkál az az írói felfogás, melyet egy helyütt (Larával) úgy jellemez: ,,Nem szeretem a tisztán filozófiai műveket. Szerintem a filozófia úgy jó, ha mértékletes fűszere a művészetnek és az életnek. Pusztán csak azzal foglalkozni éppoly furcsa, mintha valaki magában enné a tormát“. Azok közé, akiknek a ,,sors könyvében együtt van nevük“, tartozik Lara. Az a nőalak, aki két férfi között áll (férje a kegyetlen Antyipov-Sztrelnyikov, aktívan részt vesz a forradalomban, a vörösök oldalán, később azonban kegyvesztett lett és öngyilkos). A véletlen hozta ót össze Zsivagóval. Lara a klasszikus orosz regény nőalakjai közé tartozik, akik Oroszország gondjait hordozzák, akárcsak Puskin Tatyjána Larinája, vagy (didaktikus ábrázolásban) Gorkij anyája. Lara az egyetlen nő, aki álmodozóvá tudja tenni Zsivagót, aki ott él a hős zsigereiben akkor is, amikor a távolság fészkelt közéjük. Aligha véletlen, hogy Zsivago halálakor ismét megjelenik, hogy megáldja a holttestet. Marina, a harmadik „feleség“, aki egy vasárnapi vízhordáson kötött barátságot az orvossal. Az első törvényes feleség az orvos életében, aki egészen másként szeret, mint elődei, s akitől gyermekei születnek. Az élet azonban úgy hozza, hogy Zsivago „hosszú távon“ ettől a kapcsolattól is szabaduljon, és egyedül küzdjön meg élete gondjaival. Jelképnek is beillik, ahogy a villamos lépcsőjéről lelépett, s „ leroskadt a kövezetre, és nem állt fel többé“; s csupa ismeretlen ember, egy idegen világ veszi őt körül, aki naiv Krisztusként bolyongta végig az életét. Minden megtörtént vele, ami másokkal is megtörténhetett. És bár büntetlenül kerül ki a legnehezebb helyzetekből is, történetével nemcsak Oroszország szenvedését örökítette meg az író, hanem azt az aggodalmát is, hogy a civilizáció emberi törvényei érvényüket vesztik, s helyükbe a farkastörvények lépnek. Lényegében a zsarnokságot veszi célba, bár a mű első fejezetében mindössze egyetlen mondatban szól a zsarnokságról (minden elnyomó tehetségtelen), az egyes fejezetekben azonban áttételesen mutatja a bálványt, a politikai gőgöt és az új-zsarnokságot, mely törvényszerűen a Gulag-léthez vezet. Salamov írta egyik levelében a regényről: „A korra vonatkozó valamennyi értékelés helyes, bár ha körülnézünk, kiderül, hogy a jövőből származik, amely jelenné vált.“ Az élet halhatatlansága szólal meg Paszternák művészetében, az a művészet, mely ,.állandóan a halálon töpreng és ezzel állandóan életet teremt“. Művészetében megkülönböztetett hely illeti meg természetszeretetét. A szerző az emberi másság jogának és lehetőségének érzékeltetését a természetfilozófia és a tájfestés lehetőségeivel is erősíti. Lenyűgöző nála a naplemente, az erdő megjelenítése, a nyírfák „kézírása“, vagy a napsugarakban tobzódó falevelek, melyek mindent elrejtenek. Eltér példaképeitől, hisz Tolsztojnál a táj közömbös a hőssel szemben, Dosztojevszkijnél jóformán nem létezik, Paszternaknak viszont szövetségese a természet. A Zsivago doktor a történelemmel való kényszerű számadás szülötte. Azokról az évekről szól, melyeknek keretét a forradalom szabta meg, s amelyekről - saját szavai szerint - úgy kell írni, hogy ,,elálljon tőle az ember szívverése és égnek álljon a haja“. Paszternák sajátos tudatregényének jellegzetességét nem hősei vagy kompozíciója adja, hanem az életnek az a sodrása, amelynek nemcsak Zsivago a kiszolgáltatottja... Újat és új módon írni! - ez volt Paszternák vezéreszméje. És ha a regény nem is jelenti életműve csúcsát, s művészi megformálása nem hibátlan, mégis szerves és jelentős része annak a munkásságnak, melyet Paszternák jelent az orosz és -a világirodalom számára. A jövő számára is figyelmeztetőek azok a szavai, melyeket 1952 júliusában a kortárs Variam Salama*eak írt: ,,Ne vigasztalja, hogy hamis a kor! A kor erkölcsi hamisságától mi még nem leszünk igazak, ha nem értünk egyet az embertelenségével, az még nem elegendő, hogy emberek legyünk. De az üdvös, hogy leszámolt a kor egy fegyelmezetlen nemzedék esztétikai szeszélyeivel, még ha véletlenül is, még ha hamis irányú nekirugaszkodások eredményeképp is...“ Paszternák a maga magányosságával megtanít minden korok zsarnokságával, embertelenségével szembenézni. Mert „a történelmet senki se csinálja, a történelem láthatatlan, ahogy a fű növését se lehet látni... A forradalmakat hatékony, egyoldalú fanatikusok csinálják... Néhány óra vagy nap alatt felforgatják a régi rendet. A forradalmi átalakulás hetekig, sokat mondok, évekig tart, azután évtizedekig és évszázadokig úgy tisztelik a korlátoltság szellemét, amely a fordulathoz vezetett, mint az oltári szentséget“. Semmivel sem hasonlítható művészetével arra tanít, hogy elsősorban embernek kell lenni, s a legkevésbé fanatikusnak, régi és új bálványok imádóinak. FÓNOD ZOLTÁN Szabó Ottó: HAZA-TÉR
